Ari-Pekka Leinonen finn művész, aki mostanában performatív hanginstallációkkal és famegmunkálással foglalkozik, valamint a különféle hangszórórendszerek, a mozgó testek és a hangzó történetmesélés közti interakciót kutatja. Az idén Ari-Pekka októbertől decemberig Budafokon él és dolgozik, az Art Quarter Budapest (aqb) független, nemzetközi művészeti központjában. A rezidenciaprogram annak a pARTir-projektnek a része, amely a finn kulturális intézmények együttműködését támogatja és melynek célja, hogy a művészet fenntarthatóan és hosszú távon nemzetközivé válhasson. 

A FinnAgora ellátogatott az aqb-be, hogy Ari-Pekkával a hallgatásról beszélgessen, annak mindenféle értelmében. 

Hogyan vált éppen a hang a legfontosabb munkaeszközöddé? 

Az egyetemi alapképzés ideje alatt kezdett érdekelni a kísérleti zene. Audiovizuális médiakultúrát tanultam a Lappföldi Egyetem művészeti karán, itt a kiváló hangstúdió és a kísérleti zene iránt érdeklődő barátaim hatására ébredt fel bennem a hang iránti érdeklődés. Az alapképzés vége felé találtam rá az Iparművészeti Főiskolára, ez ma az Aalto Egyetem és ide felvételiztem a ”Sound in New Media” mesterképzésre. Itt széleskörűen vizsgáltuk magát a hangot mint interaktív eszközt és szabadon választhattunk szakterületet. Tanulmányaim végén két évig gyarkornokként dolgoztam Arien Bustamante chilei hangművész asszisztenseként. A vele való szoros együttműködés indított el az önálló művészi pályán. 

Szerinted mik a művészeted legfontosabb témái? 

Művészi munkámat ”a hallgatás művészetének” szoktam hívni, a kísérleti zene és a vizuális művészet határán mozog. A hallgatás olyan folyamat, amely során sosem tudhatjuk előre, mit fogunk hallani. Az, ami most hallható, állandóan átadja a helyét a következő dolognak és amit éppen hallottunk, már el is tűnt és csak az emléke maradt, amely viszont nagyon törékeny és töredékes. Ez a gondolat vezérel a témák megközelítése során és a munkáimban is ez figyelhető meg, hiszen a munkafolyamat állandóan változik, és emiatt megváltoznak a mű megvalósításával kapcsolatos előzetes elgondolásaim is. 

A hallgatásnak különböző formái számomra például a szívvel hallgatás, az emlékek meghallgatása és a testi hallgatás. Most épp a hallgatás általi adás ötletén dolgozom. Bár ezek a kifejezések homályosnak tűnhetnek, az elvont fogalmak lehetővé teszik a játékosságot, illetve a segítségükkel nagyon konkrét dolgokat, társadalmi kérdéseket is meg lehet vizsgálni. Ez pedig narratív szabadságot biztosít. 

A műveidben politikai témákat is feszegetsz. Szerinted a művészet elősegítheti a társadalmi és politikai változásokat vagy más a feladata?  

Jelenleg úgy érzem, hogy nem létezik politikamentesség. Az alkotás mindig kifejezi az alkotó gondolatait és meggyőződését. De hogy ezek mennyire hangsúlyosan jelennek meg a műben, az mindig az alkotón magán múlik. Jómagam szimbólumokat, utalásokat és gondolatokat használok, de tudatosan próbálok lehetőséget adni a különböző értelmezéseknek. Nem szeretném, hogy a művészet csupán dekoráció vagy egy ideológia kiszolgálója legyen. Kell hogy legyen benne valami, ami a megszokottól eltérő gondolkodásra késztet bennünket. A művészek önkifejezéséhez a politikai szólásszabadság is hozzátartozik, fontos, hogy ne kelljen félnünk a cenzúrától vagy attól, hogy megvonják tőlünk az ösztöndíjat. Ugyanakkor persze csodálatra méltó, ha egy művész – vagy bárki más – elég bátor ahhoz, hogy kockára tegye a megélhetését a véleményszabadság érdekében. Főleg, ha a művészet az egyetlen bevételi forrása. Meg kell próbálnunk ragaszkodni az értékrendünkhöz és a művészeti szabadsághoz. 

Művészeti pályád során sok helyen dolgoztál már: nem csak Finnországban, hanem például Brüsszelben, Athénban és most Budapesten. Miért olyan vonzó számodra a nemzetközi környezet?  

