Inka Achté dokumentumfilm-rendező Aranyföld című, legújabb egész estés filmjével szerepel a Verzió-filmfesztiválon novemberben Budapesten. A film egy finn apáról, Mustaféról szól, aki családjával együtt visszaköltözik szomáliai szülőföldjére, miután tudomást szerez az ottani rokonság földjében rejlő aranyról.

 

Az Aranyföldben többek között a hovatartozás és az identitás kérdésével foglalkozik. Ki ön és és hová tartozik? 

Nos igen, jó kérdés. Inke Achté vagyok, finn, de az életem viszonylag nagy részét külföldön töltöttem. Finnországhoz ambivalens, gyűlölöm és szeretem-kapcsolat fűz, mégis, valami módon oda tartozom, akár a nyelv révén. Nagyon fontos számomra a finn nyelv.

 

Hogyan talált rá az Aranyföld főszereplőjére, Musztaféra és a családjára, mi keltette fel az érdeklődését a történetük iránt? 

Ezt a projektet kivételes módon mondhatni tálcán kínálták nekem. Hanna Karppinen barátom és kollégám már régebb óta ismerte Mustafét, és hallott az aranybányával kapcsolatos terveiről. Hanna forgatókönyvírói támogatást kapott, amivel nekifoghatott ugyan a projektnek, de a várandóssága miatt nem tudta folytatni, mert nem tudott volna Szomáliába utazni akkor, amikor Mustafe visszaköltözött oda a családjával. Ezért felhívott és megkérdezte, nem csatlakoznék-e a projekthez. Megbeszéltük, hogy én rendezem a filmet, ő pedig forgatókönyvíróként működik közre. 

Először a kincskeresés jelképes dimenziója kezdett el érdekelni. Bárki, aki csak két percig nyitott szemmel jár-kel Finnországban, jól tudja, milyen erősen jelen lévő a rasszizmus. Bár maga Mustafe nem hozta rögtön elő ezt a témát, természetesen azt gondoltam, hogy a kincsvadászat hátterében talán a jobb élet keresése rejlik.

 

Az Aranyföld egyik témája a rasszizmus, és első egész estés filmje, a Boys Who Like Girls (Miehen malli) is társadalmi kérdéssel foglalkozik: a nőgyűlöletről és az ellene küzdő férfiakról szól. Gondolja, hogy világos célja van a filmkészítéssel? 

Inkább a kiváncsiság vezérel, mintsem a tájékoztatás vágya vagy bármiféle társadalmi küldetéstudat, de ezek bizonyára összefonódó dolgok. A Boys Who Like Girls készítésébe akkor fogtam bele, amikor Indiában egy borzalmas csoportos nemi erőszak történt 2012-ben. Akkoriban Angliában éltem, és az ottani nagylétszámú indiai közösség miatt magamhoz közelinek éreztem az esetet. Azon gondolkodtam, hogyan élhetek együtt a tudattal, hogy nők ellen rendre erőszakot követnek el. Később hallottam azokról a férfiakról, akik úgy igyekeznek változást elérni, hogy a férfiak gondolkodására próbálnak meg hatni. Úgy éreztem, abban a pillanatban hatalmas szükségem volt erre az információra, és kiváncsiságból szerettem volna utána járni, konkrétan hogyan valósítják meg ezt a változtatásra való törekvésüket.

Az Aranyföldet azért kezdtem el, mert tükröt akartam tartani a finn társadalom elé. Muszáj szembenéznünk azzal, mennyire rasszisták vagyunk és hogyan bántunk a háború elől Finnországba menekülőkkel. A film fókusza azonban némileg áttevődött, és végül az lett a vezérmotívuma, miként tesz meg szülőként mindent az ember, hogy megvédje a gyerekét a rossztól – ez azonban lehetetlen feladat, hiszen a világ az már csak olyan, amilyen. Azt hiszem, Mustafe tényleg meg akarta óvni a gyerekeit a finn rasszizmustól, de azzal, hogy Szomáliába vitte őket, egyben elkerülhetetlenül másfajta nehézségeknek tette ki őket. zzel a témával kisgyerekes szülőként magam is azonosulni tudtam.

 

Mindkét filmjét részben az ön számára ismeretlen kultúrában forgatta. Milyen gondolati munkával járt a kulturális reprezentáció kérdése a filmkészítés során? 

