Miia Tervo számos díjjal elismert finn filmrendező és forgatókönyvíró. 1980-ban született a lappföldi Muurolában. Éleslátása és humoros történetei tették ismertté, ezekben kitüntetett szerephez jut a finn Lappföld kultúrája és a táj. 2019-ben debütált Aurora (2019) című filmjével, melynek központi témája a szerelem, az identitás és a migráció. A filmet számos díjjal és elismeréssel jutalmaztak.

Tervo legújabb filmjével nyílik meg a 2025-ös Budapesti Finn Filmnapok filmfesztivál, a film címe Ohjus (A rakéta, 2024). A történet egyenesen az 1980-as évek Lappföldjére repíti a nézőt, ahol a csikorgó fagyban egy eltévedt szovjet szárazföldi rakétalövedék zuhan finn területre. A film főszereplője Niina (Oona Airola), a két gyermekét egyedül nevelő anya és újságíró. Ő próbálja kideríteni, mi is történt pontosan a faluban. Maga a rakétabecsapódás csupán háttértörténetként szolgál, köré épül a történet arról, hogyan élik meg a helybeliek a félelmet és a reményt a nagyhatalmi politika árnyékában. Bár a film az 1984-es valós eseményeken alapul, középpontjában a személyes túlélés és az egyes emberek élményei állnak.

Miia Tervót egy havas kedd délelőtt érem el a Norvégiában. A Tromsø-i Nemzetközi Filmfesztiválon épp most mutatták be az Ohjus-t. A rendezőnek ez ma már a második interjúja, de úgy tűnik, lelkesedése és a mondanivalója kifogyhatatlan. Vérbeli történetmesélő, órákon át lehetne vele beszélgetni.


Miia Tervo rendező az Ohjus forgatásakor. Fotó: Sami Kuokkanen © Komeetta filmstúdió.

Miért lettél filmrendező?

-Ennek több oka is van. Lappföldön nőttem fel szegény családban, ahol annak, hogy filmrendező legyek, akkora volt a valószínűsége, mint hogy űrhajós. Jól tanultam, de eleinte nem tudtam, mi szeretnék lenni. Elkezdtem verseket írni és észrevettem, hogy művész vagyok. Végül a vizualitás és a verbalitás ötvözésének lehetősége fordított a filmek felé. Az első lökést az adta, mikor megláttam az Iparművészeti Főiskola filmes képzésére készült felvételi kérdéssort és megfogott az egész kreativitása. A felvételi vizsgán pedig már tudtam, hogy a film az én világom.

Lappföldről származol, Rovaniemi közeléből, Muurolából. Mesélnél kicsit arról, milyen világ vett körül gyerekkorodban?

-Gyermekkoromban meghatározó volt a karjalai és a lappföldi finn kultúra együttes hatása, mindkettő a maga sokszínűségével és kifejezőkészségével. Gyermekkorom helyszíne, Muurola különleges hely volt, nem utolsósorban azért, mert volt ott egy pszichiátriai intézet. Mindig is színes egyéniségek vettek körül és ez a filmjeimre is hatással volt.

„B…meg, most esik le, hogy nem is tudok nyáron rendezni!”

Tervo nagyon kötődik Lappföldhöz és ez döntő jelentőségű volt az eddigi filmek helyszínválasztásában is. Most viszont úgy tűnik, új vizekre evez, más tájakat is felfedez, hiszen következő projektje során Dél-Finnországban fog forgatni, ráadásul nyáron. Bár a Lappföldön kívüli helyszín gondolatát még szokni kell, Tervo úgy látja, benne rejlik a szakmai fejlődés lehetősége. „B…meg, most esett le, hogy nem is tudok nyáron rendezni!” – neveti el magát, majd hozzáteszi, számára a projekt új és érdekes kihívás.

Milyen filmek inspiráltak életed során?

