Olli Varonen hosszú és változatos pályát maga mögött tudó finn gordonkaművész, aki a világ színpadain szólóban, szólistaként és kamarazenészként is számtalan koncerten szerepelt. Miután zenészként végzett Finnországban, folytatta tanulmányait a nagyhírű budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián, itt is diplomázott. Selloduo Varosen nevű csellóegyüttese az idén ünnepli fennállásának 25. évfordulóját, ebből az alkalomból tér vissza alma materének színpadára és ad koncertet április 24-én a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Kamaratermében. Olli Varonennel még budapesti útja előtt nyílt alkalmam interjút készíteni, melynek során a népzenétől a teniszig sok témát érintettünk.
Hogyan és mikor lépett be az életedbe a gordonka?
Édesapám szerezett nekem egy ¼-es csellót azon az őszön, mikor iskolás lettem. Ő, akárcsak az édesapja, amatőr hegedűs volt.
Miért választottad a zenei pályát?
Miután 13 évesen bekerültem a Sibelius Akadémia ifjúsági tagozatára, komolyan kezdtem foglalkozni a hangszerrel és csellóból a hangszeres záróvizsgámat – amely akkoriban az akadémia legmagasabb szintű megmérettetése volt – épp a 18. születésnapomon tettem le. Tagja voltam a Szilvay Csaba és Géza alapította Helsinki Ifjúsági Vonószenekarnak is, itt értek olyan hatások, amik már egyértelműen a zenei pálya felé tereltek.
Ha az ember kicsi korától fogva intenzíven zenél, eszébe sem jut más karrierlehetőség, mint a zene – illetve nem feltétlen jut eszébe valami más. Viszont ezzel kapcsolatban volt egy izgalmas élményem: 16 éves koromban Svédországban vettem részt egy nyelvtanfolyamon, és gondoltam, mellette jelentkezem egy tenisztanfolyamra is. Addig soha nem fogtam a kezembe teniszütőt, de tudtam, hogy kell szorgalmasan gyakorolni, három hétig szinte állandóan játszottam, a garázsajtón gyakoroltam az ütéseket.
A tanfolyam végén volt egy háziverseny is, ezen olyan fiatalok is részt vettek, akik akkor már évek óta teniszeztek. Miután én nyertem meg ezt a versenyt, a svéd profi edző – aki egyébként tudta, hogy milyen komolyan csellózom – azt mondta, félre a csellóval, inkább legyek profi teniszjátékos. Úgy tűnt, hogy kivételes tehetségem van ehhez a sporthoz.
Miután visszatértem Helsinkibe, megpróbáltam valahogy összeegyeztetni a teniszezést és a gordonkázást. Még az akkori tornatanárom, Anssi Rauramo tanácsát is kikértem, de nem találtunk megoldást. Így az érettségi után maradt a cselló és folytattam csellista tanulmányaimat Budapesten.
Rengeteget koncerteztél Finnországban és külföldön is. Melyik fellépésed volt a legemlékezetesebb?
Az a fellépés jut azonnal eszembe, mikor 2019-ben Jaakko Löytty gospelzenésszel együtt vendégeskedtünk Szenegálban. A szabad ég alatt adtunk koncerteket, az egyiken a színpadot egy olyan minibusz árnyékában állítottuk fel, ami beállt egy tér közepére. A koncertet elég későn kellett kezdenünk, hogy elviselhető legyen a hőség – hiszen arrafelé napközben akár 40 fok is lehet. Szép számú közönségünk volt, és mindenki a közeli fal tövében keresett árnyékot. Mi pedig a tér közepén zenéltünk nekik a nagy melegben.
Egy másik alkalommal késő este léptünk fel, koromsötétben, és volt velünk egy szenegáli dobzenekar is. Egy Barrière-szonátát adtunk elő, ők pedig egyszer csak becsatlakoztak. Ez a két koncert a legemlékezetesebb, vagy legalábbis a legkülönlegesebb emlékem.
.jpg)
Könyvet írtál a Szilvay testvérek, Csaba és Géza életművéről. Hogy lettél életrajzíró?
