A novella eredeti címe Maailmanlopun kirjasto és 2012-ben jelent meg a Jussi Katajala, Markus Harju és Alpo Leppänen szerkesztette Maailmanlopun kirjasto ja muita tuomiopäivän tarinoita című novelláskötetben.
Sammal Mashek leginkább az asztalfióknak alkotó vegyes művész.
A fordító magáról mesél: Kormos Erik vagyok és 1997-ben születtem Berettyóújfalun. 2016-ban, a Sárospataki Református Gimnáziumában, angol tagozaton érettségiztem. Ebben az évben kezdtem meg felsőoktatási tanulmányaimat a DE-BTK néprajz alapszakán. 2017-ben egy szabadon felvehető kurzuson ismerkedtem meg a finnel, ahol már a legelején tudtam, hogy folytatni akarom. A kétéves finn specializáció után, 2019-ben a DE-BTK finnugrisztika mesterképzésén folytattam finn tanulmányaimat. Két ízben nyertem el az OPH finnországi nyári egyetemi ösztöndíjat. A finn mellett észt nyelvvel is foglalkozom. Fél évet Erasmus+ programmal Tartuban töltöttem. Jelenleg a DE-BTK-n a finnugor alprogram doktorandusza vagyok. Kutatási területem a délészt szetu nyelv és kultúra. Valamilyen formában a finn nyelvtudásomat mindennap használom és fejlesztem.
Sammal Mashek – Könyvtár a világvégén
A könyvek eltűntek. A zseblámpa vörös fénye csupán az kiürült polcokat pásztázta végig. Ez már a harmadik üres könyvesbolt ebben a városrészben.
Természetesen az összes üzletet kifosztották előbb-utóbb. Legelőször a drága elektronikai és háztartásigépeket árusító boltok ürültek ki. Hamarosan, amikor a helyzet véglegessége mindenki számra világossá volt, az élelmiszerek és a mindennapi fogyasztási cikkek váltak fő célponttá. Miután már minden más elfogyott, a tömegek megtámadták, és kifosztották a fennmaradó üzleteket: bolhapiacokat, régiségboltokat…, és persze a könyvesboltokat.
Ellentétben más üzletekkel és a többi városban látott könyvesboltokkal, ezeket rendesen ürítették ki. A padlón egyetlen kósza lap sem hevert.
Már azon voltam, hogy elindulok, amikor a lámpám fénye végig pásztázta a pultot és megakadt valamin a tekintetem. Közelebb mentem, és egy szögletes követ találtam az asztalon. Simára volt csiszolva, a csücskei lekerekítve. Már láttam ehhez hasonló köveket, általában jósláshoz használták őket. Legtöbbször ezekre rúnákat véstek, de ez a kő üres volt.
Nekem úgy tűnt, hogy a követ szándékosan hagyták itt, mintegy fizetség fejében, így hát visszatettem a pultra. Nem kutattam át tüzetesen a korábbi boltokat, de biztos voltam benne, hogy azokban is találhattam volna ugyanilyen, vésetlen rúnaköveket.
Az éjszaka már kezdett hűvösebb lenni. Menedéket kellett volna keresnem, de a gondolataim az elveszett könyvek körül jártak. Elhatároztam, hogy vetek még egy pillantást a városi könyvtárra.
A biztoság kedvéért, lekapcsolva hagytam a zseblámpát. Valószínűleg egyedül voltam, és a járókelők aligha veszélyeztették az életemet, de nem akartam feleslegesen felhívni magamra a figyelmet. A Hold megvilágította az Iránytű Teret, amelynek karácsonyi fényei már évekkel ezelőtt kialudtak.
Elnéztem, ahogy a szél fújja a havat a tér felett, és egyszer befedi, majd láthatóvá teszi a díszburkolatot. Mintha megpróbálta volna szövettel elfedni, de túl kicsi volt ahhoz, hogy letakarja az egészet.
