Az 1984-es születésű Lauri-Matti Parppei finn filmrendező, forgatókönyvíró, zeneszerző és zenész. Munkái a szeretet, magány, barátság témáit járják körbe, megkérdőjelezve a hagyományos nemi szerepeket. Alkotói kifejezésmódját a személyes hangvételű történetmesélés, humor és egy lázadó, „csináld magad” szemlélet ötvözete jellemzi.

A Soha ki nem alvó fény Parppei első nagyjátékfilmje, amely Pauli történetét meséli el: a klasszikus fuvolaművész visszatér szülővárosába, Raumába, hogy egy kiégés után felépüljön. Itt találkozik Iirisszel, a kísérleti zenésszel. Kettejük találkozása a közös alkotás erejének felfedezéséhez vezet, hangkísérleteik során Pauli vigaszt és inspirációt talál.

Februárban, a Finn Filmnapok nyitóvetítésén, a budapesti közönséget elbűvölte a film. Parppei részt vett a közönségtalálkozón is, és megosztotta gondolatait a nézőkkel. A fesztivál előtt a rendező, aki épp európai körúton járt filmjével, arra is időt szakított, hogy interjút adjon nekünk.

 

A Soha ki nem alvó fény stáblistájában a neved több különböző szerepkörben is megjelenik. Már a kezdetektől egyértelmű volt, hogy ennyi területért leszel felelős? Végül pontosan milyen feladatokat láttál el?

Az írás, a zeneszerzés és a rendezés esetében kezdettől egyértelmű volt, hogy az én feladatom lesz, hiszen korábbi munkáimban is ezekkel foglalkoztam. A film készítése során azonban sok minden más is hozzám került, elsősorban költségvetési okokból. Egyszerűbb, ha a rendező maga végzi el ezeket a feladatokat, mint ha külső szakembereket kér fel. Én terveztem a film hazai plakátját is, amely talán nem lett annyira piacképes, mint lehetett volna. Én csináltam a hangfelvételeket is, és a szükséges eszközöket is én építettem meg. Utoljára általános iskolában forrasztottam, és természetesen az összes berendezés a forgatás közepén mondta fel a szolgálatot. Ennél a pontnál már biztos nyilvánvaló, hogy a felvételek között is én javítgattam őket. Valószínűleg lett volna fontosabb dolgom is akkor.

 

Hogyan lettél filmrendező?

Miután gyerekkoromban megnéztem a Csillagok háborúját, arra gondoltam, milyen klassz lenne filmeket készíteni. Sokáig azonban nem vettem komolyan az álmom, és azt sem hittem, hogy egy” átlagos, raumai srácnak” ez sikerülhet. Magányos voltam a szülővárosomban, de az érettségi után találkoztam olyan emberekkel, akikkel azt hittük, hogy világszínvonalú műveket alkotunk.

Ez alapozta meg a bátorságomat. Semmit sem tudtunk igazán, de biztosak voltunk benne, hogy bármit meg tudunk tanulni. Lemezeket készítettünk, eseményeket szerveztünk, és mindenféle dologgal kísérleteztünk. Közben grafikusként dolgoztam – például gyorséttermek kuponfüzeteit tördeltem. Mindannyian elsősorban azért dolgoztunk, hogy finanszírozni tudjuk a saját művészetünket.

Egy ponton megpróbáltam videoklipet készíteni a zenekarunknak, és rájöttem, hogy ez mindent egyesít, ami érdekel: zenét, szöveget, képet, hangot és ritmust. Ekkor gondoltam először, hogy talán érdemes lenne ezzel komolyabban is foglalkozni. Néhány évvel később vettem a bátorságot, és jelentkeztem a filmiskolába. A filmkészítés, mint hivatás, szinte magától alakult ki. Nem azért jelentkeztem, hogy pénzt keressek – számomra az volt a legfontosabb, hogy megtanuljam a mesterséget. Szeretek mindent magam megcsinálni, és ez a szemlélet sok válaszútnál kérlelhetetlenül megjelent. Például mindig is ragaszkodtam ahhoz, hogy ne rendezzek olyan filmet, amit nem én írtam. Szerencsére erre eddig volt lehetőségem. Tudom, hogy ez elég ritka.

