Kicsoda ön?

Leif Hagert vagyok, a Finnországi Roma Egyesület és a Finnországi Roma Fiatalok Tanácsának elnöke. Szabadúszó, oktató és általános romaügyi tanácsadó is vagyok. Aktuálisan futó projektünk a 16-35 éves romáknak szóló Studio Roma, amelynek célja, hogy közösségi médiatartalmak előállítására tanítsa a fiatalokat például a youtuberkedés és a blogírás révén, s ezáltal hangot adjon a romáknak a különböző médiafelületeken. Jelenleg csak kevés roma készít ezekbe a médiumokba tartalmat, ezért eszközt szeretnénk adni nekik, hogy láthatóbbá válhassanak.

Oktatással is foglalkozom, továbbá előadóként turnézom és önkéntesként dolgozom. Számos bizottságban és vezetőségi testületben önkénteskedem, jelen vagyok például a Finn Vöröskeresztnek a fiatalok védett házait vezető csoportjában és a Békére Nevelés Intézetének vezetőségében. Vagyis, nem minden tevékenységemnek állnak kizárólag a romák a középpontjában, hanem igyekszem különböző embereket támogató és a társadalmi működést elősegítő munkákat végezni.

 

Mi inspirálta arra, hogy romaügyi aktivista legyen?

Abból a szükségből fakadt, hogy a romák jogait képviselni kell. Amikor fialaton megpróbáltam bekerülni a munkaerőpiacra, megdöbbentő és ráébresztő volt azzal szembesülnöm, hogy romaként borzasztó nagy, már-már lehetetlen kihívást jelent munkához jutni. Különösen, ha olyan hagyományos roma neve van valakinek, mint az enyém: már a jelentkezésemből vagy a telefonhívásomból feltűnik, hogy roma vagyok. Az évek múlásával egyre jobban realizáltam, milyen széles körben van jelen társadalmunkban a kirekesztés. S ez nem csak az én vagy a roma barátaim megélése, hanem Finnország egyik végétől a másikig, valamint egész Európában megfigyelhető. A romák felé irányuló diszkrimináció normalizálódott, nem képezi kritika tárgyát. Nem foglalkoznak úgy vele, mint általában a diszkriminációval és a rasszizmussal, könnyebben figyelmen kívül hagyják. Mondhatni, aktivizmusom ebből a szükségből fakadt és abból az érzésből, hogy a romák dolgairól nem beszélnek eleget.

Nem beszélnek elég konkrétan a romák életét érintő témákról sem, mint amilyen a foglalkoztatás kérdésének kihívásai. Létezett persze korábban is aktivizmus Finnországban, de más súllyal. A projektek ritkán szóltak kimondotttan a diszkriminációról, pedig éppen a diszkrimináció az, ami valóban széles körben fejti ki hatását és rontja az emberek életminőségét számos területen.

Erős lendületet adott az aktivizmusomnak, hogy rátaláltam az afroamerikai aktivistákra, és fellelkesítettek a diszkriminációellenes munkáik. Ma is megborzongok, amikor olvasom a szövegeiket, műveiket, főleg, ha belegondolok abba, milyen hosszan és kitartóan küzdöttek. Ők igazgatják az én utam. Nagyban ösztönöz Martin Luther King és Maya Angelou, akinek a költészetével nagymértékben azonosulni tudok. Azt hiszem, hogy a Rab madár (Caged Bird) és a Mégis szállok (Still I Rise) című versei sok romában lelnének visszhangra, amennyiben eljutnának hozzájuk Nekem vigaszt és bátorítást nyújtanak.

 

Mit érdemes ön szerint kiemelni, amikor a finnországi romákról beszélünk?

Az egyik fontos téma, amit jobban előtérbe kellene helyezni az, hogy milyen gyenge a roma nemzeti öntudat Finnországban. Különös módon magunkévá tettük a felénk irányuló kirekesztést és rasszizmust, és tetten érhetjük a magunkkal kapcsolatban megnyilvánulásainkban. Átvesszük a többség által használt rasszista gúnyneveket és általánosításokat, mintha csak igazak volnának. Internalizáltuk azt a rasszista üzenetet és képet, amit mások alkottak és tartanak fent rólunk. Ez abban is megmutatkozik, hogy képtelenek vagyunk értékelni a saját romaságunkat. Van, aki lekicsinyli az értékeinket, mert szégyenletesnek és kínosnak látja azokat.