Számomra ez mindig is természetes közeg volt. Ahhoz a generációhoz tartozom, amely abba a gondolatba nőtt bele, hogy nincsenek határok. Könnyű volt elhagyni a szülőföldemet. Európa egységes terület, az internet segítségével pedig könnyen találni pályázati lehetőségeket. A pályázataimban mindig leírom a véleményemet és azt, mivel szeretnék foglalkozni, és közben soha nem gondolok arra, hogy a bírálóknak tetszeni fog-e vagy sem. Mindig a Próba szerencse! elv vezérel. 

Mi az amit talán soha nem tanultál volna meg, ha Finországban maradsz? 

Megtanultam, hogy soha ne legyenek előzetes elvárásaim. Ha valami az egyik helyen így van, nem biztos, hogy másik helyen is úgy lesz. Minden nap félre kell tennem az előítéleteimet és meg kell tanulnom meghallgatni másokat. Minden ember és minden nemzet más-más háttérrel rendelkezik. Különböző társadalmi osztályokból érkezünk, más a történelmi múltunk, mások a struktúráink, ezek egyénenként meghatároznak bennünket. Amikor találkozunk, készen kell állnunk arra, hogy befogadjuk egymás gondolatait és több szempontból is megvizsgáljuk önmagunkat és saját cselekedeteinket. A lényeg a folyamatos átalakuláson van. Az utóbbi időben azt is megértettem, hogy én nem építettem magamnak főhadiszállást vagy várat sehová, inkább karavánhoz hasonlít az életformám. Ez a felismerés megváltoztatta a világlátásomat: rugalmasnak kell lennem, készen állva a változásra. 

Miért pont a budapesti rezidenciára adtad be a pályázatod?  

A munkámhoz helyre és időre volt szükségem. Az a tapasztalatom, hogy a rezidenciák jó helyet biztosítanak arra, hogy megálljak a változó pillanatok közepette, összegezzem korábbi tapasztalataimat és új műveket, új gondolatokat alkossak belőlük. A magyar főváros teljesen ismeretlen volt számomra korábban, ezért úgy gondoltam, hogy három hónap alatt talán kicsit jobban megismerhetem. Az adott város mindig hatással van a születő alkotásaimra. Izgatottan várom, hogyan fog hatni a munkámra Budapest. 

Mit gondolsz, Budapest mint város milyen hatással lesz majd magára az alkotói folyamatra és a műveidre? 

Mostanában sokat gondolok a Dunára. Hatalmas folyó, amely számos országot összeköt és Európá közepéből egészen a Fekete-tengerig folyik. Mikor megérkeztem, a Duna katasztrofális árvizeket okozott Közép-Európában. Itt is készültség volt és ez izgalmas kiindulópontnak bizonyult: ezen a helyen valami akkora erő található, amellyel szemben mi, emberek tehetetlenek vagyunk. És itt nem választanám el a várost a természettől. Akkora hatással voltunk már a természetre, hogy mára az ember alkotta környezet is a természet részévé vált. Úgy gondolom, az itt töltött hónapok alatt az alkotói folyamatot nagyban befolyásolja majd az ember és a környezete közötti kölcsönhatás. 

Mit vársz leginkább az aqb-s rezidencia időszakától? 

Rágóta vágyom már arra, hogy megállhassak egy kis időre és újra felfedezhessem az ”eli-gi-eli” című alkotásomat. Szeretném folytatni művészeti kutatómunkámat vágyom arra, hogy az ”eli-gi-eli” nyomdokain új műveket hozzak létre. Ha pedig az anyagi erőforrásokról beszélünk, ezek kulcsfontosságúak az alkotás szempontjából: szükség van eszközökre, időre és helyre, ahol az ember kísérletezhet. Ha ezek nem állnának rendelkezésre, akkor nem tudnék olyan színvonalon alkotni, mint ahogy most tudok. 

 

Vendégünk: Ari-Pekka Leinonen 

Lakhelye: Helsinki, idén ősszel az aqb budapesti rezidenciája 

Foglalkozása: Művész 

Végzettsége: mesterfokozat (MA) 

Hobbijai: úszás, séta 

Műalkotás, amit szerinte mindenkinek látnia kellene: A belgrádi Remont Galéria alkotásai, archívumuk elérhető a galéria honlapján: gallerian verkkosivuilla.) 

 

Ari-Pekka Leinonen korábbi munkáiról a művész honlapján lehet tájékozódni, illetve jelen van az Instagramon is @amigoismyfriend néven. 

További információk: Art Quarter Budapest és a pARTir-projekt 

 

Szöveg: Cecilia Fewster 

Fordító: Brunczel Andrásné Balogh Mária