 

Milyen a kapcsolatod a szülővárosoddal és a film helyszínével, Raumával? Most is ott élsz-e vagy ha nem, szoktál-e arra gondolni, hogy visszaköltözz?

Sajnos Helsinkiben élek, de Rauma fontos volt számomra, és mindig is az marad. A barátaim többsége még azokból az időkből származik. Csodálatos és egyben meglepő élmény volt, hogy ezt a filmet Raumában készíthettem el. Éveken át ott barkácsoltam minimális költségvetéssel, szedett-vedett felszereléssel, aztán egyszer csak egy teljes stábbal tértem vissza, hogy egy „igazi” filmet forgassak, valódi költségvetéssel.

Az is nagyon jólesett, hogy a film ilyen meleg fogadtatásra talált Raumában. Hálás vagyok ezért, mert a korábbi munkáim nem mindig találtak ott visszhangra. A munkám és az életem Helsinkihez köt, de úgy tűnik, sok hozzám közel álló emberben erősödik a vágy, hogy visszatérjen Raumába.

Egy kisvárosban van valami vonzó a kultúra hatásában. A dolgok gyorsan formát öltenek – mintha egy sötét szekrényben gyufát gyújtanál és azonnal mindent elárasztana a fény. A nagyvárosban könnyű elveszni a zajban.

 

A film főhőse, Pauli tehetséges zenész, aki a mentális nehézségek mellett alkotói válsággal is küzd. Amikor egy hobbi hivatássá válik, sokan tapasztalnak hasonlót. Pauli története valamilyen módon a te történeted is?

Röviden: a filmben Iiris olyan, mint én voltam fiatalon – nem érdekelt a rendszer vagy a hierarchia, és állandóan rohantam csinálni valamit. Amikor Raumában csak néhány hasonló gondolkodású emberre találtam, kapaszkodnom kellett beléjük. Az volt az elv, hogy ha csak egyetlen gitárakkordot is tudsz, csatlakozhatsz a zenekarhoz.

Amikor alulról szerveződő módon alkottunk, senki sem határozta meg vagy értékelte igazán, amit csináltunk; a rendszeren kívül működtünk. A filmiskolával viszont mintha beléptem volna a rendszerbe, és ez időnként cinizmusban nyilvánult meg a saját munkámmal szemben. Az ötletek értelmetlennek tűnnek addig, amíg egy szponzor fel nem kapja rájuk a fejét. Az, hogy elfogadtam a kudarcot és inspirált a tökéletlenség, megváltozott: elkezdtem félni attól, hogy hibázok.

Az eredeti forgatókönyvben Pauli nem klasszikus zenész volt. De megismertem a terület szakembereit, és rájöttem, hogy a tapasztalataink meglepően közel állnak egymáshoz. Beszámoltak arról, hogyan szűkítette le a rendszer és az elvárások a zenei szenvedélyüket. Ez nagyon erősen egybecsengett a saját élményeimmel. Sok mindenben ott vagyok Pauliban – immár úgy, mint aki kijárta a filmiskolát.

A Soha ki nem alvó fény elkészítése ellentmondásos élmény volt: a történet az elengedésről és a rendszerből való kilépésről szól, miközben az egész alkotási folyamat mégis ezek keretein belül zajlott.


Az első nagyjátékfilmed filmzenéje lenyűgöző. Különösen emlékezetes a „Finn világítótornyok” című dal, amely – ahogy a címe is sugallja – finn világítótornyokat sorol fel. Ez csupán egy véletlenszerű felsorolás, vagy van valamilyen különleges kapcsolatod a világítótornyokkal?