A másik fontos téma a rasszizmus mint a finn történelem része, vagyis az, ahogyan a romákkal bántak már azelőtt, hogy a rasszizmussal nagyobb mértékben foglalkozni kezdtek volna. Amikor rasszizmusról van szó, abba az állításba futok bele, hogy a rasszizmus újkeletű dolog volna Finnországban, ami csak harminc éve jelent meg és nem a finnek, hanem mások révén. Ugyanakkor nincsen semmi új vagy máshonnan származó jellege. Ha megvizsgáljuk a romák történelmét, látható, hogy meglehetősen zord, ijesztő, és egyértelműen rasszizmustól kísért. Természetesen nem csak a romák történelme az, mert kijutott belőle a számiknak és a karjalaiaknak is, amit könnyű figyelmen kívül hagyni, ha a történelemről egy bizonyos módon akarunk beszélni. Bár a rasszizmusról csak napjainkban esik szó, ez nem jelenti azt, hogy új problémáról van szó. A romákkal szembeni rasszizmus és kirekesztés régóta meghatározza az életüket, de mindez annyira természetesnek számít, hogy szóba sem kerül és nagyobb mértékben bele sem avatkoznak. Normalizálódott a rasszizmus, a megkérdőjelezése pedig új jelenség.

Minél több és eltérő roma embert tudunk a médiában megjeleníteni, annál jobban megértik az emberek, hogy minden roma külön egyén, ahogyan az összes többi finn is az. Sok olyan finn van, akinek nincsen saját személyes tapasztalata romákkal, nem ismernek romákat, hanem csak annyit tudnak róluk, amennyit például a közösségi médiában írnak róluk. Valaki megoszt egy kellemetlen történetet, és abból kizárólagos érintkezési felület és ezáltal valóság válik. Ha több roma lenne jelen a médiában, láthatóbb lenne a sokféleség és különbözőség, megmutatkozhatna, hogy olyan emberek is vagyunk, akik eltérő véleményekkel, értékekkel és érdeklődési körrel bírnak.

A hagyományos finn médiából hiányzik a romák reprezentációja. Napjainkban némely médiacsatornán felbukkant egy-két nem fehérbőrű ember, akik révén demonstrálni szeretnék, hogy nem csak fehéreket szoktak megjeleníteni a képernyőn. De a romák még mindig hiányoznak a sorból. Itt is tetten érhető a történelem és a romák helyzete: az emberek azt gondolhatják, bárki mást könnyebb ezekre a pozíciókra választani, mint romát.

 

Megfigyelhető ön szerint valamilyen elmozdulás napjainkban a romák helyzetében?

Ha történt is előrelépés, nagyon kevés. Nem akarok túlságosan negatívnak hatni, de én így látom a helyzetet. Úgy tűnik, hogy amióta a menedékjogért folyamodók megérkeztek Finnországba, a korábban romákkal szembeni rasszista gúnyolódás most inkább őket és a bevándorló hátterű lakosokat célozza meg. Azonban az, hogy a gúnyolódás most egy másik csoportot érint és nem minket, szerintem nem tekinthető előrelépésnek. Az, hogy egyes romák nem tapasztalnak annyi gyűlölködést, mint régebben, strukturálisan még nem látható, mert továbbra is ugyanolyan elnyomóak a struktúrák, mint korábban.

 

Változott valamit a romák foglalkoztatási helyzete?

Nincsenek kutatásokon alapuló, valódi adataim a romák foglakoztatásáról napjainkban, de például a Finn Egészségügyi és Népjóléti Intézet készíttetetett egy témába vágó kutatást. Abból az derült ki, hogy a romák képzettségi szintje nőtt, de a foglalkoztatásuk szintje nem követte ezt a növekedést. Vagyis nem hiszem, hogy különösebb módon előreléptünk volna ebben a kérdésben. Korábban a arról szólt a diskurzus, a romák még nem eléggé képzettek, ezért nem őket kell felvenni. De mivel azután sem kapnak munkát, hogy már iskolai végzettséggel rendelkeznek, látható, hogy a probléma egész végig félre volt tolva.

Jómagam fiatal korom óta jelentkeztem különböző állásokra, és próbáltam meg belépni a munkaerőpiacra, de nem jutottam hozzá ugyanazokhoz a munkákhoz, mint más korombeli, többségi fiatal –nem vettek fel például bolti pénztárosnak. Bár ugyanolyan képzettségük vagy tapasztalatuk van a romáknak, mégsem férnek hozzá ugyanazokhoz a munkakörökhöz. Nekem eladói képesítésem van, vendéglátóipari alapdiplomám, és legújabban rádióriporteri végzettségem is. Azt feltételeztem, hogy végzett eladóként el tudok majd helyezkedni egy bolti kasszában, de már a képzés során azt vettem észre, hogy nem sikerül gyakorlati helyet szereznem, ami miatt fel akarták függeszteni a képzésemet, mert tanulmányi követelmény volt a gyakorlat. Jó tanuló voltam, erősen motivált is a szakterület irányában, így komoly csapás volt számomra, amikor megjött az ukáz, hogy sajnos kénytelenek lesznek felfüggeszteni a tanulmányaimat, amennyiben nem kapok gyakornoki helyet. Természetesen felmerült bennem a gondolat, hogyan fogok majd tudni később elhelyezkedni, ha gyakorlatra sem sikerül eljutnom. Végül egy kicsi üzlet svéd hátterű tulajdonosa volt az, aki azt mondta, nekik még egy Leif nevű gyakornok is megfelel. Szerencsére az iskola támogatott a keresésben és a helyzetemre való tekintettel meghosszabbította a gyakorlati időmet. Láttam az oktatóimon, mennyire megdöbbenti őket is a helyzet. Amikor látta, milyen helyzetbe kerültünk egy másik roma diáktársammal együtt, a tanulmányi felelősünk azt mondta, megadhatjuk őt ajánlónak az önéletrajzunkban.

