Tarja Sipiläinen - Fátlan föld

A novella eredeti címe Puuton maa és 2013-ban jelent meg a Saara Henriksson és Erkka Leppänen szerkesztette Huomenna tuulet voimistuvat című novelláskötetben.

Tarja Sipiläinen egy Finnország keleti részén élő novellista. Leginkább a spekulatív fikciós műveket ír, többek között thriller-, horror- és kriminovellákat. Közel 70 novellája és több tíz ún. drabble (pontosan száz szóból álló) története jelent meg különböző antológiákban és folyóiratokban.

A fordító magáról mesél: Molnár Barbara vagyok, a Debreceni Egyetem hallgatója. Biológia és finn szakon tanulok, a finn specializációt 2016-ban kezdtem. Az egyetemen nagyon megszerettem a nyelvet és a kultúrát, így Finnországban a Turkui Egyetemen is tanultam egy évet Erasmus program keretében, ahol rengeteg élményt, tapasztalatot és barátot szerezhettem. Azóta pedig a finn nyelvvel munkát is találtam, amivel jelenleg is foglalkozok.

Tarja Sipiläinen – Fátlan föld

A szélfa csúcsa a felhők felé nyújtózkodott. Kaisla az acélvázának támaszkodott. A könnycsíkok és a szélerőművek lapátjainak árnyéka függőleges nyomokat hagytak az arcán. A hegy oldalán kibányászott sík terület fehéren ragyogott a délutáni perzselő hőségben.

Több tucat szélturbina játszott a levegő vibráló akkordjain. A tenger ragyogott a távolban, egészen a végtelenségig. A hullámerőmű sötét foltként tűnt fel a víz alól, a part napkollektorairól szemet vakítóan verődött vissza a fény. Kaisla próbált fókuszálni a tekintetével, de dédapa nem volt a törzshelyén, a mólónál lévő kőpadon. A tenger zöldesszürke tükörként nyugodott, de a hét hátralévő részére vihar-előrejelzés van érvényben. Az időszakos széllökések már nem bírták mozgatni a szélfák ágait. A kristályos levelek csilingelése nem volt ütemes, mint az olyan csengőké, amelyeknek megszólaltatójából hiányzik a ritmusérzék. Kaisla a turbinák morajlásától elkülönítette a szélfák törzsében áramló, életet jelentő folyadékok hangját. A zúgás, amit ő annyira szeretett, az utóbbi időben hörgéssé mélyült. Gombóc nőtt a torkában, mikor eszébe jutott a nagymamája, aki a halála előtt lázálmában adott ki ilyen hangokat.

Kaisla hatéves volt, mikor apja elvitte őt magával a szemlére. Minden egyes részlet bevésődött Kaisla elméjébe: a fák mérete, alakja és az belőlük eredő hangok. A szélfák masszívsága lenyűgözte őt. Attól a naptól kezdve minden lehetőséget megragadott, hogy elszökjön a szélfarmra. Gyakran kapták őt lógáson, aminek a következménye büntetés volt. Az elzárások és a szülők szidalmazásai sem tartották távol Kaislát a fáktól. A fák közelében úgy érezte magát, mint anyja ölében. Biztonságban.

Kaisla érzékennyé vált a hangokra. Korábban soha nem kommunikáltak így a fák; rákényszerítették a lányt hallgatásra, hogy érezze a fájdalmat, a zavarodottságot és a bizonytalanságot. Habár tudta ő ezt kimondatlanul is. Igenis, látott ő már időseket és kisgyerekeket kint mászkálva maszkkal az arcukon olyan napokon, amikor a levegő túl ritka volt, így kimerítette a gyengébbeket.

– Működési zavar, mondta apja anyjának.

– Persze, majd megtaláljuk az okát – folytatta, de anya homlokán a ráncok nem simultak ki. – Mi építettük azokat, ki is tudjuk javítani a hibát – apa lassan beszélt és halkan. Kaisla rájött, hogy apa így szokott beszélni, ha el akarta rejteni a bizonytalanságát.

– Működési zavar – ismételte el Kaisla magában. Rosszul hangzott, csak úgy, mint apa hangszíne. Viszont az, amit a szélfák mondtak, sokkal rosszabb volt.

