Kérlek, mutatkozzatok be röviden az olvasóknak, mit mesélnétek magatokról?
Ákos: Sziasztok, én Majláth Ákos vagyok, és gyerekpszichológusként végeztem az ELTE-n. Dolgoztam többek között nevelési tanácsadás keretein belül – ahol egyébként Lilivel is megismerkedtünk – illetve most iskolapszichológusként tevékenykedek, ami mellett mese- és családterápiát tanulok, és egyéni, valamint csoportos formában is tartok foglalkozásokat.
Lili: Sziasztok, én Horváth Lili vagyok, és szintén pszichológusként dolgozom, és ezt a szakot végeztem el én is az ELTE-n, ahol dolgoztam is az elmúlt években a kutatás és az oktatás területén a Gyermekkori Pszichés Zavarok Kutatócsoportjában. Az elmúlt másfél évben pedig én is nevelési tanácsadás keretein belül elsősorban gyerekekkel foglalkozom. Szintén családterápiában és gyermekpszichodrámában képződtem, így az én szívemhez is közel áll az egyéni és a csoportos munka gyerekekkel és serdülőkkel egyaránt.
Hogyan jött a Mumin önismereti csoport ötlete?
Lili: Két később összefésülődő szálon indult a projekt. Az első szál az volt, hogy az Ákossal közös munkahelyünkön már korábban is vittünk csoportot, és rájöttünk, hogy nagyon szeretünk együtt dolgozni, és jól is tudunk együtt gondolkozni ilyen téren. A másik szál pedig egy olyan személyes indíttatásból jött, hogy számomra ezek a mesék gyerekkorom óta nagyon fontosak, és régóta szerettem volna, hogy ezek a történetek valamilyen formában a munkámban is meg tudjanak jelenni. Amikor Ákosnak felvetettem az ötletet – benne és az ő mesék iránti hozzáállásában bízva – egyből értő fülekre találtam.
Ákos: Ami számomra nagyon izgalmas volt a meseterápián belül, hogy kortárs szövegekkel és mesékkel vajon hogyan működhetne egy ilyen csoport. Amikor Lili ajánlotta a Mumin-történeteket, nekem elsősorban az animációs világból voltak ismerősek a karakterek, de miután jobban utánanéztem, a történetek is nagyon magukkal ragadtak. Nagyon lelkes lettem, hogy milyen közös utazást lehetne ezekből létrehozni egy csoport számára.
Milyen tapasztalataitok vannak eddig a csoportról, mik a benyomások?
Ákos: Ez egy tíz alkalmasra tervezett csoport, amiből holnap lesz a hetedik alkalmunk. Eddig alapvetően nagyon pozitív benyomásaink vannak. Fontos lehet megjegyezni itt, hogy elég széles skálán dolgozunk a módszerek terén. Tehát nem csak meseterápiát alkalmazunk, hanem művészetterápiás és dramatikus eszközökkel is igyekszünk színesíteni az alkalmakat. Ami számomra igazán különös élmény, hogy a klasszikus népmesékhez képest a Mumin-történetekre és -karakterekre jellemzőbb a keserédesség, ami nagyon izgalmas módon dolgoztatja a csoportot is. Az ismert népmesékben általában egyértelműen elkülönülnek a jó és rossz karakterek, és a kettő között nem igazán van átjárás. A muminok esetében viszont igazán érdekesen keveredik ez a két véglet, ami még több pluszt ad hozzá ezekhez az alkalmakhoz.
Lili: Ami még egy érdekes dolog lehet a történetekkel és a csoporttal kapcsolatban, hogy a tervezés közben elég hamar kirajzolódott, hogy a fiatal felnőtt korosztályt céloznánk meg. A történetekben sokszor megjelenik az útnak indulás, a kapcsolódás, az öndefiniálás, a magány és az együttlevés. Ezeknek a témáknak a szövevényes viszonyrendszere számunkra ehhez az életkorhoz kapcsolódott és úgy érezzük, hogy ezt jól lőttük be, mert remekül illeszkednek ezekhez a fiatal felnőttkori változásokhoz.
