Kati Roover Helsinkiben élő multidiszciplináris képzőművész, aki munkáiban a mozgóképet, a hangot, a fényképet és a szöveget ötvözi. Inspirációit többek között a természettudományok, a feminista elméletek, a filozófia és a mítoszok területéről meríti, munkáiban pedig főleg az ember és más élőlények, illetve különféle helyek és ökoszisztémák kapcsolatával foglalkozik.
Roover munkái az utóbbi időben Finnországban, Németországban és Ausztriában is szerepeltek kiállításokon. A művész jelentős múzeumokban és galériákban állít ki, például a Kiasma Kortárs Művészeti Múzeumban, a Helsinki Műcsarnokban (Taidehalli), a turkui WAM Városi Művészeti Múzeumban, valamint a berlini KINDL Kortárs Művészeti Központban.
Március elején Roover a FinnAgora rezidencia-programjának vendégeként ellátogatott Budapestre, ahol amellett, hogy helyi alkotókkal találkozott, alkalma nyílt új művén is dolgozni. Nagy örömmel fogadtuk Kati Roovert és művészetről, az életről és Budapestről is beszélgettünk vele.
Régóta foglalkozol a természettel, különféle ökoszisztémákkal, valamint az ember szerepével a tágabb értelemben vett hálózatokban. Hogyan kerültél egyáltalán kapcsolatba ezekkel a témákkal?
Erre a kérdésre pont nemrég találtam egész világos választ – a porvoo-i természettudományos gimnáziumba jártam, ahol inspiráló tanáraim voltak. De csak most, 20 évvel később döbbentem rá arra, hogy valójában milyen nagy hatással voltak a gondolkodásomra.
Az is fontos, hogy kint nőttem fel a természetben, ahol sokféle élőlénnyel találkoztam. Szülővárosom, a dél-észtország Põlva ökoszisztémáját és vízrajzát tekintve nagyon különleges hely. Viszont a természet szépségei mellett mindig is egyfajta fenyegetés árnyékában éltünk az orosz határ közelsége, a háború okozta természeti pusztítások, valamint a heves viharok miatt. Nem véletlen, hogy a térséghez köthetők a mennydörgés istenéről szóló észt mítoszok és hagyományok is. Szóval csendben, alig észrevehetően kezdődött minden, ami erre az útra vezetett.
Mikor sejtetted meg, hogy a művészet segíthet neked feldolgozni ezeket a kérdéseket?
Ehhez először egyfajta ökológiai ébredésre volt szükségem. 19 éves voltam, amikor kezembe került egy könyv az ökofilozófiáról és ezen keresztül elkezdtem megismerni a világunk ökológiai állapotát. Úgy éreztem, senki nem tesz semmit a változásért, ezért vegán lettem, és ezt aztán a szélsőségekig fokoztam. De aztán rájöttem, hogy ezekre a dolgokra egyedül nem, csak együtt tudunk hatni – hiszen az ökoszisztémában is együtt vagyunk jelen.
Szerintem a művészet jó eszköz arra, hogy közelebb kerüljünk a témához és a nehéz kérdésekhez, bár kissé kritikus vagyok az üzenet befogadásával kapcsolatban – önmagában a művészet és a téma felvetése nem elegendő, közös cselekvésre is szükség van. Hiszen már a 70-es évektől kezdve pontosan tudjuk, mit csinálunk rosszul, ám úgy tűnik, az üzenet nem ért célt. A művészeten keresztül viszont képesek vagyunk az érzelmekre hatni.
A történetek és a különféle mitológiák is koruk tudásának hordozói voltak – sajátos nyelvezetbe bújtatva. Sok tudományos kutatást olvasok, az összegyűjtött információt pedig kérdésekké és költészetté alakítom – ezeken keresztül próbálom közvetíteni azt az érzést, hogy valójában egyek vagyunk a minket körülvevő világgal. Sokan úgy érzik, már elszakadtak és eltávolodtak a természettől, én pedig ezt a távolságot szeretném megszüntetni.
Sok videóesszét csinálsz. Hogyan válaszod ki a megfelelő eszközt a művészetedhez, vagyis a technikát és az anyagokat?
Az esszéfilm és a annak műfaja iránti érdeklődésemet főleg Chris Marker La jetée (1962) című rövidfilmjének, valamint Alain Resnais dokumentumfilmjének, a Nuit et brouillard-nak (1956) köszönhetem. A La jetée rendkívül megrázó témája ellenére hihetetlenül szép film. Az esszé mint forma pedig lehetővé teszi a széleskörű és nehezebb témák feldolgozását.
