Nemrégiben jelent meg magyarul Sirpa Kähkönen díjnyertes finn író két műve, a Gránitember és a 36 urna. A szerző októberben Budapestre látogatott és közönségtalálkozón vett részt a Finn Nagykövetségen, majd fordítójával, Olga Huotarival közösen közreműködött a két regény magyar nyelvű kiadásának bemutatóján a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon.

A lenti interjú szövege a nagykövetség eseményén elhangzottak alapján készült. A szerzővel Riikkamari Muhonen, a FinnAgora igazgatója beszélgetett.

 

Nagyszerű, hogy eljöttél Budapestre, Sirpa! Most fogják bemutatni a 36 urna című, 2023-ban Finlandia-díjjal elismert műved magyar fordítását a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. Két korábbi regényed a Savo tartománybeli írókat és műveiket díjazó Savonia-díjban részesült, amely egyike a legfontosabb irodalmi díjaknak Finnországban. Innen fordulunk rá az első kérdésre: Kuopio, a szülővárosod miért játszik ilyen kitüntetett szerepet a könyveidben?

Azt hiszem, ennek legfőképpen nyelvi oka van, hiszen mindannyiunk szívének megvan a saját nyelve. Engem azon a nyelven gondoztak és szerettek, amit Kuopióban beszélnek. De azért is volt fontos, hogy Kuopióról írjak, mert ez a város nagy átalakulást volt kénytelen elszenvedni. Minden házat lebontottak, ahol kisgyerekként laktam, vagy amiket a személyes történeteimhez bármilyen szál köt. Ezt a témát egyértelműen az édesanyámtól örököltem, aki nagyon boldogtalan volt, amikor gyermekkora és fiatalsága városa elkezdett eltűnni. Az eltűnt város újjáépítése lett az életfeladatom.

 

A Gránitember című regényed Kuopiótól kicsit távolabb, Szovjet-Oroszországba visz. A könyv a Kuopio-regénysorozatból ismert egyik szereplő fivérének tapasztalatait követi. Miért volt szükséges a regény cselekményét a keleti határ mögé helyezni?

A nagymamám személyisége óriási hatással bírt a pályám alakulására. A Fekete menyasszonyok (Mustat morsiamet) című regény két olyan ember szerelmének a történetét meséli el, akik közül az egyik mit sem tud a családot felperzselő és elemésztő dolgokról. A főszereplő Anna, aki a nagyanyámra emlékeztet, többször megkérdezi, hogy hol vannak a férfiak, akik eltűntek. Hol vannak a férje fivérei? A kérdéseken mindenki megsértődik, vagy teljes mértékben elutasítja azokat. A hárítás metsző és mérgező. Ebből ered a Kuopio-sorozat egyik fő feszültsége: egyesek tudják, de nem mondják el.

Többször gondoltam arra, hogy írnom kell a nagyapám eltűnt fivéreiről, akikről anyám mesélt. A Szovjetunióban a ’80-as években elkezdődött az úgynevezett nyíltság, a glasznoszty ideje. A finn sajtóban is beszámoltak a Szovjetunióba került emberek sorsáról. Anyám erősen remélte, hogy kiderítem, mi történt az eltűnt fivérekkel. A nevükön kívül mást nem tudott róluk. Sokszor gondoltam, hogy írnom kell ezekről az emberekről, de nehéz volt, mert minél többet kiderítettem, annál borzalmasabbá vált az igazság.

Elias Tuomainen, a nagyapám fivére a petrozavodszki sílécgyár igazgatója volt és nagy becsületnek örvendett a szovjet karél tagköztársaságban. Megdöbbentő sorsa volt. 1936 végén még a nép nagy barátja volt, aki jó körülményeket teremtett a munkások számára a gyárban. A sílécgyár ipari mértékben termelt jó minőségű sílécet. Csodálatos gyártóeszközöket talált fel, és a gyár még kávéházi berendezéseket is elkezdett előállítani. A következő év végére viszont a nép ellensége és kém lett belőle, akit meg kell ölni.

Minél több dolgot tártam fel, annál aljasabb árulásnak tűnt az egész. Ugyanígy jártak a magyar kommunisták és a német baloldaliak is, akik a Szovjetunióba menekültek. Elárulták és meggyilkolták őket az utolsó szálig. Hogyan lehet erről írni? Végül, amikor nekiálltam, szép, de egyben roppant nehéz útnak bizonyult az írás.

 

Te magad hogyan látod, a 36 urna egy eltérő vagy különálló darab az életművedben?

A Kuopio-sorozat első kötetének kiindulási pontja a nagyapám és a nagyanyám atipikus és nehéz szerelme volt, amit megtépázott és darabokra tört a politika. A nagyapám egy évig a Szovjetunióban járt vörös tiszti iskolába, majd visszatért Finnországba, amivel kijelölte a politikai fogoly útját a maga számára, már azelőtt, hogy megismerkedett a nagyanyámmal. A sorozat következő részei átfogóan ábrázolják a finn társadalmat és a civileket a háborúban. A végeredményen látszik, hogy szenvedélyesen szeretem a társadalmat krízis idején bemutatni.