A csoport neve „A láthatatlan belső gyermek”. Miért lehet fontos a belső gyermekkel foglalkoznunk?
Ákos: Talán onnan indítanék, hogy a belső gyermek azért fontos ebben a fiatal felnőtt kontextusban, mert az egész életkort átszövi az úgymond úton levés a felnőttkor felé, mert nagy iramban lódulnak neki a felnőtt életnek. Ezalatt pedig újra kell definiálnunk dolgokat, akár menetközben is. Gondolva itt arra, hogy mit jelent gyereknek vagy felnőttnek lenni, a gyerekkor élményei nyilván egész életünkben elkísérnek minket, tehát kihatással vannak arra is, hogy milyen felnőtté vagy akár szülővé fogunk válni. Ezért a belső gyermekkel mindenképpen érdemes foglalkozni, még akkor is, ha éppen a felnőtté válás kap kiemelt szerepet.
Mit gondoltok a fiatalok mentális egészségéről jelenleg Magyarországon? Hogy állunk ebben akár a többi országhoz képest?
Lili: Én a magam részéről a szubjektív benyomásaimról tudnék beszámolni, de szerintem ezt sokféle tényező befolyásolta az utóbbi időben, például a covid vagy többféle egyéb társadalmi nyomás, amik alól nehéz mentesülni. Azt gondolom, hogy alapvetően mindenkit eléggé megnyomott az elmúlt pár év, beleértve a felnőtteket is. A mostani fiatal korosztály nagyrészt kamaszként élte át a covidot. Ebben az életkorban az, hogy izoláltak legyünk, ne lehessen kapcsolódni és benn rekedjünk egy olyan állapotban, ahol éppen aktuálisan tartunk – akár fizikailag, akár a lelki fejlődésünkben –, az különösen érzékeny pont lehet. Amikor az ember útnak szeretne indulni, de az utasítások alapján otthon kell maradni, az elég nagy feszültséget generál. Sok mindent kell most bepótolniuk azoknak, akikre így rétegződtek rá a külső és belső események az elmúlt években.
A Z generáció számára talán minden eddiginél elérhetőbb az önismeret és a mentális egészség, mint téma (Instagram, Facebook, TikTok, cikkek stb.). Mit tapasztaltok, tudatosabban állnak a témához az őket megelőző generációkhoz képest?
Ákos: Nekem szintén szubjektív benyomásaim vannak erről. Nagyon érdekes időszak volt számomra az, amikor a csoportra toboroztunk fiatal felnőtteket. Sok olyan online közösséget és teret találtam, ami ezt a témát tárgyalja. Én úgy látom, hogy van egy erős érzékenység és tudatosság azzal kapcsolatban, hogy vannak mentális nehézségek, amik jelen vannak a hétköznapokban és közvetlenül befolyásolják az életünket. Emellett viszont azt is látom, hogy mostanában nagyon burjánzik ez a téma és ebből adódóan előfordulnak téves információk, különböző fogalmaknak vagy ellátási módoknak az összemosódása. Sokszor képzavar jelenik meg akár a Facebook-posztokban vagy az egyéb online tartalmakban. Az biztos, hogy a pszichoedukációra nagyon nagy szükség van, tehát minél több olyan Instagram-oldalra, YouTube-videóra vagy akár olyan emberekre, akik veszik a fáradtságot, és – akár kommentekben – igyekszik elmagyarázni, hogy mit jelent egy adott diagnózis, mit jelent a terápia, vagy például mikor beszélhetünk erős szorongásról, és hasonlók. Tehát van egy fokozott tudatosság, viszont egyelőre nagy a keveredés is a fogalmak között.