Hogyan győzhetné meg apát, hogy a legfontosabb oxigéntermelők kezdik elfelejteni a dolgukat? A kód kezdett gyengülni, és a lánc el-elszakadozott. Régi volt már, túl régi. A szélfák hamarosan már nem fognak emlékezni erre a beléjük programozott feladatra. Nem fognak tudni fotoszintetizálni többé.

Csak apa és a többi tudós tehetnének ez ellen valamit. El kellett nekik mondani azonnal!

Kaisla szemei könnyel teltek meg. Tudta, hogy neki a többiekkel kellett volna lennie a futóedzésen, hogy ne maradjon el a kortársaitól. Erős oxigénfelvételre volt szükség ezekben a magasságokban, főleg a szélfák jelenlegi állapota miatt.

Kaisla felállt, és megölelte az acéltörzset. Hosszú ideig nem is mozdult, csak támaszkodott az acélt ölelve, amelynek jéghideg felülete dermesztette az arcát. Egyszer Kaisla egy törzs köré állt az osztálytársaival kéz a kézben, húsz 12 éves gyerek nem érte körbe.

A nap már a horizont mögé bukott, mikor Kaisla végre meglazította a kezét, kihúzta magát, lenyelte a könnyeit, és elindult a domboldali ösvényen át a faluba. Gondolatok kovácsolódtak a fejében. Viljának és Hillának el kellene mondania mindent. Anya és apa! Mi fog történni velünk?

Dédapa szívesen mesélte, hogy a vízkorszak kezdetén az emberek hogyan küzdöttek az életfeltételeikért. Dédapa akkor még kisfiú volt, de most, nyolcvan évesen még mindig emlékezett milyen volt a túlélőknek a kezdeti időszak. Százezernyi lakos közösségének nem volt könnyű megszervezni, hogy elegendő ételt, tiszta vizet, és szállást kapjanak. Annak ellenére, hogy évtizedek óta tudtak a pusztulásról, mindenre mégsem tudtak felkészülni.

– Nekünk, a választottaknak mindent meg kell tennünk a fajfenntartásért – Kaisla megállt az ajtóban, hogy levegőt vegyen, majd meghallotta apja hangját. Anya apával szemben ült a fejét fogva. Mikor észrevette a lányát, felegyenesedett.

– Hol voltál? Csak nem a parton, hallgatni dédapád hülyeségeit? Már régen várunk téged a vacsorával.

– A szélfáknál – Kaisla hangja elcsuklott.

– Megint? És az edzés?

– De én…

– Nincs semmi de, holnap iskola után mész a csapattal. A futóedzés fontos, nem hanyagolhatod el. Vegyél példát Hilláról és Viljáról, ne a fákért aggódj, az nem a te dolgod – anya ezzel befejezte a beszélgetést, és elkezdte az asztalra hordani a gyógyteát és az algából sütött, rágós kenyeret.

– És a másik lázadó vajon hova lett? Rátok figyelni egész napos munka – sóhajtott fel anya. Dédapa napnyugtától megint a saját útját járta. És most már sötét volt.

Kaisla leült az asztalhoz. Úgy lógatta a fejét, hogy a haja eltakarta az arcát, és próbált megvacsorázni. A kenyérdarabok megakadtak a torkán. A könny égette a szemét.

Kaisla felpattant a székéből úgy, hogy az fel is borult.

– Anya! Apa! Hát nem értitek? Túl régi a kód. Tönkrement. A szélfák betegek. Elfelejtették a feladatukat. A mi dolgunk meggyógyítani őket vagy mind meg fogunk halni... – Kaisla hangja elgyengült, ő maga pedig a padlóra rogyott.

Anyja leült Kaisla mellé, és karjait körbefonta zokogó lánya vállán. Fejét a mellkasának nyomta.

– Szívem, mi ezt már régóta tudjuk, és mindent megteszünk a helyzet javítása érdekében. Most nyugodj meg! Neked nem kell ezzel foglalkoznod. Bízz bennünk! – Apa hangja mintha egy hegy belsejéből jött volna, mélyen és súlyosan. Kaisla sírásban tört ki.

Reggel az utcák üresek voltak. A városiakat éjszaka ébren tartó vihar elcsendesült. A heves zivatar már az ötödik volt, habár az év még csak most kezdődött. A károk ez alkalommal szerencsére kicsik voltak. A felhőszakadás annyira beivódott a felső domboldal talajába, hogy kőcsuszamlás söpörte el az ültetvény egy kis részét. Más pusztítást inkább csak vízkárok okoztak, ezeket egy kis erőfeszítéssel fel lehetett takarítani.

