A Finn Filmnapok fesztivál budapesti programjában szerepel Mina Laamo dokumentarista alkotása, a Búszelidítők, ami több ember élményére, tapasztalatára alapozva, költői módon ábrázolja a gyászt.

 

Mina, miért akartál filmet készíteni a gyászról?

Mert én magam szomorú voltam akkor, és minden gondolatomra rátelepedett a gyász. Olyasvalami volt, ami gondot okozott nekem. Úgy vélem, hogy filmet talán azokból a témákból érdemes csinálni, amik nem hagynak nyugtot nekünk. Ezzel máris elérkeztünk az örök kérdéshez: mi találjuk meg a témákat, vagy azok bennünket? Hajlok a gondolatra, hogy az utóbbi.

Akkoriban belefáradtam abba, hogy fenntartsam a látszatot. Kimerítettek az örökös ”hogy vagy, egész jól” - jellegű beszélgetések, mert valójában egyáltalán nem voltam jól. Amikor aztán elkezdtem kimondani, hogy igazából nagyon rosszul érzem magam, kifejezetten érdekessé, barátságosabbá és őszintébbé váltak a beszélgetések. Rájöttem, hogy nem csak az ember saját élete lesz könnyebb attól, hogy nyíltan beszél a gyászáról, hanem azt a tabuféleséget is kikezdi, ami a gyászt mintha még mindig körbelengené.

Jobb hely lenne szerintem a világ, ha az emberek alaposabban ismernék önmagukat, az érzéseiket és az indítékaikat. Hiszem, hogy a dühvel kapcsolatos tapasztalatok sokszor a gyászból erednek. Ha követlenül hozzáférnénk a gyászhoz, a düh jóval kisebb mértékű terheket okozna ebben a világban.

 

 

Öt évvel ezelőtt ismerkedtem meg veled egy közös ismerősünk révén. Elkezdtünk beszélgetni a párkapcsolatok vége után jelentkező gyászról, végül én magam is a filmed szereplője lettem. Hogyan találtál rá a fimedben feltűnő többi emberre, és mi érdekelt téged a tapasztalaikban?

A többiek is igen hasonló módon kerültek a filmbe. Senkit sem ismertem korábbról, de távolról mégis kapcsolódtak valahogyan az életemhez, akár egy barát barátjaként. Volt, akinél a gyászt egy személy elvesztése okozta, volt, akinél más, de a gyásztapasztalat összekötött mindannyiunkat. Ezt a filmet nagyon hosszú ideig készítettük, az első és az utolsó szereplő felvétele között több év telt el. Néha előfordult, hogy beszélgettem valakivel, és az az érzésem támadt, hogy a filmben is működne a dolog, ezért gyorsan felkértem az illetőt. Hiszek az intuitív alkotásban, nem kell mindig mindent racionálisan megindokolni.

Ebben a filmben magára az érzésre akartam koncentrálni, nem pedig arra, hogy mi volt előtte vagy utána. Nem a megküzdés története érdekelt, hanem meg akartam figyelni azt, ahogyan megélik az emberek az érzést. Nagy igényünk van arra, hogy mindenből narratívát gyártsunk, és a történetnek mindig legyen egy bizonyos szerkezete és íve, meghatározott eleje és vége. De az élet nem követi a történetek ívét, vagy mégis, nagyon kényszeredetten és tulajdonképpen valótlanul. Amikor vágtuk a filmet, akkor is igyekeztünk tudatosan küzdeni a történetiség ellen, mert a történet leeggyszerűsít és sokmindent kizár. Ezért ez a film nem egy hagyományos történet íve mentén halad, és nincs is világos eleje vagy vége. Úgy ér véget, hogy mintegy továbbsiklik egy gondolattal: az élet folytatódik. Nem akartam sem áldozatként, sem hősként aposztrofálni a szereplőket, mert az áldozatok és a hősök is történeteknek az alakjai. Ez a film talán egyfajta lázadás a történet formája és szerkezete ellen.

 

 

A Búszelidítőket 16 mm-es fekete-fehér és 35 mm-es színes filmre vettétek fel. Miért döntöttél a filmszalag használata mellett?

