A civil aktivizmus már fiatal korában, a menekültekkel szembeni rasszizmus és erőszak elleni tiltakozása során beleplántálódott Sanna Hukkanenbe, a joensuui képregényrajzolóba és illusztrátorba. Képzőművészeti tanulmányai, majd Tanzániában végzett önkéntes munkái során mind jobban lenyűgözte a közösségi művészetben rejlő, változásokat előmozdító erő. Főleg a képregényt tartja olyan művészeti formának, amely különösen alkalmas arra, hogy a hatáskifejtés és a történetmesélés mindenki által elsajátítható eszközévé váljon. Az elmúlt évek során a művész kisebbségi csoportok és civil aktivisták számára tartott képregényworkshopokat világszerte.

Saját képregényeihez a mágikus történetekből, a természetes erdők hangulatából és a néphagyományból merít ihletet, valamint az öreg fákból, amiket előszeretettel rajzol. Némely illusztrációján a megmagyarázhatatlanság álomszerű érzete árad, amelyben feloldódnak ember és természet között a határok. A képregényalbumokon kívül Sanna Hukkanen könyv-, plakát-, újság- és útikalauz-illusztrációkat készít, művei számos kiállításon szerepeltek.

A FinnAgora legnagyobb örömére októberben vendégül láthatja az alkotót Budapesten annak apropóján, hogy a korábban Finnországban és Észtországban szereplő finnugor közösségi képregénykiállítása Magyarországon is bemutatásra kerül, a Lehetőségek terében. A tárlat alapját Hukkanen és barátja, Anna Voronkova Élő nyelv című közösségi művészeti projektjének produktumai képezik, de helyet kapnak benne a képregényrajzoló saját művei is. 2025. október 4-én pedig képregényworkshopot tart Hukkanen a Lehetőségek tere közösségi helyszínén. 

Szia Sanna! Hogy találtál rá a képregényekre és az illusztrációra? Mikor jöttél rá, hogy a képregény alkalmas arra, hogy az aktivizmus és a szerepvállalás megerősítésének eszközeként használják?

 Talán már gyerekkoromban is pontosan tudtam, hogy képzőművészettel és rajzzal akarok foglalkozni. A ’90-es években voltam tinédzser, akkor, amikor megérkeztek az első menekültek Joensuuba és a városban nagyfokú rasszista erőszak volt jelen. Benne voltam a Joensuui Antifa Egyesületben és a rasszizmusellenes mozgalomban, és mélyen belém oltódott a civil aktivizmus.

Képzőművészetet tanultam az Észak-Karéliai Szakfőiskolán, és egyre inkább a képregényt kezdtem annak a művészeti formának érezni, amelyben az alkotás a hatás kifejtessél és a véleménynyilvánítással kombinálható. Úgy véltem, a képregény mondanivalója másképpen tudatosul, mint például egy önmagában álló szövegé.

Az volt az érzésem, hogy a képzőművészeti szakon túl nagy hangsúlyt kaptak a rendkívül elitista elképzelések arról, hogy milyennek is kell lennie a művészetnek. Egyáltalán nem vonzott az a világ. A tanulmányaim során kezdtem el érdeklődni a közösségi művészet iránt, amelyben a művész pusztán lehetővé tesz valamit, amit a közösség együtt alkot meg. Ez az érdeklődés oda vezetett, hogy egy barátommal jelentkeztünk egy önkéntes programra a Finn Fejlesztési Együttműködési Szolgáltatóközpont, a Kepa (mai Fingo, Finn Fejlesztési Nem Kormányzati Szervek) szervezésében. Tanzániába kerültem, ahol az egyik helyi környezetvédelmi szervezetnél dolgozva teljesítettem a projektkurzust. Ott készítettem el a képzőművészeti diplomamunkámat és ott végeztem a művészettanítási gyakorlatot is helyi művészekkel.

Végül öt évet laktam Tanzániában. Ott ismerkedtem meg Leif Packalénnal, a finn Világ Képregényei Egyesület alapítójával, aki a képregényt civil szervezeti munkák során alkalmazta. Ők fejlesztették ki azt a grassroots képregénykészítési módszert, amit a workshopjaimon használok. Négykockás képregényt készítünk, amelynek nagyon könnyen elsajátítható a technikája, s a megrajzolásához csak papírra és tollra van szükség. Olcsó és elérhető módja tehát az alkotásnak.