Lili: Nagyon nagy különbségek vannak abban is, hogy az internet melyik szeletéhez férnek hozzá akár társadalmi különbségek tekintetében is a fiatalok. Tehát hogy milyen információk vagy tartalmak elérhetőek, illetve hogy ezek mennyire hullanak egy olyan talajra, amiben az itt felmerülő feszültségekkel vagy kérdésekkel tud valakihez fordulni egy fiatal a környezetében. Önmagában az, hogy ott van elérhetően a tudás belekeverve egy csomó minden másba, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy ehhez mindenki ugyanúgy hozzáfér. Nagyon más előtörténetekkel érkeznek ezekre a platformokra a fiatalok, ha egyáltalán megérkeznek. A pszichoedukáció egyenlőbbé tétele itt nagyon fontos lenne, hogy eljuthasson az információ azokhoz a fiatalokhoz is, akiknek a környezetében ezek a témák még vagy tabunak számítanak vagy egyáltalán fel sem merülnek. Emellett az információ egy remek első lépés lehet, de ezt csatornázni kell valódi kapcsolódásokba. Tehát ha valaki elindul ezen az úton, akkor az ellátórendszerben ne rögtön falakba, várólistákba és teltházakba ütközzön, hanem ha valakiben megszületett ez a döntés, annak az útját segítsék, és ne akadályozzák.
Milyen típusproblémákkal küzd jelenleg a fiatalabb korosztály? Mi hogyan segíthetjük őket ebben?
Lili: Ez nagyon korosztályfüggő, de egy gyakran felmerülő jelenség a mi látókörünkben az okoseszközök használata, ami sok egyéb dologra is kihatással van a fiatalok életében. Akár azok a tudatosabb szülők is, akik szerették volna távol tartani ezeket az eszközöket a gyerekeiktől, a covid miatt nem tudták ezt úgy megoldani, ahogy szerették volna, hiszen nem lehetett őket teljesen kiiktatni. Emellett az látszik, hogy az ellátórendszer minden pontján a súlyos problémákból van a legtöbb és feszül maga a rendszer is minden ponton.
Ákos: Én csak megerősíteni tudnám ezt. Iskolapszichológusként nyilván behatárolt a problémák jellege, valamint az életkor is, de én is abban látok egyre növekvő tendenciát, hogy az okoseszközök használata és ezek hatásai okoznak nehézséget. Ahogy Lili is említette, a rendszer feszülését én is érzékelem, fontos lenne, hogy ne mindenhol várólistákba ütközzön az ember. Rendkívüli módon le vannak terhelve a szakemberek is, ilyen körülmények között nehéz megfelelő időben megfelelő minőségű ellátást nyújtani.
A kiskorúak esetében a szülők felelőssége kiemelten fontos. Hogy látjátok, mennyire partnerek a szülők a gyerekeik mentális egészségének fejlesztésében?
Ákos: Én azt gondolom, hogy mi egy speciális helyzetben vagyunk olyan tekintetben, hogy azok a szülők, akiknek a gyerekei eljutnak hozzánk már elkötelezettek és motiváltak ezirányban. Azt gondolom, hogy ez a téma egyre több szülőnek válik fontossá. A médiában is egyre nagyobb hangsúlyt kap a mentális egészség, az ilyen jellegű problémák és az ezekkel való küzdelem, aminek a kapcsán egyébként egy bizonyos mértékű túlféltést is érzékelek a szülők részéről. A pszichoedukáció többek között ebben is sokat segíthet. Azt vallom, hogy inkább fusson valaki egy kört egy pszichológusnál vagy egy segítő szakembernél úgymond feleslegesen, minthogy azt mondja, hogy valójában minden rendben van és nincs is akkora probléma. Inkább beszélgessünk erről, minthogy kihagyjunk egy szükséges kört.