A hét elején a főtéren még sakkversenyt is szerveztek, amire szurkolók százai gyűltek össze. Most viszont odakint nehéz volt oxigénmaszk nélkül mozogni. Mérnökök serege dolgozott éjjel-nappal, a helyzet mégsem javult. Eljött a sürgősségi ülés ideje.

Kaisla otthagyta barátait az edzés után, és lesétált a partra. A tenger közelében könnyebb volt lélegezni. Már messziről látta dédapa délceg alakját a mólónál. Az öreg gyakran a szokott helyén ült órákig olyan mozdulatlanul, hogy szobornak hihette az ember. Várta a tengerről a halászokat. Dédapa azt mondja, a lelke mélyén ő még mindig halász, habár már úgy egy évtizede nem indult útnak a halászokkal.

Kaisla leült dédapja mellé, nadrág szárát térdig felhúzta, belemártotta a lábát a vízbe, és hallgatta a gátnak csapódó hullámokat. Zajuk vigasztalta őt, a víz mozgása pedig csiklandozta a talpát. Nagyon jól értette, dédapja miért érezte jól magát a kőpadján. Itt szépséget és nyugalmat talált. Dédapja mellett az idő megállt, a gondolatok pedig tisztán szálltak.

Kaisla nézte a sós vizet, ameddig a szem ellát és még annál is tovább. „A végtelenig”, ahogy anya mondta. Más szárazföldi területek már nem léteztek. Dédapa és a történelemkönyvek elmesélték, hogy a vízszint évtizedeken keresztül először centiről centire emelkedett. Azután jött a nagy pusztulás. A kiválasztottak kolóniája volt most a civilizáció utolsó menedéke. Kaisla sóhajtott. Dédapa megbökte könyökével a lányt, és mosolygott.

– Ne aggódj, kincsem! Olyan vagy, mint a neved. A neved ugyebár nádat jelent. A nád hajlik a széllel, de nem törik el.

Szavai melengetőbbek voltak, mint a felhők közül kandikáló nap. Kaisla visszamosolygott dédapjára.

Napkollektorok százai fordultak már át a déli állásba. Több hektár méretű partszakaszon kattogtak a szivattyúk egyenletes ritmusban. Kaisla a partot nézegette. Fizikaórán elmagyarázták nekik a fordított ozmózist és azt, hogyan tisztították a vizet iváshoz és a haszonnövények öntözéséhez. Szerinte az egész roppant érdekes volt. Mikor otthon csillogó szemekkel mesélt erről, apa megborzolta a haját, és apja lányának nevezte. Minden rendben is lett volna, ha a víztisztítás még az előtt működött volna, hogy a fák teljesen kipusztultak.

Valami mozgást észlelt a parton, ez megállította pásztázó tekintetét. Kaisla először azt hitte, hogy káprázik a szeme, azt gondolta, hogy a hullámokkal táncoló napsugarak csapják be. A szemével próbált jobban fókuszálni, és látta, hogy tényleg mozog valami a parton. Félig rejtve volt, pontosan a víz határánál, a sötét szikla szegélye alatt. Már régóta nem sodródnak ki a veszélyes elektromos kalmárok a partra nagyobb viharokban sem. Bármi is volt ott, túl kicsinek tűnt, hogy ijesztő legyen.

– Dédapa, gyere! Menjünk, nézzük meg, mi az!

Mikor leértek a partra, dédapa megfogta Kaisla kezét.

– Várj! Nem tudni, mi van ott…

Egy tutaj. Kaisla először ezt látta meg. Élénk narancssárga mentőtutaj, amely itt hánykolódott a parton, mint egy elhagyott, óriási esőköpeny, helyenként halomba hányva, megviselten. A tutaj mellett a homokban hevert egy rongyos batyu is. Mikor Kaisla és dédapja közelebb mentek, a batyu megmozdult, és halk, nyüszítő hangot adott ki. Néhány lépéssel távolabb megálltak. Kaisla nyelt egyet.