A dal már jóval a film előtt megszületett. Egyszer megtanultam dobolni, és készítettem egy HC punk számot, amihez szöveg kellett. Így kötöttem ki a finn világítótornyokat felsoroló Wikipédia-oldalon. Felajánlottam a dalt a zenekaromnak, de nem érdekelte őket.

A filmhez egy kifejező, szimbolizmussal teli darabot kerestem, és eszembe jutott ez a banális világítótorony-lista. A forgatás során egy világítótornyos festmény is bekerült a díszletbe, amin ráadásul teljesen más világítótornyok szerepeltek, mint a dalban.

A nyitóvetítésen viccesen megjegyeztem, hogy remélem, nincs jelen a Finn Világítótorony Társaság egyetlen tagja sem a pontatlan lista miatt. Erre három ember felemelte a kezét – ők pont a dal miatt jöttek megnézni a filmet. Egyáltalán nem sértődtek meg, kedvesek és elnézőek voltak. Lehet, hogy a világítótornyokból még hobbi lesz.


A filmet európai hangulatúnak írták le. Tudatosan törekedtél erre a hangulatra?

Először hadd meséljek el egy történetet Rauma önbizalmáról. Az orosz uralom idején, amikor nem kaptak állami támogatást, a város úgy döntött, hogy saját költségén épít vasutat. A helyiek ráadásul nem a hazai, hanem az európai nyomtávot választották. A gondolatok már akkor a függetlenség és az európai Finnország körül forogtak. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy Kokemäkiben a vonatoknak kereket kellett cserélniük, ami nem volt túl ésszerű – de hangsúly a hozzáálláson volt.

Valahogy mi is hasonlóan közelítettünk ehhez a filmhez. El akartuk kerülni a könnyű megoldásokat, és inkább a klasszikus filmes történetmesélés eszközeit választottuk. A gondosan komponált képek a szűkös költségvetésen is segítettek. A filmet bemutatták az Alpokban megrendezett Les Arcs fesztiválon, ahol egymás után tíz különböző európai film jeleneteit néztük meg. Amikor a saját filmünket néztem, arra gondoltam, hogy ez annyira finn, sőt, annyira raumai, amennyire csak lehet.

Büszke vagyok arra, milyen jól fogadták a Soha ki nem alvó fényt Európában. Úgy érzem, talán – ellentétben a raumai vasúttal – a mi „sínünket” valóban érdemes volt európai nyomtávra építeni. A film több európai fesztiválon is szerepelt, jelenleg Franciaországban vetítik, és hamarosan Norvégiában és Görögországban is bemutatják.

 

Mit szeretnél leginkább, mit vigyenek magukkal a nézők a filmből?

Azt remélem, hogy mindenki zenekart alapít! Vagy bármilyen közösséget, amely a reményre, az együttlétre és a közös alkotásra épül. Egyedül nem lehet boldogulni, bár az emberek egyre inkább visszahúzódnak az otthonukba, és szenvednek a magánytól. Remélem, hogy mindenki maga köré tud gyűjteni egy közösséget, és elkezd játszani. Lehet, hogy ez megváltoztatja – vagy akár meg is menti – az életét, ahogy az az enyémet is.


Nagyon örülünk, hogy itt vagy Budapesten, a Finn Filmnapokon. Van valamilyen kapcsolatod a magyar, illetve a közép- és kelet-európai filmmel és kulturális közeggel?

A nemrég elhunyt Tarr Béla volt az egyik kedvenc rendezőm. Jelentősen kitágította a filmművészet értelmezését. A Sátántangót háromszor is láttam — ami azt jelenti, hogy életemből több mint egy teljes napot töltöttem vele.


Mit láthatunk tőled a közeljövőben?

Jelenleg egy vámpírfilmen dolgozom, amely 2002-ben, Kokemäkiben játszódik. A magány, a barátság, a közösség megtalálása és a választott család témáit járja körül. Úgy tűnik, mindig ugyanazokhoz a témákhoz térek vissza — mert ezek azok, amelyeket igazán jól ismerek.

 

Szöveg: Heta Makkonen