Mindig szerettem az irodalmat és a történelmet – rengeteg szépirodalmat fogyasztottam már fiatalkorom óta, és sokat is írtam. 1984-ben az érettségi dolgozatom címe az volt, hogy „A Helsinki Ifjúsági Vonószenekar mint életforma”, és már ekkor megemlítettem Gézának, hogy egyszer szívesen írnék róluk könyvet, mire ő azt válaszolta, hogy „Talán majd akkor, ha már nyugdíjasok leszünk”. Végül ő volt az, aki 2021 januárjában felhívott, hogy közölje: eljött az idő.
Volt egy másik fontos élményem is: mikor 18 éves koromban megérkeztem Budapestre, az első időszakot – sőt az éjszakámat is – a Szilvay testvérek otthonában töltöttem, a Szilvay Villában. Itt hosszan hallgattam, ahogy professzor édesapjuk arról beszél, hogy kulturális hidat kell építenünk Finnország és Magyarország között. Egyszer csak a következő szavakkal fordult oda hozzám, az akkor 18 éves kamaszhoz: „Most már te is ennek a hídnak az építője vagy.” Úgy gondolom, hogy ez az egy mondat már önmagában is felhívás volt az írásra. Hiszen Csaba és Géza életművének a bemutatása mi más, ha nem kulturális hídépítés?
Beszéljünk kicsit a közelgő koncertetekről. A programban nemzetközi klasszikusoktól a finn népdalokig sokféle mű megtalálható. Mi alapján választottátok ki a műveket? A műsor összeállításában érvényesül-e valamiféle dramatikai ív vagy tematikus sorrend?
Egyfajta tudatos vezérfonal volt az, hogy ha mi jövünk Budapestre, finn muzsikát hozunk magunkkal. Hogy most a népdalokhoz nyúltunk, annak az az oka, hogy már a budapesti tanulmányaim idején a Kodály Intézet diákjaként alatt alkalmam nyílt Vikár László népzeneóráira járni. Ezek az órák segítettek megérteni, mekkora kincs rejtőzik a népzenében és a népdalokban. Hiszen a népdalok olyanok, mint egy nép hosszú időn át íródó krónikái – minta archívumok lennének, melyekben ott kirajzolódik egy nép karaktere és életkörülményei. A népdal nagyon érdekes történelmi forrás.
Így kezdődött érdeklődésem a népdalok iránt és miután megértettem fontosságukat, máshogy kezdtem viszonyulni saját népem népdalaihoz is. Géza és Csaba is sokat beszéltek arról, hogy a nemzet identitása a népdalokban rejlik. Ha a finn identitást keressük, azt is ott találjuk.
Ezek közül a művek közül van olyan, ami különösen közel áll hozzád?
Ha egy zenész sokféle zenét játszik, akkor mindig arra összpontosít, amin éppen dolgozik – az én érdeklődésem is mindig az éppen készülő darab felé fordul. Ebben az értelemben nem is beszélhetünk kedvenc darabról, annyi van belőlük.
Duóban léptek fel a koncerteken. Mennyiben más ez, mint egyedül vagy egy zenekar részeként játszani?
A szóló magányos munkaforma, ott a zenész mindenért maga felel – a színpadon csak a zeneszerző és a zenész van jelen. A duó viszont pont olyan zenekar, mint mondjuk a vonósegyüttes, és át is léptünk az együttesek törvényszerűségeinek világába: a lényeg az összhang, az egyik legnagyobb értéke pedig éppen az, hogy együtt olyasmit is meg lehet valósítani, amit egyedül lehetetlen.
Ezen kívül minél többet játszol egy együttessel ugyanolyan felállásban, annál ismerősebbé válik a másik gondolkodása, zenei logikája, ez pedig izgalmas közös munkát tesz lehetővé. Persze sokszor születnek remek koncertek olyan zenészekkel is, akik csak alkalomszerűen játszanak együtt. az állandó formációk azonban mélyebb kölcsönös megértést tesznek lehetővé – olyat, ahol már nem kell megállapodni bizonyos dolgokban, mert szinte telepatikus módon tudjuk, hogy most így játsszunk vagy úgy és ez az egymásra hangolódás a hangzásban is érezhető.