A rongyos kupacból egy frufru alól kikandikáló sötétbarna szempár bámult rájuk. Kaisla környezetében élőknek világos hajuk és kék szemük van. Nem volt biztos benne, de ez a furcsa idegen egy fiúnak tűnt. Mintegy válaszként a fiú rekedt hangon felnyögött. Kinyújtotta a kezét Kaisla felé, majd imbolyogva felállt. Dédpapa Kaisla elé sietett, és erős fogással elkapta a fiút, mielőtt az elesett volna.

– Ki vagy te? – kérdezte Kaisla.

A fiú belekapaszkodott a dédapába, majd válaszolt egy olyan nyelven, amit a lány nem értett.

– Megsérült a kezed – mutatott rá a lány a fiú bal kezére, amelyre egy koszos textildarab volt tekerve.

Közelebb ment a fiúhoz, egyenesen a szemébe nézett, majd megfogta a sértetlen kezét, amit a fiú nem húzott el.

– Ne félj! Elviszünk téged anyához, ő majd kitisztítja a sebed.

A fiú kiszabadította magát a dédapa kezéből, és tiltakozni próbált. Aztán a tenger felé kezdett integetni, és furcsa szavakat motyogott, olyan tempóban, hogy kifulladt. A hangerő a beszéddel együtt emelkedett, a végére már egyenesen ordított. Dédapa nyugtatóan mosolygott. Kaisla megcirógatta a fiú kezét. Nem voltak mindannyiuk számára érthető, vigasztaló szavaik, de Kaisla ezek nélkül is értette, hogy a fiú kísérete, talán a családja a viharban a vízbe veszett. Ismét kézen fogta, és a lejtőhöz vezette, de a fiú ismét kiszabadította magát. Kaisla megijedt, hogy a tengerbe fut, de a fiú a tutaj felé vette az irányt. Kihúzott a tutaj alól egy igen nagy hátizsákot, amely akkora volt, hogy a fiú derekáig ért. Ezután elindult, hogy kövesse Kaislát és dédapát, táskáját pedig az ölében szorongatta.

A fiút Sonaminak hívták. Anya és apa nem tiltakoztak Kaisla ama javaslata ellen, hogy Sonami legalább egy ideig náluk lakjon. A fiú kapott egy saját szobát Kaisla és dédapa szobája között. Sonami keze szépen gyógyult. A sebet a baleset után egy héttel már alig lehetett észrevenni. A fiatalok néhány hét alatt kitaláltak egy közös, leginkább kézjelekből és arckifejezésekből álló nyelvet. Sokszor kaptak nevetőrohamokat a csücsörítgetések, szemöldökhúzgálások és homlokráncolások miatt. Még néhány egyszerű közös szót is kitaláltak. Dédapa is töltött időt velük, és próbált rájönni, honnan is érkezhetett a fiú. Habár a háromfős csapat kezei csápoltak az iránytű minden irányába, és két különböző nyelven is formálták az üzeneteket, Kaisla és a dédapa nem tudták megfejteni a fiú származási helyét.

– Gyere, megmutatom a kedvenc helyemet! – mondta Kaisla, a hegyoldal felé mutatva.

Sonami bólintott, és felállt az asztaltól. Kaisla nem lepődött meg, mikor a fiú hátizsákkal a hátán tért vissza a szobájából. A hátizsák mindig a fiúnál volt. A lány folyton azon gondolkodott, mi lehet benne, de nem merte megkérdezni. Dédapa az ajtónál integetett az indulóknak.

Mikor odaértek a szélfákhoz, Sonami megállt a síkság szélén. A fiú mozdulatlanul állt és hosszan nézte az alatta elterülő látványt, majd megkérdezte arckifejezésekkel, hogy közelebb lehet-e menni a zúgó törzshöz. Kaisla bólintott. Együtt odasétáltak a legközelebbi fához, és csendesen nekitámaszkodtak a törzsnek. Szomorúan akadozó zümmögés töltötte meg a füleket. A hang ugyanolyan hatással volt Sonamira és Kaislára is. A fiú arcán egy könnycsepp gördült végig.

Sonami kiásott a táska oldalsó zsebéből egy tollat és egy gyűrött sarkú papírdarabot. A papír ritkaság volt. Luxusnak számított, amit így csak kevesen használhattak.