A porhó gyorsan tovatűnő mintákat formált a levegőben. Mintha emberi alakokat láttam volna a hóforgatagok közepette. De annyira nehéz volt őket nyomon követni, mint megpróbálni kivenni valakinek az arcát a tömegben, mert ismét el-eltűntek a zűrzavarban.
A tér közepére sétáltam. Az alakok kavarogtak körülöttem, a szél süvítéséből pedig mintha emberi hangokat hallottam volna ki. Mintha alig hallható szófoszlányok lettek volna. Becsuktam a szemem.
– Bocsánat, fiatalember, – szólított meg valaki a hátam mögött.
– Hmm? – az engem megszólító férfi, vastag pufajkát viselt, a hátán teletömött hátizsákot cipelt.
– Még hiányzik 50 cent, izé… – hezitált a férfi – hogy őszinte legyek, a borosüveg árából.
– Persze. Egy pillanat! – kutattam át a zsebemet, melynek mélyén általában szokott lenni egy-két elfeledett érme.
– Tessék! – mondtam, és átnyújtottam az érmét. Megkönnyebbülten mosolygott, majd eltűnt. Csupán a porhó kavargott azon a helyen, ahol állt.
Sokáig álltam mozdulatlanul, az érmét kinyújtott kezemben tartva. Rajtam kívül senki sem volt a téren. A szél egy pillanatra elcsitult, a hó a földre hullt.
Letettem az érmét a tér közepén álló kőre, majd folytattam az utamat. Mögöttem a szél és a hó tovább utánozta a múltat.
Először megkerültem a könyvtár épületét. Nem égett a lámpa, de valaki gondját viselte az épületnek. A betört ablakok helyét bedeszkázták.
Felmentem a lépcsőn, a főbejárathoz. Az ajtó üvegtáblái szintén be voltak foldozva, maga az ajtó pedig szilárdan be volt zárva. Megmarkoltam a kilincset.
Napos, tavaszias tél végi idő volt, az emberek ki-be járkáltak a könyvtárból. Nyitva tartottam az ajtót, amíg egy fiatal férfi és nő jött ki mellettem. A férfi lelkesedéstől felbuzdulva beszélt, hevesen gesztikulált, engem észre sem véve. A nő rám nézett, szemében a felismerés szikrája villant fel. De már bementem, az ajtó becsukódott mögöttem. Odabent hideg és sötét volt. Az emberek eltűntek. Az ajtó be volt zárva.
Odabent teljes volt a sötétség. Az ablakok el voltak torlaszolva, így a Hold fénye sem világított be. Egy ideig csendben hallgatóztam a sötétben, aztán felkapcsoltam a zseblámpát.
Könyvek mindenfelé. Nemcsak a polcokon, az asztalok is tele voltak csinos halmokban álló könyvekkel. Hangtalanul haladtam tovább.
Majdnem mindegyik könyvből több kiadás volt. A könyvesboltok készletei nyilvánvalóan ide kerültek. A terem közepén egy lépcső vezetett az emeletre, ahol alighanem még több könyv volt. A lépcső túloldaláról halovány fény pislákolt.
Az egyik asztalon petróleumlámpa világított. A lámpától biztonságos távolságban egy nyitott könyv, egy tubus ragasztó, fonál és egyéb tartozékok hevertek.
Közelebb mentem. Az asztalon egy csepp ragasztó fénylett. Még nem volt megszáradva, ami azt jelentette, hogy…
Mindezidáig egyetlen hangot sem hallottam. Láthatóan, lassan széttártam karjaimat, és nyugodt hangon mondtam:
– Nem rossz szándékkal jöttem.
Semmi válasz. Lassan megfordultam, a kezemben tartott zseblámpa fényét lefelé irányítva. A félhomályban, a lépcsőnél állt valaki.
– Hogy került ide? Az ajtónak zárva kellene lennie – mondta egy női hang.
– Még mindig zárva van. Nem törtem el semmit – a lámpával az ajtó felé mutattam. – Nem lopni jöttem. Csupán kíváncsi voltam, hogy hová tűnt el az összes könyv.