Azt hiszem, sokan idegenkedhetnek a film témájától. Alapvetően nincs kedvünk túl sok energiát fektetni a gyászról való gondolkodásba, hacsak éppen abban a pillantban nem gyászolunk magunk is. Ezért azt gondoltam, hogy a filmet valami más módon kell vonzóvá tenni, és hogy kiemelheti a témát, vagy megtörheti a hétköznapiságát az, ha filmszalagra vesszük fel.

A gyászt gyakran igen sztereotíp módon ábrázolják. Amikor katasztrófa történik, a híradások képanyagaiban gyertyákat, gyászlobogókat és sírköveket láthatunk, amik külsőségek csupán, viszont a gyász maga egy nagyon is belső, olykor ellentmondásos tapasztalás lehet. Ha valaki mondjuk dühös – ami egy teljesen helyénvaló gyászreakció, – az vajon ráismer a képanyagból a saját érzésére? Nem hinném. Talán azt gondoltam, hogy ha filmszalagot használok, azzal új távlatot nyitok a téma képi ábrázolása terén.

 

 

Miben tér el egymástól a filmtekercsre történő dolgozás a digitális képre történőtől?

Például abban, hogy ilyenkor sokkal kevesebb anyag születik, mert filmre fényképezni drága. Ha nem kell kapkodva sok anyagot gyártani, akkor van időnk nyugodt tempóban dolgozni. Ez a megközelítési mód jól illik a film témájához. Furcsa lenni gyászról és engedékenységről beszélni úgy, hogy a forgatás során sürgetjük a szereplőket. Az a tapasztalatom, hogy a munkamód, amivel dolgozom, igencsak átvivődik az eredményre. A két dolog nem nem elválasztható egymástól. Minden film külön filozófiával bír, amit az adott film követ, és amihez az elkészítési módja kapcsolódik. Szerintem nem mindig ugyanolyan módon készítünk filmet, hanem minden film esetében az adott témához illő, egyedi módon. Természetesen a digitális fényképezés során is meg lehet teremteni a forgatáshoz szükséges nyugalmat. Választás kérdése, hogyan ütemezi az ember a napokat, és hogy a forgatáson a hangulat, vagy az anyag mennyisége a legmeghatározóbb.

 

 

Tanultál valami újat a film készítése során?

Azt biztosan, hogy nem volna szabad olyan erősen küzdenünk. Állandóan mindent kontrollálni próbálunk és előre megtervezni. De a gyász olyan tapasztalás, amit nem lehet ütemezni vagy megválasztani. Nincsen helyes, vagy helytelen módja a megélésének. Mi lenne, ha valahogyan érdeklődve is hozzá lehetne állni? Nem arra gondolok, hogy analitikus módon el kellene kezdeni kutatni, hanem arra, hogy legyünk megengedőek azzal szemben, ha aktuálisan ilyen időszaka zajlik az életünknek, és szükségtelen vadul nekiállni megjavítani vagy kikezelni, mert hagyni is lehet, hagyni, hogy az idő megoldja. Természetesen ha valaki úgy érzi, segítségre van szüksége, akkor segítséget kell kérni és igénybe venni – ez egyértelmű.

Egyfolytában azon vagyunk, hogy dolgokat oldjunk meg, és kihúzhassuk a napi tennivalók közül. Mintha a gyász megtapasztalásának is előre kellene haladnia, mintha fejlődési folyamatnak kellene lennie. De a gyász nem eszerint működik. A világ sem, és mi magunk sem. Időnként hátrafelé megyünk, időnként egyhelyben toporgunk. Azt kívánom, hogy rugalmasabbak lehessünk azzal kapcsolatban, amit magunktól elvárunk. Nem lehetne a gyász kicsit egy olyan időszak, ami elvárásoktól mentes?

 

 

A Gyászszelidítőket a Toldi Moziban vetítik, 2023. február 16-án csütörtökön 18.00-kor

https://toldimozi.hu/filmek/12-finn-filmnapok-buszeliditok

 

 

Szöveg: Reetta Saarikoski

Fordítás: Botka Gabriella

Fotó: Emmi Holopainen