Nincsen varázspálcám, amivel jobbá tudnám varázsolni a romák foglalkoztatásának helyzetét. Az én üzenetem az, hogy vegyenek fel romákat is a munkákra. Sokakban él negatív sztereotípia a romákról, ami szerintem hátráltatja alkalmazásukat, még ha tökéletesen meg is felelnek a munkaköri követelményeknek. Hiszem, hogy ha egy roma állást keres és beadja a jelentkezését, nem viccből teszi, hanem komoly motivációval a háttérben.

 

Tavaly a „Fiatal Európaiak” dijban részesült. Milyen érzéseket váltott ez ki önből az elismerés?

Először természetesen nagyon jó érzés volt, hogy a végzett munkám látható és el is ismerik. Utána megértettem azt is, milyen nagyszerű, hogy vannak emberek, akik a romák dolgait is olyan fontosnak tartják, hogy díjazni szeretnék azt, ha valaki ennek érdekében munkát végez. Ez egyáltalán nem magától értetődő. Az antirasszista tevékenység során is sokszor futunk abba bele, hogy a romák helyzetéről nem igazán kezdeményeznek beszélgetést. Ha szóba hozzuk a romák által tapasztalt visszásságokat, gyakran el akarják róla terelni a szót. Általános szinten is ez történik, de az antirasszista munkán belül is ez látható. Nem feltétlenül szándékolt, ugyanakkor fel nem ismert beállítódásokról árulkodhat az, hogy miért így működünk. Különösen bosszantónak hathat a dolog, amikor inkább általános dolgokra visszük át a témát vagy egy másik kisebbségre. Éppen a romákra koncentrálva nem lehet semmiről sem beszélni anélkül, hogy a beszélgetést ne próbálnák meg elvinni valamilyen más irányba? Az, hogy a Fiatal Európaiak kimondottan a romák ügyeit és az érdekében végzett munkát tartották fontosnak és akarták díjazni, reményt ad arra nézve, hogy vannak emberek, akiknek ez számít. Hogy vannak olyanok, akik hallani szeretnének róluk, és akik olyan módon szeretnének tanulni, boldogulni a hétköznapokban és a munkájukban, hogy támogathatják és előrébb vihetik a romák dolgait.

 

Ez az interjú a Nemzetközi Roma Napon jelenik meg. Ön meg szokta ünnepelni ezt a napot?

Eddig nem ünnepeltem meg különösebb módon. Az elmúlt években arról szólt számomra ez a nap, hogy átböngésztem mondjuk a twittert és megnéztem, eszébe jutottunk-e olyan hatóságnak, pártvezetőnek vagy vállalkozásnak, akinek vagy aminek az előző évben még nem. Vannak cégek és döntéshozók, akik esetleg megemlékeznek más kisebbségek ünnepnapjáról, de a nemzetközi roma napon nem jelentkeznek sokan, hogy gratuláljanak. Jellemzően ezt szoktam csinálni minden évben: megnézem, előrébb jutottunk-e, és szeretné-e valaki figyelemben részesíteni a romákat ezen a napon.

A romák – legalábbis Finnországban – nem különösebben ünneplik a nemzetközi roma napot. Természetesen lehet, hogy szerveznek eseményeket vagy koncerteket, de a mi ünnepünk még keresi a formáját. Még nem alakultak ki és rögzültek ennek a napnak a szokásai, eltérően sok más finnországi ünnepnaptól.

 

A twitteren filmmániásnak vallja magát. Van olyan film, amit mindenképpen ajánlana, vagy kedvence, amit szeretne megosztani?

Főleg a kilencvenes évek filmjeit szeretem, de a kedvenc mozijaim szélesebb területet fednek le. Túl nehéz volna csak egyet választani, úgyhogy inkább többet is megnevezek. Semmi meglepő nem lesz benne: a Titanic, a Gyűrűk ura és az Állj mellém! van különösen közel a szívemhez.

 

Kicsoda?

Név: Leif Hagert

Szakma: Szabadúszó, aktivista és publicista

Végzettség: Eladó, szakács és rádióriporter

 

 

Valtteri Nivala

FinnAgora