– A könyvek most biztonságban vannak – mondta a nő. – Ide hoztam mindet, amit csak találtam. A világon már csak kevesen becsülik ezek értékét. Legtöbben csak tűzgyújtáshoz használnák őket.
– Teljesen egyetértek – válaszoltam, és eszembe jutott, hogy találkoztam egy szerzetesrenddel, amely könyveket pusztított munka gyanánt.
A nő tett pár lépést, és a petróleumlámpa fényének körletébe lépett. Bő köpönyegekbe volt öltözve, és szemüveget hordott. Észrevettem, hogy az övén egy kard lógott, amely egyelőre a hüvelyében volt. A nő keze a kard markolatán pihent.
– Érdekes fegyverválasztás – mondtam udvariasan, és a kardra mutattam.
– A lőfegyverek túl nagy zajt keltenének – magyarázta – és véletlenül eltalálhatnám a könyveket.
Bólintottam. Azt ugyan nem mondta, de biztosra vettem, hogy az is egy fontos ok, hogy a kard viszonylag ártalmatlannak tűnik, főleg, amíg a hüvelyében pihen, emiatt a támadó könnyen figyelmetlenné válhat. Egy ügyes kardforgató azonban egy gyors és könnyed mozdulattal hamar elő tudja rántani és lecsapni vele.
Nekem csak egy zseblámpám volt, amely nagyon erős fénnyel világított. Ha a helyzet fenyegetővé válik, megpróbálhatom elvakítani és elmenekülni.
Egy pillanatig csöndben álltunk. A petróleumlámpa fénye visszaverődött a nő szemüvegéről. A zseblámpa fénysugarát a föld felé tartottam.
Ezután elvette a kezét a kard markolatáról, elmosolyodott, és megkérdezte:
– Megkínálhatom egy csésze kávéval?
Meglepődtem. Azt hittem, hogy teával fog kínálni.
– Meg kell mondanom, hogy hosszú ideje nem láttam már igazi kávét. Azt hittem, már az első télen eltűnt a boltok polcairól – az asztalnál ültem a könyvtár hátsószobájában.
– Az őrölt kávét elvitték – magyarázta, és egy kézi darálóval darálni kezdte a szemes kávét. – De a szemes kávé megmaradt. Biztos azért, mert túl fáradtságos megőrölni.
A víz felforrt az edényben. Levette a fazekat a tűzről, majd a kávéport belekanalazta a vízbe.
– Kér tejet vagy cukrot? – kérdezte, miközben a szekrényben kutakodott.
– Tejet, de azt hogyan… Ah, tejporral! Miattam igazán nem szükséges!
– Ah, ritkán jön vendég. Különben is, ez nem tart örökké, és még sok van belőle.
– Hallottam, hogy délen még vannak működő tejgazdaságok – mondtam. – Készítenek sajtot, és egyéb tejtermékeket, mint a régi szép időkben.
– Vajon csokoládéjuk is van? – kérdezte vágyakozó hangon.
– Micsoda?
– Semmi. A kávé elkészült. – Egy tálcán egy kávéskannát, egy kancsónyi tejporból készült tejet és két csészét hozott az asztalhoz.
– Még be sem mutatkoztam – mondtam. – A nevem Qua…
– Pszt! – szakított félbe. – Nem szeretem a neveket – egy pillanatra elcsendesedett, majd azt mondta: – De szólíthatsz Könyvtárosnak. Csak ne majomnak! – elmosolyodott valamilyen gondolaton.
Elgondolkoztam. – Szólíthatsz Utazónak.
Bólintott. – Jó név. Mióta utazol? – a kérdés vonatkozhatott a vándorlásom során megtett távolságra, de az évekre is.
– Nagyon régóta. Ennek dacára csak viszonylag rövid utat tettem meg. Például ezen a városon többször is átutaztam már.