Tanzániában fogyatékossággal élők csoportjainak szerveztem műhelyfoglalkozásokat a finn Abilis Alapítvány révén, ami egyszerűen fantasztikus volt. Nagyon nehéz az ottani fogyatékossággal élők helyzete; Tanzániában a fogyatékosságot hajlamosak elrejteni és szégyenletes dolognak vélni. A látókörömet tágító élmény volt megtapasztalni, a képregénykészítés hogyan vértezi fel erővel a résztvevőket, akiknek egész életükben azt mondták, hogy nem értenek semmihez. Mindenhol terjesztették a képregényeiket: buszmegállókban, tereken, kórházakban és hivatalokban.

Illusztrációidhoz a természetből, a mágiából és a néphagyományból merítesz ihletet. Hogyan kerültél közel ezekhez a témákhoz?

 Ez részint a Tanzániából való hazatérésemmel függ össze. Az első saját képregényalbumom a Gyökér címet kapta, és a fordított kulturális sokkal, valamint a családom történetével foglalkozott négy női nemzedéken keresztül. A műben sok az olyan rajz, amely az erdőt, a gombagyűjtést vagy a természetben tartózkodást ábrázolja.

Az erdő mindig is elmondhatatlanul kedves volt számomra, és mindig is nagyon szerettem fákat rajzolni. Főleg az öreg fák nyűgöznek le, elképesztő az ágaikban rejlő ritmus. Ugyanakkor képtelen vagyok autókat rajzolni, egy cseppet sem érdekel. Az természetes erdők hangulatában van valami magával ragadó.

A néphagyomány történetei iránt való érdeklődésem pedig ahhoz kötődik, hogy sokszor másképpen mutatkozik meg bennük ember és természet kapcsolata, mint napjaink kultúrájában. Az animisztikus világkép visszhangzik benne, amely nem tekinti az embert a környezetétől különálló entitásnak.

Azok a történetek is érdekelnek, amelyek más tudati szintre visznek és amelyekben van valami megmagyarázhatatlan. A néphagyomány úgy tartja, hogy az ember például átváltozhat más lénnyé, hogy az ember és a többi teremtmény közötti határok képlékenyek.

A Budapesten október során látható vendégkiállításod gerincét azok a képregények alkotják, amelyek akkor születtek, amikor Oroszországban, Észtországban, Norvégiában és Finnországban tartottál képregényworkshopokat finnugor kisebbségi nyelvi aktivistáknak. Mesélj kérlek egy kicsit az Élő nyelv projektről!

 Hogy rövidre fogjam, az egész úgy kezdődött, hogy egy barátommal részt vettünk egy Petroszkojba szervezett utazáson Oroszországban, ahol találkoztunk néhány karjalai nyelvi aktivistával. Életemben először tudatosan hallgattam a karjalai nyelvet, ami zsigerekig hatoló és nagyon megérintő élmény volt számomra. Részben talán azért, mert nagyon hasonlóan hangzott a nagyszüleim által beszélt nyelvjáráshoz.

Eszembe jutott, hogy a képregénymódszer megfelelő lehetne a nyelvi kisebbségek számára. Felvetettem az aktivistáknak, hogy szervezzünk workshopot, és megtetszett nekik az ötlet. Később bevallották, hogy elképzelésük sem volt arról, mi is az a képregény, és meglepődtek, mennyi mindent lehet vele csinálni! Az az előítéletük volt, hogy valami nyugati propagandából meg amerikai szuperhősökből álló dolog lehet a képregény.

Velem tartott az úton Anna Voronkova, akivel egy korábbi képregényprojekt ötletelésekor ismerkedtem meg. Anna finn szakos volt a Moszkvai Egyetemen, ahol a finnugor nyelvek kurzusán azt tanították neki, hogy ezek a kis nyelvek már réges-rég kihaltak mind. Amikor meghallotta, hogy karjalai és vepsze anyanyelvűeknek készülök workshopot tartani, meglepődött és megkérdezte, jöhetne-e ő is, hogy a saját szemével láthassa. Közösen találtuk ki, hogy pályázzunk finanszírozást az Élő nyelv projekt számára, hogy hasonló területeken máshol is tarthassunk műhelyeket. Meglepő módon ösztöndíjat kaptunk.

Soha nem képzeltem volna, hogy eljutok olyan helyekre, mint amilyeneken az utunk során jártunk. Szemfelnyitó felismeréssel szolgált minden egyes történet, amit az emberek a szovjet időkről, a saját néphagyományaikról ás arról meséltek, milyen nehézségeik vannak az államhatalommal. Sejtelmem sem volt ezekről a dolgokról.

