A FinnAgora és a Magyaroroszági Evangélikus Egyház szemináriumot rendezett a finn gyülekezetek magyar testvérgyülekezetei számára 2023. február 27-én. Az idei szeminárium fő témája az önkéntesség volt a két ország gyülekezeteiben.

A Helsinki Domtemplomi gyülekezet lelkésze, Anna-Maija Viljanen-Pihkala az önkéntes munka napjainkban felmerülő kérdéseit és kihívásait tekintette át, továbbá Magyarországhoz fűződő különleges kapcsolódásáról mesélt. 


A 2023-as testvérgyülekezeti szeminárium a finnországi és magyarországi önkéntes munka témája köré szerveződött. Miért fontos az önkéntesség az egyházban, és miért jó róla közösen is beszélgetni? 

Egyházi kontextusban kicsit idegenkedem az önkéntes szó használatától, hiszen gyülekezeti tagokról van szó, akik egy általuk fontosnak tartott dolog javáért szeretnének tenni a nekik megadatott képességek szerint. Ugyanakkor az, hogy önkénteseknek nevezzük őket, segít megérteni, miről is van szó tulajdonképpen. 

A Finn és a Magyar Evangélikus Egyház meglehetősen különbözik egymástól. Finnországban sok az egyházi alkalmazott, míg Magyarországon meglátásom szerint az önkéntes felelősségvállalóknak központibb szerep jut. Azonban sosem magától értetődő az, hogy vannak önkéntesek az egyházban. Ezért jó megosztani a tapasztalatokat, meglátásokat. 


Sok évre visszanyúló viszony fűzi Magyarországhoz. Honnan ered ez a kapcsolat és érdeklődés? Mikor jött először Magyarországra? 

Nagyapám az 1930-as évek elején cserediák volt Magyországon, azóta vannak magyarországi kapcsolatai a családomnak. Magam 1988-ban, alsó tagozatos koromban jártam itt először.


Kiválóan beszél magyarul. Mi inspirálta arra, hogy megtanulja ezt a nyelvet és fenntartsa a nyelvtudását? 

Mindig is azt mondtam, hogy valójában nem megtanultam magyarul, hanem rámragadt a nyelv, mivel viszonylag sok időt töltöttem Magyarországon. Bizonyára más lenne a helyzet, ha akkor, 1988-ban a nemlétező magyartudásom helyett az angolt használtam volna, amit valamivel jobban beszéltem. Magyarországon akkoriban nem igazán tudtak angolul, ami a nyelvtanulásom szempontjából szerencsés volt. A nyelvtudás fenntartása az elmúlt években csak úgy-ahogy sikerült, de a barátokkal azért magyarul írunk egymásnak a közösségi média felületein, és amikor lehetőség adódik rá, igyekszem mindig magyarul beszélni. 


Teológiai doktorátust szerzett 2019-ben, amelynek témája ”A magyarországi társadalmi és egyházpolitikai helyzet hatása a finn-magyar evangélikus kapcsolatokra 1956 és 1958 között” volt. Honnan jött az ötlet ehhez a kutatási projekthez, és említene pár példát a kutatás fő eredményei közül? 

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a magyar egyháztörténet kutatója lesz belőlem. Amikor annakidején szakdolgozati szemináriumra jelentkeztem, a jelentkezési lap nyelvtudás pontjánál a magyart is megadtam. És Aila Lauha professzor Magyarországgal kapcsolatos témát ajánlott nekem, én pedig nem tértem el ettől az iránytól.

A doktori értekezésem egyik fő eredménye a címben olvasható: a magyarországi társadalmi és egyházpolitikai helyzet hatása. A tempót a magyarországi helyzet és történések, Magyarország és a magyarok diktálták – talán akaratlanul is, – a finneknek pedig az a szerep jutott, hogy reagáljanak. A reakciók gyakran erős érzelmi töltéssel bírtak, ugyanakkor a finnek saját politikai helyzetükkel tudtak ellensúlyozni. Nem lehetett mindent nyilvánosan kimondani. A forradalom idején például az egyházi sajtóban nem a Szovjetunióról beszéltek, hanem eufemizmusokat használtak.