A fiú kisimította kezében a papírt, és rajzolni kezdett. Kisvártatva meg is mutatta Kaislának a képet, amelyen egy rücskös törzsű fa koronája tele volt levelekkel és kis körökkel, ezekhez a fiú rajz közben a kis tollát más színűre cserélte. Kaisla rábökött az ujjával egy narancsszínű karikára, majd felhúzta a szemöldökét. Sonami szóáradattal válaszolt, amiből Kaisla egyetlen árva szót sem értett.

A fiú vigyorgott, majd újra a táskájáért nyúlt. Amikor megfordult, egy narancssárga és egy zöld golyó volt a kezében, az arckifejezése már szinte áhítatos lett. Elővette a farzsebéből a bicskáját, és elkezdte a növényeket hámozni, amelyeknek a nevét ismételgette újra és újra, miközben a kését nagyon gyakorlottan használta.

Narancs és alma, így mondta Sonami. Kaisla emlékezett, hogy látta már ezeket valamikor régebben, a könyvtár legrégebbi könyveiben, képeket, amelyek most homályosan felderengtek az elméjében. Sonami kincsei gyümölcsök voltak, ezeket Kaisla csak képekről és dédapa történeteiből ismerte.

Kaisla szipogott. A levegőben egy számára eddig ismeretlen illat lebegett, amitől összefutott a nyál a szájában.

Nyelt egyet.

A fiú darabokat vágott ki a gyümölcs közepéből, majd óvatosan a márványra helyezte őket. Azután szeleteket vágott, majd felajánlotta Kaislának, hogy vegyen belőle magának. Ő megtapogatta a gyümölcsdarabokat, az egyiknek a sarkából szürcsölt egy kis levet, majd kíváncsian beleharapott. A következő percekben a szélfák zúgását elszánt csámcsogás kísérte. Kaisla furcsa zamatokat ízlelgetett a szájában. Milyen remek! Nedves és lédús. Friss. A legklasszabb, amit valaha is kóstolt.

Amikor a gyümölcsökből már csak a héj maradt, hosszan tartó csend következett. A páros egymás mellett nekidőlt a törzsnek, és hallgatásba burkolózott. Kaisla kezeit a lába köré fonta, a fejét pedig a térdéhez nyomta. A vállai rázkódtak. Nem maradt abba sírás.

A lány felrezzent egy zizegésre, amikor a fiú megérintette a vállát. Sonami ismét a hátizsákjában matatott, és kinyitotta a zsinórral szorosan összekötött kis vászontasakokat. Amikor a fiú mondta Kaislának, hogy nézzen bele a zacskóba, nem hitt a szemének. Kaisla csak bámulta és bámulta a tartalmukat. Egy szó sem jött ki a torkán, a levegőt is visszatartotta, amíg majdnem elájult.

A lány felpattant, és vidáman elszaladt. A kezével úgy körzött, mint a szélfa propellerei, kiabálása visszhangzott a hegy oldaláról. Sonaminak eltartott egy pillanatig, hogy elinduljon és utolérje Kaislát. Rohantak le a hegyoldalon, és annyira csápoltak közben, hogy csak a kezek és lábak összevisszaságát lehetett látni.

Sonami kiborította hátizsákja tartalmát az asztalra. Dédapa elsápadt, majd arca élénk piros lett. A kezét a mellkasához nyomta úgy, hogy Kaisla félt, hogy szívrohama lesz.

– Hogy ilyen… – a szavak elfogytak, és apa tovább bámulta az asztalra került zacskókat.

Dédapa nem tudott egy helyben maradni, csak topogott össze-vissza, mintha füstölt volna alatta a föld. Anya úgy szorította magához Kaislát, hogy az attól tartott, a bordái el fognak törni. A feje zúgott, a szíve kalapált, mint egy sprintverseny után. Apa felugrott, megfogta Sonamit a karjánál, és majdnem a plafonig dobta. A fiú örömében felsikoltott, mialatt apa körbetáncolta vele a konyhát. Kaisla is elkezdett anyjával együtt örvendezni, dédapja pedig énekelni kezdett. Hamarosan mind az öten egyik szobából a másikba ugráltak, mint akinek elment az esze. Mikor végül mind beestek a nappali padlójára a fókabőrre, apa beszédkészsége visszatért.

– Mennem kell. Azonnal elviszem a magokat a kertészeknek. Szüretelni még évekig nem fogunk tudni, de néhány hónap múlva a palánták már megtaníthatják a szélfáknak az elveszett kódot.