A városokban inkább fiatal, a vidéki területeken pedig nagy átlagban idősebb kisebbségi nyelvi beszélőkkel találkoztunk. A fiatal nyelvi aktivisták aggódtak, hogy kihal a nyelvük és elvész a kulturális identitásuk; sokan közülük felnőtt korukban tanulták meg közösségük kisebbségi nyelvét. A fiatalok átemelték a nyelvet a mai korba azáltal, hogy kulturális eseményeket szerveztek és megvitatták például azt, hogy hogyan működhetne a technológia az ő nyelvükön. Az apróbb falvakban viszont az idősebbek még beszélték a nyelvet, emlékeztek a régi történetekre és őrizték a hagyományokat. Ez a két oldal nagyon jól és viccesen tudott együttműködni.

Annyira érdekes volt minden történet, hogy természetesen muszáj volt papírra vetni, hogy mások is olvashassák. A helyiek, akikkel találkoztunk, azt mondták, szörnyen fontos lenne nekik, hogy tudjanak róluk Finnországban, arról, hogy egyáltalán léteznek. Volt, aki attól félt, a kisebbségek üldözésének története megismétlődik valamikor. Ez inspirálta saját képregényemet, aminek a címe A tajga – etnográfiai útleírás  és a vázlatait már az útjaimon a vonaton ülve felskicceltem.

Van olyan a műhelyeidben készített képregények között, ami különösen emlékezetes a számodra?

Számtalan képregényt vagy workshopot megemlíthetnék természetesen, de ami kapásból eszembe jut, az a Progress (Haladás) című képregény Hanti-és Manysiföldről. Egy idősebb nő készítette, és a „régi szép idők” ábrázolásával kezdődik, amikor az emberek még úgy vadásztak és halásztak, hogy az állatok és a természet vette őket körül. Ezt követi a szovjet kor és annak minden boltja. Végül elérkezik a jelenkor és az olajfúrás, a környezetben állatok koponyái tűnnek fel, és minden halott. Az utolsó képen konzervek vannak az ember kezében és csodálkozik, mi is történt valójában.

Szerintem azért csodálatos ez a képregény, mert egyáltalán nincs benne szöveg. Egyszerű módon láttatja ennek a hosszú történelemnek az egész folyamatát.

Ez a workshop tehát Észak-Szibériában zajlott, Kazimban, hanti területen. Kazim egyébként is nagy hatással volt rám. Óva intettek minket a workshop előtt, hogy a helyi „nagyik” ugyan nem fognak nekiállni képregényt rajzolni, nem érdekli őket az ilyesmi. Kitűnő képregények készültek aztán mégis.

Milyen várakozással tekintesz a budapesti képregényworkshopra, számítasz valamire?

Nyitottan állok hozzá, de klassz lenne, ha minél sokoldalúbb társaság jöhetne össze. A budapesti partnernek, a Lehetőségek tere közösségi művészeti térnek az volt az ötlete, hogy meg lehetne rá hívni roma aktivistákat. Rendkívül izgalmas lenne, mert roma aktivistákkal még nem dolgoztam együtt.

Érdekes lenne azt is megfigyelni, milyennek tűnik Magyarország politikai helyzete a helyszínről nézve. Azt viszont nem tudom, hogy a helyiek mennyire akarnak beszélni róla.

Milyen projekteken dolgozol mostanában?

Két könyvprojektem is fut jelenleg. Az egyik a saját projektem, ami egy szöveg nélküli képregényalbum, témája a természettel való kapcsolatunk. A metamorfózissal, az erdei hálózatokkal és a városi természettel foglalkozik egy farkasember-történeten keresztül.

A másik egy karjalai nyelvű, poszthumanista és felnőtteknek szóló mesekönyv, amelyet Outi Rossi dramaturggal és Katerina Paalamo karjalai nyelvi szakértővel közösen készítünk. A mű számos különböző nézőpontot vonultat fel.

 

Kicsoda: Sanna Hukkanen

Lakóhely: Joensuu

Foglalkozás: képregényrajzoló, illusztrátor

Életmód: Gombászás

Képregényajánló: Kuti képregénymagazin

 

Sanna Hukkanen és a finnugor képregények kiállítás: 2025.okt.3–30.

Képregényworkshop: A grassroots képregény a közösségi művészet szolgálatában: 2025. okt.4.

Lehetőségek tere, 1083 Budapest, Práter utca 63.

 

Fotó: Kerttu Matinpuro

Szöveg: Ilona Saarinen