Lili: Teljesen egyetértek Ákossal, ebben a tekintetben ez valóban egy speciális munka, hiszen maguk a szülők is valakinek a gyerekei. Nagyon fontos ezért a szülők támogatása is, hogy akár a saját belső gyerek témához visszanyúlva ezeket a nehéz érzéseket közelebb tudják engedni magukhoz, és kicsit együttérzőbbek tudjanak lenni saját magukkal is. Lehet, hogy ez sokuknak nem adatott meg a saját gyerekkoruk alatt és ez segíthet abban, hogy a saját gyerekeikkel is jobban tudjanak a jelenben kapcsolódni. Nagyon érdekes, hogy egy gyereket a szülők és a családi környezet nélkül mennyire nehéz önmagában értelmezni.
Milyen formában segítheti a kultúra és a művészet a mentális egészségünket? Mondhatjuk, hogy az alkotásnak gyógyító ereje van?
Ákos: Nekem több dolog is eszembe jutott ennek kapcsán. Már magának a művészetnek a fogyasztása vagy a kultúrának a minél jobb megismerése az adhat egy elmélyülést akár az önismeretben is, de az empátiában mindenképpen. Így maga a művészet vagy az abban való elmerülés egy olyan szimbólumrendszert fejleszt ki bennünk, amin keresztül még tudattalanul is megtanulhatunk mások nézőpontjába belehelyezkedni, saját magunkról gondolkodni, és így talán jobban eligazodni ebben a bonyolult világban. Maga az alkotás egy hatalmas mozgatórugója az embernek és egy nagyon fontos része az életnek. Már önmagában alkotni is jó érzés, legyen szó bármiről a virágcserép kifestésétől kezdve a saját kedvtelésből való írásig vagy a zenélésig. Ezeknek a tevékenységeknek alapvetően életminőséget javító hatása van. Ami pedig pszichológiai tekintetben fontos, az a külső szemlélő által kísért folyamat egy irányított közegben, mint például ez a csoport. Mi azért vagyunk ott, hogy a kérdéseinkkel, a meglátásainkkal vagy akár csak az empátiás készségünkkel segítsük ezt az utazást.
Lili: Sokszor felszabadító vagy megerősitő ereje lehet annak egy mesét vagy történetet olvasva, hogy valaki hozzánk hasonló érzéseket és nehézségeket fejez ki, esetleg olyan szimbólumokkal, amik megközelíthetőbbé teszik annak az érzésnek a megélését vagy a megfogalmazását. Ezeknek az alkotásoknak van egy eltávolító jellege, így a közelébe lehet menni azoknak a dolgoknak is, amik felé a nyers, eredeti formájukban még nem mernénk lépéseket tenni. Azonban ilyen módon mégis tudunk foglalkozni velük és el tudunk indulni egy olyan irányba, ami felszabadít és segít kapcsolódni másokhoz.
Milyen inspiráló külföldi példákat láttok, akár Finnországból is, amiket itthon is érdemes lehet átvenni?
Lili: Ez ugyan nem egy szorosan vett szakmai-módszertani dolog, de ami nekem ebben a témában nagyon inspiráló volt az egy olyan, szintén Mumin témájú, gyerekeknek szóló kiállítás volt, ami alapvetően az érzelmekről szólt. A gyerekek a Muminok világában kalandozva tanulhattak pszichoedukatív jelleggel az érzelmekről. Sajnos erről a projektről csak egy cikket olvastam, de már az is nagyon fellelkesített, hogy én is megnézzem ezt a kiállítást. Ha a játék és a pszichoedukáció határán itthon is ilyen izgalmas és tartalmas dolgokat lehetne szervezni gyerekek számára, az engem nagyon inspirálna.
Mostanában kollektíven rengeteg bizonytalanságot, szorongást és akár félelmet élünk meg. Hogyan tudjuk ezt csökkenteni?
