2019 augusztusában gyakornokként kezdtem a FinnAgoránál, és most véget ért az a korszak, amit az intézetnél töltöttem. Különös egybeesés, hogy ez a nagy változás éppen akkor történik az életemben, amikor Magyarország 16 év után új vezetést választott Orbán Viktor helyett. Úgy tűnik, hogy nemcsak az ország, hanem én magam is új kezdet előtt állunk.
Visszatekintve a Magyarországon töltött időszakra, röviden viharosként tudnám jellemezni. A pandémiával kezdődött – maszkban jártunk a Lidlbe, és oltási igazolványt mutogattunk, hogy bejuthassunk a szórakozóhelyekre. Épp, hogy lecsengett a járványhelyzet, mikor Oroszország megindította borzalmas, agresszív háborúját Ukrajna ellen. Budapesten is láttuk az ukrán menekülteket az utcákon, mielőtt továbbindultak volna vonattal Európa más részei felé. Aztán jött az infláció. Ami korábban stabil élethelyzetnek tűnt Budapesten, rövid idő alatt bizonytalanná vált. Most pedig Magyar győzelmével zárul ez a nyugodtnak vagy eseménytelennek egyáltalán nem mondható időszak.
És ahogyan Magyarországon viharos időket éltem meg, úgy az intézetnél töltött évek is tükrözték ezt az állapotot. Számos igazgatóval dolgoztam együtt, sok kollégát ismertem meg, rengeteg történet gyűlt össze, és a finnországi pénzügyi és politikai változások is erősen hatottak a mindennapjainkra.
Minden volt, csak unalmas nem.
Ebben a viharos időjárásban afféle állandó matrózként maradtam a fedélzeten – amit egyáltalán nem bántam, hiszen szeretem a tengert.
Ennek az időszaknak a legnagyobb örömét a Finn Filmnapok megszervezése jelentette. Mindig kreatív, izgalmas és kihívásokkal teli feladat volt. Nem tudok elég hálás lenni Liszka Tamásnak az együttműködésért, és Horváth Andrásnak a filmekről folytatott inspiráló beszélgetésekért és a sok közös nevetésért.
Magyarországon csodálatos emberekkel találkoztam: kedvesekkel, kitartókkal és kreatívokkal. Szenvedéllyel végezték munkájukat egy olyan rendszerben, amely szívesebben látta volna azt, hogy feladják.
Szeretném megköszönni mindannyiótoknak a kedvességet, és sok erőt kívánok a jövőhöz!
Nem is tudom, hogyan lehet méltó módon lezárni egy ilyen búcsú- és köszönőszöveget. Talán csak annyit mondhatok, hogy Magyarországról egyfajta tovább élő bizonytalanság érzésével távozom – az érzések különös keverékével: büszkeséggel, örömmel, félelemmel, csodálattal, dühvel és szomorúsággal.
Ezek az egymásnak feszülő érzelmek egyszerre tükrözik az itt töltött időt és a búcsút is, hiszen Magyarország továbbra is összetett, nehezen megfogható hely marad számomra.
Most pedig a lehető legfinnebb dolgot fogom tenni: visszatérek az erdőbe. Már egy ideje érzem a fák hívását, mintha hazaszólítanának. A csendben van valami megnyugtató – különösen egy meglehetősen zajos fél évtized után.
Köszönet az együtt töltött évekért! Köszönöm szépen és sziasztok!
Rebecka Vilhonen