-Gyerekkoromban Muurolában nem volt mozi, de a nevelőapám a helyi kisboltban megvette akciósan Stanley Kubrick 2001 – Űrodüsszeia (2001: A Space Odyssey, 1968), valamint Sally Potter Orlando (1992) című filmjét. A kisboltban egy olyan asszony árulta a kimérős cukorkát, akinek állandóan ott lógott a szájában a cigaretta. Máig emlékszem, hogy megcsapott a cigiszag, mikor kinyitottam a videókazetták dobozát. Mostanában többek között Sally Potter, Sofia Coppola, Greta Gerwig és Sean Baker inspirál, de el kell ismernem, hogy a muurolai kisbolt, a filmek és a cigiző cukorkaárusnő örök emlék marad, és ezek hatással voltak fiatalkori énemre is.


Oona Airola az Ohjus forgatásán. Fotó: Sami Kuokkanen © Komeetta Filmstúdió.

A rendezőt meghatotta a finn közösség reagálása a válsághelyzetre – „A rakétaveszély kellős közepén fánkot sütöttek.”

Az Ohjus ötlete egy bárban merült fel először, meséli a rendező. Beszélgetés közben az egyik barátja hozta szóba az 1984-es legendás eseményeket, mikor is egyes hírek szerint szovjet rakéta csapódott az Inari-tóba és ez a pletyka felforgatta egy lappföldi falu életét. De nem csak a félelem jelent meg a faluban, hanem olyan helyi „különlegességek” is születtek, mint például a vendéglátóhelyeken a „rakétafánk”. A sztoriban rejlő abszurd humor megragadta a rendezőnő fantáziáját. Főleg az a mód, ahogyan a helyi finn közösség reagált a krízishelyzetre – „A rakétaveszély kellős közepén az emberek nekiálltak fánkot sütni.” A film a finlandizációval (ez a Szovjetunióhoz való alkalmazkodás finn útja) és a finnek egyfajta önmegtagadásával foglalkozik, de ezt nagyon emberi és szimpatikus módon teszi. A rendező hónapokat töltött azzal, hogy háttéranyagot gyűjtsön, beszélgetett a helybeliekkel, korabeli irodalmat és újságcikkeket olvasott. Az előkészületek után végül arra a következtetésre jutott, hogy „ebből tényleg kellene valamit csinálni”.

Milyen témák állnak a film középpontjában?

A legfontosabb témák közé tartozik a félelem az erőszaktól, illetve annak bemutatása, hogy egy érzékeny, törékeny nő hogyan éli meg az erőszakos világot. Szerettem volna bemutatni, milyen hatással van az erőszaktól való félelem és a nagyhatalmak közti feszültség a sarkvidéki emberek mindennapjaira és az egyes emberek érzelmeire. Ez szerintem nagyon fontos, mert a filmek a krízishelyzeteket gyakran erős hősökön keresztül ábrázolják, ez pedig nem mindig tükrözi a valóságot. Ez a film arról szól, hogyan látja a világot egy nő. Azt szerettem volna bemutatni, hogy a nőknek is joguk van a cselekvéshez, még erőszak és válság közepette is. A nők a történelem során hagyományosan ki voltak zárva például a katonai döntések meghozatalából, de nekünk ma már aktívabbnak kell lennünk, mivel a világ közös otthonunk. A film szerintem a férfiak számára is ajándék – célom a toxikus gondolkodásmód megtörése és egymás megértésének elősegítése.

Hogyan alakítod a karaktereket és a szereplők történeteit?

-Nincs semmilyen különös módszerem a karakterek megalkotására. Ők egyszerűen csak „megjelennek” a képzeletemben, olyan mintha egy kész filmet látnék. Írás közben figyelem, merre viszik a szereplők a történetet, és megpróbálom nem befolyásolni őket. Intuitív és spontán folyamat – maguk a szereplők mutatják az irányt.

Az Ohjus készítése mennyiben különbözött első filmed, az Aurora készítésétől?