Amikor ezeket a filmeket először láttam, még festettem és festészetet tanítottam. Ebből az időszakból megmaradt bennem a színek, a fény és a szépség iránti érzékenység. A témáim azóta talán sokrétűbbek lettek, a kifejezési eszközeim viszont egyre könnyedebbé váltak, míg végül csupán a fény és a hang maradt. Videóműveimben továbbra is úgy építem fel a képeket, mintha festmények lennének, magának a folyamatnak az elindítója pedig gyakran egy álom. Intuitívan merítek innen-onnan, összefüggéseiben vizsgálva a témákat, míg aztán az egész lassan hangokká, szöveggé, képekké és kollázsokká formálódik.
Min dolgozol most?
Három munkán is dolgozom, de most talán csak egyről fogok beszélni, mert az kapcsolódik szorosan az ittlétemhez. Ezzel a videóesszével már régebbóta foglalkozom, a címe ”Veden portaalit” (Vízi portálok). Ebben a vizet egyfajta portálként jelenítem meg, minden valósághoz elvezető kapuként használom – hiszen a víz körforgása során mindenben jelen van, és egyúttal az idő és az élet történetének hordozója is.
Olyan átjáróként is gondolok rá, amelyen keresztül vizsgálhatom egyrészt ezeket a súlyos ökológiai problémákat, másrészt azt, hogy bizonyos helyek a történelem során hogyan álltak mindig kapcsolatban egymással. Az ember mozgását is a víz határozta meg – folyók mentén, az áramlatokkal együtt, a vizet követve vándoroltunk. A víz hatással volt a civilizációk születésére és pusztulására és az egész evolúcióra.
A műben több, a vízhez köthető kultúra is megjelenik, mint például Észtország, Dánia, Izland, Finnország és Magyarország. Ezeken a helyeken mindig pezsgett az élet és megjelentek különféle idősíkok – egyébként is sok a közös bennük: itt, Budapesten például ugyanúgy vannak termálforrások, mint Izlandon. Valójában Budapest a víznek, különféle történeteknek és ezek egymásra rakódott rétegződéseinek hatalmas hálózata.
A víz a műben technikai elemként is szolgál – úgy vágom össze a filmet, hogy az egyik helyről a másikra mindig vízbe merülve jussunk el. Így az esszé, a hang és a kép maguk is egyfajta áramlást alkotnak.
Teoretikus megközelítési módokat alkalmazol, mint amilyen a feminista újmaterializmus és a hidrofeminizmus, de merítesz az animizmusból is. Ezekben mik azok a gondolatok, amelyek különösen érdekesnek találsz?
Az emberek gyakran szűk értelemben gondolnak a feminizmusra, mintha az csak a nők érdekeit képviselné. Engem viszont az érdekel, hogy mi teszi lehetővé az életet ezen a bolygón és azt hogy lehet megóvni. A társadalmi egyenlőség növekedésével csökken a kizsákmányoló gondolkodás. Illetve az általad említett izmusok gyakran hosszabb időintervallumban gondolkodnak. Az animisztikus gondolkodás eredménye az átgondoltabb cselekvés, hiszen az animizmusban minden döntés során hét generációt is figyelembe vesznek, akár a múltról, akár a jövőről van szó.
A modern feminizmus egy ideje már bolygószintű és ökoszisztematikus gondolkodásmódot jelent. A hidrofeminista nézőpont szerint pedig mi magunk is azzá a hellyé válunk, ahol élünk – ami táplál bennünket. A globalizáció és az élelmiszeráramlás miatt azonban egyre inkább vagyunk egyszerre lokális és planetáris lények. A víz évszázadok alatt minden földi élőlényt táplált, lebontva ezzel a fajok közti hierarchiát. Mi pedig sejtjeinkben hordozzuk az őstengert – olyanok vagyunk, mint a vízi élőlények a szárazföldön, folyamatos folyadékutánpótlásra szorulunk, mert enélkül képtelenek vagyunk a túlélésre.
Mi az, ami különösen érdekel téged Budapesten?
Itt elképesztő mennyiségű rétegződés figyelhető meg – ahogy egymásba kapcsolódik a történelem, a víz és az emberek együttélése a vizekkel. A helyi kultúrák számára a víz mindig is különös jelentőséggel bírt. Engem leginkább a helyi ásványvizekkel és a meleg vizű gyógyforrásokkal kapcsolatos kultúra érdekel – az, hogy az emberek hogyan voltak, vannak és lesznek jelen a vizekkel kapcsolatos helyeken.
Sajnos az itt töltött idő rövidesége miatt sok minden kimarad, ami pedig érdekelne.
Korábban a költészetről és a mítoszokról is beszéltél. Itt is keresed őket?
Engem az érdekel, hogy ezen a helyen a víz milyen nyelvet beszél és beszélt a különböző idősíkokban. Rendkívül mitikus korban élünk, napjainkban a mítoszok nagyon is aktuálisak. Sok olyan mítosz van, amelyek több ezer évvel ezelőtt születtek, de saját korunkban is érvényesek.