A 36 urna egybefogja a szálakat. Anyám halála után rájöttem, hogy a családom női tagjai mennyi mindent elmondtak nekem. Az első szerelmem kétségkívül a nagyapám volt, aki meséket és történeteket mesélt nekem. Amikor a 36 urnát írtam, anyám sorsa járt az eszemben, az ő naplóit olvastam és eszembe jutott, hogy arra bíztatott, járjak utána a dolgoknak. Egyúttal arra is emlékeztem, hogy nagymama folyton a valós eseményekről mesélt. Nagyapám csak meséket és történeteket mondott, de a nagyi elmesélte, milyen volt a háborúban élni és milyen volt, amikor a várost bombázták.

A Muistoruoho című (Emlékfű) regényemben van egy rész, ahol azt írom le, mi volt az írói munkásságom leglényegesebb momentuma, amiből az írás iránti lángolásom valószínűleg ered. A ’70-es évek elején egyszer a nagymamámmal együtt feküdtem le aludni. Csodálatos este volt, vastag selyempaplan és gyönyörű lepedő, ami friss illatot árasztott. Odahaza a szüleim dohányoztak, ezért az ágyneműnek nem volt jó szaga.  A lepedőt a nagymama által varrott csipke és hímzett monogram díszítette. Bekentük a kezünket citromos kézkrémmel, nekem a mellkasomat Vicks-balzsammal, hogy jól tudjak lélegezni. Aztán eloltottuk a lámpát, és betakarództunk. És akkor a nagyi sírni kezdett.

Nagyon megrémültem, hiszen ő volt a legbiztosabb pont az életemben. Azért sírt, mert amikor fiatal anya volt, a koraszülött kisfia egy nyírfaháncskosárban volt, a várost pedig bombázták. Tél volt, és neki a hóna alatt a kosárral kellett menekülnie a vörös csillagos repülőgépek elől. Azt mondták neki, rejtőzzön el a tavon túl, és ő ott mosta a baba pólyáját a lék jeges vizében. Látta, ahogy a tó mögött ég a város. Szörnyen sírt emiatt, én pedig nagyon kicsi voltam. Az maradt csak meg az emlékezetemben, hogy a háború az olyan, hogy az anyák kétségbeesetten menekülnek. És az ijedtsége nem múlt el azóta sem.

Ezek természetesen olyan dolgok, amiket az előző generációktól öröklünk. A 36 urnában előtérbe kerül a női beszéd, a nagy történelem intim története. A háború utáni generáció és az 1941-ben született anyám világának része volt a vágy, hogy megszabaduljanak a háború sötét árnyékától. Utána az én generációm a csöndet és a gyászt kapta hagyatékul a háborút megtapasztalt emberektől.

 

A műveidet számos nyelvre lefordították. Milyen visszajelzéseket szoktál kapni a könyveidről?

Egy finnországi könyvvásáron odajött hozzám egy idős hölgy és azt mondta, szeretné megköszönni a szakkönyvet, amit írtam, és ami a nagyapám politikai fogságáról szól. A hölgy családja részt vett a Lapua-mozgalomban. Megértette, hogy a politikai szélsőségekben a fanatizmus ugyanúgy hat az emberekre.

Az, hogy az emberek feláldozzák magukat és az élet szigorúan vett értelmezésére vágynak, valamiképpen teljesen ugyanaz.

Az idős hölgy azt mondta, a könyvemen keresztül sikerült megértenie önmagát. Ennek a többekkel közösen osztott tapasztalatnak a felfedezése a külföldi visszajelzésekben is lényeges volt. Közös tapasztalatok az utópiák, a vallásosság, az idealizmus, a társadalmi polarizáció. Ugyanarra törekedtem, mint amire a nagy irodalom: a közös tapasztalatokra.

Különösen én magam gondoltam arra, hogy az irodalom által részesültem megváltásban az életben. A gyerekkoromat és a fiatalkoromat családon belüli erősszak és nagy problémák fémjelezték, ezért az olvasás rendkívüli jelentőséggel bírt akkor. Finnországban a lányok megtanulhattak olvasni és járhattak iskolába. Mindig azt mondták, a lányok ugyanazokat a dolgokat csinálhatják, mint a fiúk. Astrid Lindgren megalkotta Harisnyás Pippit, aki olyan erős volt, hogy egy egész lovat felemelt a kezével. Amennyiben az a kicsi lány a furcsa cipőjében fel bír emelni egy lovat, akkor egy nap talán én is képes leszek rá. Azt akartam adni az olvasóimnak, amit magam is kaptam az irodalomtól,vagyis reményt.

 

Szöveg: Rebecka Vilhonen