Ákos: Nekem pont a mai napon többször is a kezembe került egy ábra, amit a hozzám érkező gyerekekkel szoktunk átbeszélni. Ez egyébként egy ingyenes letölthető munkafüzetből származik, aminek a címe Érzelemszabályozás a gyakorlatban. Az ábrán két halmaz látható: olyan dolgok, amiket tudok kontrollálni és olyan dolgok, amiket nem. Ezeket szoktuk közösen kitölteni abból a szemszögből, hogy milyen dolgok hatnak rájuk, mik fontosak számukra az életben, mik azok, amiket nem lehet lesöpörni, de mégsincs kihatásunk rá, ezekbe hogyan tudunk például kevésbé bevonódni. Emellett azt is megnézzük, hogy mik azok a dolgok, amik viszont rajtunk múlnak, akár a saját attitűdjeink, a hozzáállásunk vagy a tevékenységeink, amikre érdemes fókuszálni. Igyekszünk ezen a szemüvegen gondolkozni ezekről a kimerítő napokról, amiket így december elejére talán mindannyiunkat elérnek. Itt fontos megjegyezni, hogy nyilván én sem állok ezen a körön kívül, tehát a fáradtság és a kimerültség engem is erősen el tud sodorni, de igyekeznünk kell arra fókuszálni, amik fölött valóban kontrollunk van.
Lili: Szerintem fontos azt tudatosítani, hogy akár itt az év vége kapcsán van egy olyan nyomás az emberen, hogy ez egy örömteli, szép időszak, amikor mindenki boldog és jól kell magunkat érezni. Ám eközben fontos emlékezni arra, hogy minden más érzés is ugyanúgy érvényes. Ezek lehetnek akár negatív vagy vegyes érzések is, és ezt sok ember egy komplikált időszakként élheti meg pont emiatt. Ebben talán segít arra gondolni, hogy amikor ilyen jellegű nehézségek merülnek fel – akár az év végi időszakra gondolva, akár a jelenleg mindenkit érintő társadalmi témákra –, ezekben valójában kapcsolódunk egymáshoz, hiszen ezeken a megéléseken sokan osztozunk. Másrészt ez az időszak fel tudja erősíteni azokat a helyzeteket, amiket egész évben hurcolunk magunkkal, és ez könnyen krízisállapotba tud nyomni bárkit korosztálytól függetlenül. Ez többek között azért is történik, mert egy érzelmileg rendkívül sűrű periódusról van szó, ahol kiemelten fontos, hogy odafigyeljünk egymásra és önmagunkra egyaránt. Ha valaki azt érzi, hogy a helyzete túlnőtt azon a határon, ami egy úgymond átlagos rossz kedv, akkor mindenképpen érdemes segítséget kérni. Ez némiképpen összefeszül azzal, amit korábban mondtunk, hogy mennyire túlterhelt az ellátórendszer, de ezekben a krízisállapotokban mindig van elérhető segítség, és érdemes ezeket a lehetőségeket megragadni.
Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?
Lili: Én mindenképpen örülnék, ha például hasonló csoportokra lenne lehetőség a jövőben. Azt mindenképpen megemlíteném, hogy nagyon hálásak vagyunk a FinnAgora támogatásáért, mind a praktikus részében, mind a nyitottságotok szempontjából. A munka mellett a másik nagy tervem a jövőre, hogy több pihenést tudjak beiktatni a mindennapjaimba.
Ákos: Több szálon is tudok kapcsolódni Lilihez. Egyfelől mi még nagyon ebben a csoportban vagyunk benne. Még van hátra pár alkalom, és éppen most tervezzük a zárást, valamint hogy még mi férne bele a találkozókba. A jövőben én is örülnék hasonló csoportoknak, de emellett jó lenne kicsit megpihenni is. Azt hiszem, hogy ez a téma a Mumin-történeteket is átjárja, legyen szó akár a csendes vidámparkokról, akár a téli álomba való visszavonulásról vagy a bekuckózásról. Ezek a történetek minket felnőtteket is inspirálhatnak arra, hogy néha kicsit befelé forduljunk és töltődjünk a következő utazásunk előtt.