Mi viszont olyan világban élünk, amelyben az intézményes tudás az uralkodó. A The Scent of the Changing Sea (2020–2022) című videóesszédben másfajta, multiszenzoros és tapasztalati tudás jelenik meg. Hogyan látod az ilyen tudás jelentőségét azokkal a változó, gyakran veszélyben levő ökoszisztémákkal kapcsolatban, amelyekkel foglalkozol?
Gondoljunk csak bele, hogy jutottunk idáig: az európai történelem tele van instabilitással, konfliktusokkal és szélsőséges éghajlati jelenségekkel. Együttérzek Descartes-tal, aki szegénység, betegségek és halál közepette próbált valahogy felülemelkedni az emberi testen. Mivel az én családom is sok mindent átélt, meg tudom érteni azt a gondolatát, hogy ha elszakadunk a testtől, megszabadulunk a traumáinktól.
A saját műveimben azonban megpróbálok visszatérni a testhez és a testi érzékeléshez. A materialitás és a haptikus érzékelés érdekel – például az, hogy hogyan hatol belénk a hang. A hang olyan rezgés, amely szó szerint megérint bennünket. A tapasztalati tudás pedig egyfajta valóságot teremt.
Azt is vizsgáltam például, hogyan érzékelik vízi világukat a bálnák. Kutatás közben rábukkantam egy weboldalra, amelyen a mesterséges intelligencia által generált, szinte tökéletes bálnák úsztak. Én azonban már láttam közelről bálnákat, a saját szememmel figyeltem meg, hogy mozognak és emelkednek ki a vízből és rájöttem, hogy ezekből a videókból teljes egészében hiányzik a gravitáció. A képeken szereplő bálnák nem mások, mint tökéletes lufik. Rájuk és ránk hat a gravitáció, ám a mesterséges intelligenciának erről nincs tapaszalata – egyelőre.
A bálnák belső érzékelése is egészen más, mint az embereké. A Lauluja meressä (Énekek a tengerben) című munkámban megjelenik majd egy pad, belőle árad majd érzékszerveinken keresztül a hang a testünkbe. Gyakran azt gondoljuk, hogy csak a fülünkkel hallunk, pedig a hallásban mindig az egész testünk részt vesz – a levegő rezgését például a saját bőrünkön érezzük.
Ugorjunk egy pillanatra még a jövőbe. Mit tartogat számodra ez az év?
Elég intenzív év vár rám. Az előbb említett művem látható lesz a nyáron megrendezendő Helsinki biennálén, melynek témája a menedék. Izgalmas kiállításra számítok, ráadásul a kiállítás helyszínének, Vallisaari szigetének ökoszisztémája is nagyon különleges.
Szerepelni fogok Vaasában a Kuntsi modern művészetek múzeumában áprilisban nyíló Interfaces csoportos kiállításon is Yhteiseloa (Együttélés) című videóesszémmel. A kiállítás témája a természeti elemek és az energia, művem középpontjában pedig Amazónia, illetve a növényekhez és a nyelvhez fűződő kapcsolatunk áll.
Májusban a A víz történetei című kiállításon veszek majd rész a dániai Rønnebæksholm művészeti központban, ősszel a lengyel Sopot városának műcsarnokában szerepelek több más művésszel együtt, akik szintén a vízzel és a tengerrel foglalkoznak. Az év végén pedig itt leszek Budapesten, a Ludwig múzeum kiállításán.
A beszélgetésünk végéhez közeledve szeretnél még mondani valamit?
Manapság az egyetlen történet korszakát éljük, pedig mindig is sokféle történet létezett – ezek pedig mint egy hálózat: helyi, egyre kiterjedtebb, rétegződő és folyamatosan változó narratívák voltak. Ezek csökkenése a biodiverzitás csökkenését is jelenti. A mai világban fontos lenne, hogy az emberek más fajoknak is helyet biztosítsanak – ez nem csak ránk, egyedekre fog visszahatni, de a környezetünkre is, amitől függünk.
Azt is remélem, hogy vigyázni fogunk közvetlen környezetünkre és a biodiverzitásra, hiszen ezekenek mi is részei vagyunk. A biodiverzitás azt is jelenti, hogy egyszerre több valóság is jelen lehet az életünkben, akár egymásnak ellentmondóak is. Együtt lehet élni a misztériummal, az ismeretlennel és a paradoxonokkal.
Vendégünk: Kati Roover
Lakhelye: Helsinki
Foglalkozása: Művész
Végzettsége: mesterfokozat (MA)
Felkeltette érdeklődését Kati Roover művészete? Látogasson el a művész saját honlapjára.
Szöveg: Oskari Nyyssölä
Fordító: Brunczel Andrásné Balogh Mária