Tényleg nagyon sokat agyaltam rajta. Egyrészt azt gondoltam, az identitás olyan összetett téma, hogy nem lehet leegyszerűsíteni a bőrszín vagy a származás kérdésére. Egyértelmű, hogy a bevándorló hátterű és színesbőrű embereknek saját maguk által készített filmeken keresztül kellene elmesélniük a saját történeteiket, ugyanakkor nem gondolom, hogy nekem feltétlenül csak fehérbőrű embereket kellene megjelenítenem a filmjeimben. Mustafe és én például több szempontból is ugyanonnan jövünk, ugyanabból a rózsaszín, középosztálybeli, fővároskörnyéki buborékból. A Boys Who Like Girls főszereplője, Harish egyetemet végzett feminista, ahogyan én is. A közöset keresem és próbálom meglátni bennünk. Persze tudom, van ebben némi nehézség, de ettől még egyáltalán nem lesz könnyebb filmet készítenem mondjuk munkásosztálybeli, fehér és a szélsőjobboldali Igazi Finnekre szavazó finnekről, akiknek más a világa, mint az enyém. Ott is ugyanúgy felmerül a reprezentáció problematikája. Hogyan találom meg azt az illetőt, aki minél több szempontnak megfelelően hasonlít hozzám annyira, hogy nyugodtan filmezhetem őt? Igazándiból a tartalomkészítés és a történetmesélés talán legetikusabb műfaja a youtube- vagy a tiktok-tartalom, ahol az ember saját magát filmezi és szerkeszti. De az én meglátásom szerint ezek a tartalmak nem filmek. 

 

A rendezésen kívül a filmterjesztés területén is vannak tapasztalai, és ön a helsinki DocPoint dokumentumfilmfesztivál programigazgatója is. Mi a véleménye a finn filmről, hol tart most és merre megy? 

Sokat haladt előre az elmúlt nagyjából 20-30 évben a finn film. Amikor 2004-ben formatervezés szakon végeztem Lahtiban, magától értetődő volt, hogy nem lehet belőlem játékfilmrendező, mert nő vagyok. Senki nem mondta nyíltan a szemembe, de nem volt nehéz észrevenni, hogy erről van szó. Sehol nem voltak nők, hiszen you can’t be what you can’t see. Ugyanakkor sok női dokumentumfilmes volt, akik roppant izgalmas és inspiráló dolgokat készítettek, így én is ezen az úton indultam el. Ma már a játékfilm területén is nagyszerű női rendezőket találunk az én generációm tagjai és a fiatalabbak között is. 

A finn filmfinanszírozási rendszer még mindig elmaradott a többi északi országhoz képest. A finanszírozók egyáltalán nem kockáztatnak, ezért Finnországnak ma is Aki Kaurismäki az egyetlen híres filmrendezője, Svédország viszont ontja magából az új, érdekes alkotókat, akik mind saját és egyedi stílussal rendelkeznek. De lassan talán Finnországban is elindul valami változás. 

Alapvető kérdés, hogy a pénzek odaítélése során kik töltenek be felelős pozíciót és milyen történeteket tartanak fontosnak; nem jó, ha mindig ugyanolyan hátterű döntéshozóknak van hatalma. Finnország ugyanis sokféle, és kívánatos volna, ha ez a bemutatott filmekben is visszaköszönne. 

A DocPoint fesztivál filmjeit nézve azt vettem észre a legnagyobb megrökönyödésemre, hogy legjobban a fehér, európai nők által készített dokumentumfilmekre rezonálok. Aktívan tudatában kell lennem elfogultságomnak, és a döntő pozíciókban szükség van más kinézetű emberekre is, mint én. Remélhetleg az utódom példul színesbőrű lesz. 

 

Mi tartogat ön számára a jövő a helsinki DocPoint dokumentumfilm-fesztiválon túl?

Fut egy projektem, ami a nők helyzetével foglalkozik a sport világában, és egy emberi jogi témájú animációs dokumentumfilmet készítésén is dolgozom. Ezen kívül leforgattuk a Jasminit, az Aranyföld gyerekeknek szánt, rövid változatát. A Szomáliába költözésről szól a család középső gyermekének szempontjából, és a saját félelmek legyőzésével foglalkozik. Nemsokára bemutatják az IDFÁ-n, az amszterdami nemzetközi dokumentumfilm-fesztiválon. 

 

Hisz abban, hogy a film megváltoztathatja a világot?

Hiszem, hogy megváltoztathatja, ahogyan bármely más művészeti ág is. Minden, ami kultúra, nemcsak visszatükrözi a társadalmunkat, hanem új megértési módokat is teremt. Nem hiszek a művészetben mint prédikációs eszközben, de a művészet ideális esetben rábírhatja az embereket, hogy új módon gondolkodjanak a dolgokról.

 

 

Kicsoda: Inka Achté

Szakma: filmes, a helsinki DocPoint dokumentumfilm-fesztivál programigazgatója, terjesztője

Kedvenc filmje: Clio Bernardtól a Lugas, illetve Lukas Moodysson filmjei

 

Az Aranyföld megtekinthető a Verzió Dokumentumfilm-fesztiválon 2022. november 10-én, csütörtökön 18.30-kor, valamint november 12-én szombaton 21.00-kor. A rendező részt vesz a csütörtöki vetítésen. 

További információ, jegyek: https://www.verzio.org/hu/2022/filmek/aranyfold

 

 

 

Szöveg: Reetta Saarikoski

Fordítás: Botka Gabriella