Jelentetett-e kihívást a disszertációkészítés bármely szakasza, vagy merült-e fel valamilyen meglepetés a munka során? 

A kutatás szinte teljes egészét a napi munkám mellett végeztem, így az idő, pontosabban a hiánya állandó kihívást okozott. Ezen kívül a gyerekek születése sem gyorsított a különösen hosszúra nyúló folyamaton. 

Hatalmas méretű elsődleges forrásanyagom volt, nagyon sok archívumban jártam és több ezer fényképet készítettem könyvekből, jegyzőkönyvekből, újságokból. Tényleg óriási anyag volt. Az összefüggéseket is viszonylag sok szinten tárgyalták. Hogyan lehet mindezt egy viszonylag logikus és kronologikus egységbe foglalni, ráadásul úgy, hogy egy végigolvasható mű legyen az erededmény? 

Különösebb meglepetésre nem emlékszem, de nagyon szerettem a levéltárakat és azt, hogy mindig felbukkant valami új, valami szerintem roppant érdekes dolog. Lelkesedésemben rendre beszámoltam ezekről a férjemnek, aki nem mindig értette, miért is ragyogok úgy a boldogságtól. Sokszor egészen apró dolgokról volt szó, amiket a sorok között olvasva fedeztem fel, de mélységet adtak az elbeszélésnek.


Mennyire tartja fontosnak a Finnországi és Magyarországi gyülekezetek közötti testvérgyületekezeti tevékenységet? Változott a szerepe az elmúlt években? 

A testvérgyülekezeti működés valószínűleg mindig olyan, amilyenek a testvérgyülekezetek maguk – mindegyik a saját módján ápolja a kapcsolatait. Úgy vélem, legjobb esetben emlékeztetni tudják egymást Krisztus egyházának sokféleséségéről az evangélikus egyházcsaládon belül; képesek tanulni egymástól és imádkozni egymásért, meg tudják érteni azt, hogy a dolgokat többféleképpen lehet végezni, és talán megfelelő szinten tudják kezelni a kihívásokat. Mindig, minden egyes munkatárs megváltozások kihívást jelent, mert egy működő testvérgyülekezeti kapcsolat jóval több, mint egy aláírt papír. Talán a korábbinál tudatosabban kellene figyelmet fordítanunk az egyenlő bánásmódra és nem mindig csak a jót, a legjobbat kellene megmutatnunk, hanem bátran előhozakodhatnánk a kihívásokkal és nehézségekkel is. 

Önnek sok barátja van Magyarországon. Van ideje tartani velük a kapcsolatot? 

Csak nagyon kevéssé. Volt idő, hogy évente legalább egyszer Magyarországra látogattam, de a legutóbbi ittjártam óta már több mint hat év telt el. Ezalatt az idő alatt a disszertáció befejezésével küszködtem, utána megpróbáltam kipihenni a nehézségeket, majd berobbant a koronavírus-járvány. A klímaváltozás is lejjebb vett a repülés iránti vágyamból. Nagyon várom, hogy gyors, vasúti összeköttetés legyen a balti államokon keresztül! Most úgy terveztem az utazásomat, hogy minél több barátomat láthassam, de lelkiismeret-furdalásom van, mert nincs idő mindenkivel találkoznom. 

A közösségi média hatalmas lehetőség. Ugyanakkor pont azért, mert olyan könnyű általa a kapcsolattartás, nem mindig következik be. Nosztalgiával emlékszem vissza az 1990-es évekre, amikor még igazi leveleket írtam és kaptam. 

Helsinki belvárosában dolgozom, aminek köszönhetően szinte mindig meg tudok beszélni egy-egy találkozót, ha valamelyik magyar barátom Finnországban jár. És mindenkinek – a távolabbi ismerősöknek is – szívesen megmutatom a munkahelyemet, a Helsinki Domtemplomot. Nagy örömmel várom önöket! 



Köszönöm az interjút, Anna-Maija! 

Interjú: Anneli Temmes