Belekortyoltam a kávéba. Mennyei volt. Az ősrégi őrölt kávéból és pótkávéból főzött löttyök után, ez a kávé csodálatos élmény volt. Egy pillanatig kortyolgattuk a kávénkat. Azután megkérdeztem:
– Hosszú ideje gondozod már a könyvtárat?
– Majdnem a kezdetek óta, vagyis évek óta. De nem mindig egyedül csinálom. Vannak más könyvbarátok is, akik segítettek megerősíteni az épületet és kimenteni a könyveket a közeli boltokból. Helyrehozzuk a sérült köteteket és másolatot készítünk a ritkább példányokból.
– Alkalomadtán elutaztam messzi városokba is új könyvek után kutatva. Minden alkalommal attól féltem, hogy egy üres, romos könyvtárba térek vissza, de úgy tűnik, ez a hely nem vonzza a rablókat.
– Egyszer én is könyvtáros voltam – mondtam. – Vagy majd leszek. Vagy most is az vagyok egy másik világban – a csészémet bámultam. – Biztosan teljesen őrültségnek hangzik.
– Talán, de nem lehetetlennek. A világ teljesen megbolondult – mosolygott.
Felbátorodva folytattam: – Ezen kívül… író is vagyok. Azt hiszem, jó helyre jöttem. Egy pillanat.
Kinyitottam a másik válltáskámat. A mosoly nem tűnt el a Könyvtáros arcáról, de egy pillanatig izgatott lett. A megbolondult világban óvatosnak kellett lennie.
Az asztalra tettem a viaszosvászon tekercset, és elkezdtem kibontani a zsinórjait. Amikor látta, hogy csak papírok vannak benne, feszültsége kíváncsisággá változott.
– Mi van ebben?
– Az utazásaim. Minden eddigi jegyzetem. Már túl sok helyet foglalnak, de nem akartam őket kidobni. Itthagyhatom?
– Itt minden irodalmat szívesen látunk – mondta, miközben tekintetét a papírokra szegezte. – A megváltozott világunkról szóló információk pedig különösen értékesnek bizonyulhatnak.
– Ó, én nem csak erről a világról írok – a nő kérdően felhúzta a szemöldökét. – Hosszú ideje vagyok úton – tettem hozzá.
– Nem vagyok biztos benne, hogy értem – mondta. – De talán jobban megértem, miután elolvastam. Mindenesetre szívesen gondját viselem az emlékeidnek – összekötötte a tekercs zsinórjait és félretette. – Még egy kis kávét?
Késő éjszakáig beszélgettünk a megváltozott világról és a könyvekről. Többnyire a könyvekről. Kiderült, hogy elképesztő mennyiségű tudással rendelkezik a témát illetően. Ha egy könyv valaha is megjelent, akkor biztosan hallott róla, és nagy valószínűséggel olvasta is. Megbeszéltük a választott neveink eredetét is.
– Utazó? Biztos vagyok benne, hogy legalább egy kötet van belőle.
– Olvasd el! Valójában semmi köze sincs az én utazásomhoz, de igazán jó könyv.
Kimentem a konyhába és elmostam az üres csészéket. Mire visszaértem, a Könyvtáros elaludt az asztalnál. Nem akartam felébreszteni. Különben is, még pirkadat előtt útra kellene kelnem.
A táskámban kotorásztam. Lennie kell itt egy… Ah. Egy tábla csokoládénak, amit az egyik kifosztott boltban találtam. Otthagytam az asztalon a csokoládét, és egy üzenetet írtam:
Nyitott szemmel járok a könyvek tekintetében. Hiszem, hogy az utam még elvezet ide.
Köszönöm a kávét.
– Q
Csak kifelé menet jutott eszembe, hogy kölcsönkérhettem volna egy könyvet az útra. De nem számít. A táskáimban csak korlátozott mennyiségű holmi fért el, és hamarosan úgyis újra megtelnek majd az általam írt papírlapokkal.
Odakint már pirkadni kezdett. A vöröstéglás templomhoz siettem, mindig ennek a lépcsőjén szoktam aludni. Ébredéskor már egy másik világban és másik idősíkben leszek.