Van valamilyen koncert előtti rituáléd?
A testem megtanulta, hogyan készüljön fel egy koncertre és a fellépés előtt egy-két nappal a műsor nehézségétől függően – akár akarom, akár nem – takaréklángra kapcsol. Kicsit olyan ez, mit mikor valaki böjtöl: a teste tartalékolni kezdi az energiát.
Mikor viszont elkezdődik a koncert, az elraktározott energia mind a rendelkezésemre áll. A testem így működik és én nem küzdök ellene. Van, hogy sokkal nyugodtabb vagyok és többet alszom, mint általában, de az is megesik, hogy más munkákra nem is tudok figyelni.
Ezt a képeségemet egyfajta áldásként élem meg és hihetetlenül hálás vagyok érte. Vannak ugyanis olyan kollégáim, akik mikor gyakorolnak, képesek 90 méterre hajítani a gerelyt, a versenyen viszont csak 78 méter jön nekik össze. Nálam pont fordítva van: a legjobb eredményeim rendszerint a koncerten születnek.
Van még valami, amit megosztanál velünk így, az interjú végén?
Hamarosan betöltöm a hatvanat, végignéztem, mennyit változott a világ az elmúlt évtizedek alatt. Két olyan jelenség van, amely különösen nyugtalanít: Finnországban sok szó esik az olvasott szöveg értésének gyengüléséről, illetve az iskolások rossz közérzetéről és a figyelemzavar terjedéséről. Ezek rendkívül egészségtelen és aggasztó fejlemények.
A legelkeserítőbb azonban az, hogy a társadalom mindebbe beletörődni látszik. Ezt úgy értem, hogy mostanában a zenetanítás, de nem csak a zene-, egyéb tárgyak tanítása során is az a tendencia, hogy nem merünk a fiataloktól ugyanúgy követelni, mint régen. Ehelyett próbáljuk őket szórakoztatni, ami rettentő szomorú, ráadásul ez nem más, mint a gyerekek lebecsülése.
Mi sokat dolgoztunk iskolákkal, koncerteket adtunk és művészeti mentorokként vettünk rész különféle programokban. Az én tapasztalatom az, hogy ha a gyerekeknek érdekes és értékes tartalmat kínálunk, még azok is figyelni kezdenek, akik a legnehezebben tudnak koncentrálni – ha van, mire figyelniük. A szórakoztatás kultúrája méreggé válik, ha mellette semmi mást nem tudunk felkínálni.
Mostanára ráébredtünk arra is, hogy az olvasás és a kézírás is eltűnőben van. Ezek egyfajta sorvadásnak a jelei, arra az össztársadalmi jelenségre mutatnak rá, hogy az emberek belső világa kezd eltűnni. Ez pedig maga a katasztrófa. Mindez abból fakad, hogy félünk sokat követelni. Hogy Géza szavait idézzem: a követelés maga a szeretet. A követelés azt jelenti, hogy megkeressük a fiatalban a legjobbat, ami benne rejlik és segítünk neki ezt kibontakoztatni, hogy életre szóló lelki kincsévé váljon.
Kicsoda? Olli Varonen
Lakhelye: Salo
Foglalkozása: gordonkaművész
Végzettsége: Sibelius Akadémia / Liszt Ferenc Zeneakadémia – alapképzés
Hobbi: Szépirodalom és amatőr súlylökés
Zenemű, amelyet mindenkinek hallania kell: P. Csajkovszkij: a-moll zongoratrió „Egy nagy művész emlékére”
Vegyen részt Ön is a Selloduo Varosen jubileumi műsorán, amelynek programja szemináriumi előadás, könyvbemutató és koncert. Az esemény ingyenes, de regisztrációhoz kötött.
2025. április 24., csütörtök, 16:30-21:00
Helyszín: Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, Kamara terem X
Liszt Ferenc tér 8, 1061 Budapest.
Az eseményre az alábbi linken jelentkezhet.
Szöveg: Oskari Nyyssölä
Fordító: Brunczel Andrásné Balogh Mária