 -Az Ohjus egy részben angol nyelvű, nagyobb költségvetésű, nemzetközi kooprodukcióban készült film. Dramaturgiáját és a forgatókönyvét tekintve is bonyolultabb, mint az Aurora és komolyabb, súlyosabb témákat dolgoz fel. Az alkotói folyamat örömteli volt, de nagyobb kihívást jelentett, mint az Aurora.

Milyen hazai és nemzetközi visszhangja volt a filmnek?

-A film nagyon jó kritikákat kapott otthon és külföldön is. Például itt, a Tromsø-i Nemzetközi Filmfesztiválon a reggeli fél 9-es vetítés meglepő módon teltházas volt. A közönséget meghatotta a film, dicsérték a komédia és a tragédia érzékeny egyensúlyát, valamint ahogy életre kel benne az 1980-as évek világa, például a zene és a stílus. Többen dicsérték azt, hogy a film érzékeny női nézőpontból ábrázolja a világot.


Oona Airola és Hannu-Pekka Björkman „rakétafánkot” eszik. Fotó Sami Kuokkanen © Komeetta Filmstúdió.

Hogy látod a finn filmipar jövőjét nemzetközi szinten?

Egyrészt optimista vagyok ezzel kapcsolatban, másrészt aggódom a kulturális területet érintő állandó költségvetési megszorítások miatt. Téves az az elgondolás, hogy a művészet és a kultúra „luxus” vagy csak az elit kiváltsága lenne. A művészet mindenkié, létfontosságú segítség ahhoz, hogy megértsük az életet és feldolgozzuk az érzelmeinket. A történetek, a film és a színház mindig is az egyéni és kollektív élményeink feldolgozásának eszköze volt és hozzájárult a mentális jóllétünkhöz. A kulturális források megnyirbálása nem csak a művészek lehetőségeit csökkenti, hanem hosszú távon hatással van az emberek egészségére és traumakezelési képességeire is.

A jövőben milyen történeteket szeretnél elmesélni?

-Olyanokat, amelyek megtisztítanak és inspirálnak, valamint emlékeztetnek arra, kik vagyunk valójában. A célom az, hogy megerősítsem az embereket, segítsek nekik megérteni önmagukat, másrészt pedig olyan pillanatokkal ajándékozzam meg őket, amelyekben megsejthetik az élet értelmét. Ezek nagyratörő célok, de a filmgyártásban pont ez a lényeg. A művészet képes értelmet kínálni az embereknek és ha nekem lehetőségem nyílik ennek a művészeti ágnak a gyakorlására, akkor kötelességem azt a tőlem telhető legjobb módon végezni.

Hosszú beszélgetésünk vége felé Miia Tervo már a tromsø-i hídon küzd az erős széllel, próbál időben odaérni a következő találkozójára. Bár az idő már szorít, Tervo csak beszél, beszél. Figyelmünkben ajánlja még a lappföldi filmfesztiválok közül az inari Skábmagovati Filmfesztivált, amely a világ őslakos népeinek legészakibb filmfesztiválja. Ekkor azonban, hogy le ne késse a következő interjút, Tervónak taxit kell hívnia, így a beszélgetésünk véget ér.

Én már előre örülök Tervo következő filmjeinek, a történeteknek, amelyek csak arra várnak, hogy valaki elmesélje őket.

Kicsoda?
Miia Tervo

Foglalkozása: Filmrendező és forgatókönyvíró
Végzettsége: A finn Iparművészeti Főiskolán (Taideteollinen Korkeakoulu) végzett filmrendező szakon
Lakhelye: Kirkkonummi
Hobbija: jóga, sífutás, lékben úszás, crossfit és olvasás
Melyik az a film, amit szerinte mindenkinek látnia kell? Stanley Kubrick: 2001 Űrodüsszeia (1968)

 
A Mikulás (Joulupukki) az Inari tó jegére kiemelt rakétával. Fotó: Heikki Sarviaho / sajtófotó. 

 

Szöveg: Saaga Kaján

Fordító: Brunczel Andrásné Balogh Mária