Anne Leinonen: Fény a búra alatt

A novella eredeti címe Valo kuvun alla és 2019-ban jelent meg a Mia Myllymäki és Anu Korpinen szerkesztette Metsän kronikka: Tarinoita puista című novelláskötetben.

Anne Leinonen a sci-fi, horror és fantasy határait szétfeszítve ír fiataloknak és felnőtteknek egyaránt. Több mint 20 műve jelent meg, amelyek között vannak regények, novelláskötetek valamint kézikönyvek szépírók számára is. Jelenleg Kelet-Finnországban él szentjánosbogárakkal, denevérekkel és macskákkal körülvéve.

A fordítók magukról mesélnek:

Nagy Orsolyának hívnak és a DE BTK Finnugor Tanszék egyik volt hallgatója vagyok. A finn nyelvvel 2016-ban kezdem el foglalkozni és Finnugrisztika szakon szereztem meg mesterdiplomám. Tanulmányaim befejeztével az ESAB Budapest SSC alkalmazottjaként kezdtem el dolgozni a Nordic csapat tagjaként finn és balti piacon, mint rendeléskezelő és ügyfélszolgálatos finn és angol nyelven. Eddig is részét képezte a finn nyelv az életemnek, de most már végképp elválaszthatatlan tőlem.

Kormos Erik vagyok és 1997-ben születtem Berettyóújfalun. 2016-ban, a Sárospataki Református Gimnáziumában, angol tagozaton érettségiztem. Ebben az évben kezdtem meg felsőoktatási tanulmányaimat a DE-BTK néprajz alapszakán. 2017-ben egy szabadon felvehető kurzuson ismerkedtem meg a finnel, ahol már a legelején tudtam, hogy folytatni akarom. A kétéves finn specializáció után, 2019-ben a DE-BTK finnugrisztika mesterképzésén folytattam finn tanulmányaimat. Két ízben nyertem el az OPH finnországi nyári egyetemi ösztöndíjat. A finn mellett észt nyelvvel is foglalkozom. Fél évet Erasmus+ programmal Tartuban töltöttem. Jelenleg a DE-BTK-n a finnugor alprogram doktorandusza vagyok. Kutatási területem a délészt szetu nyelv és kultúra. Valamilyen formában a finn nyelvtudásomat mindennap használom és fejlesztem.

Anne Leinonen: Fény a búra alatt

– Volt egyszer egy erdő, amely az emberek helyett lélegzett. – Raune megismételte a mantrává vált mondát. – Valaha az egész világot erdők borították be.

Aaju már olyan sokszor hallotta a történetet, hogy kívülről fújta, de hagyta, hogy Raune elmesélje. Az idős hölgy hangja megnyugtató volt, támaszt adott. A köves területen kanyargó ösvény el-eltűnt, és mászni kellett ott, amerre az út feltehetőleg folytatódott. Raune bármiféle segédeszköz nélkül jól tájékozódott: egy pillanatnyi szünetre megállt, beleszagolt a levegőbe, nézte a tájat, aztán újra irányt váltott.

– Azonban az ember kora a pusztulás ideje volt, mert kivágta a fákat. Amikor azonban ráeszmélt tetteire, már túl késő volt. Nem segített, hogy a tudósok újfajta fákat növesztettek, s mindenféle tulajdonsággal felruházták őket, hogy kibírják a heves esőzéseket és a hegyeket pusztító viharokat. Bár a fák kemény kérget kaptak, és túlélték a tűzvészeket, amelyek nagy területeket pusztítottak el, de az erdőnek végül szembesülnie kellett az értetlen ember bosszújával. Az ember nem értette a fát, amelyet a tűz, a víz, vagy a szél sem volt képes kidönteni. Az embertől azonban nem tudta magát megvédeni az erdő.

Raune felsóhajtott és egy pillantást vetett Aajura:

– Ha képesek lettek volna rá, a fák megöltek volna minden erdőbe tévedt embert.

– És ez, ugye, meg is történt? – kérdezte Aaju. – Legalábbis azokban a történetekben, amelyekben az erdő fogságba ejtette őket.

– Ezek csupán történetek, de az erdőkben lélekállatok élnek. A holtak kísértetei, akik a vándorokat segítik.

– Vagy rosszfelé vezethetik őket – állapította meg Aaju. – Láttál már valaha ilyen szellemet?

Raune hevesen felnevetett:

– Téged sem ejtettek a fejedre. Még nem láttam, de ha láttam is, legfeljebb részegen.

A Nap előbújt a felhőtakaró mögül, megcsillant Raune rézvörös haján, mintha fénypászmák szálltak volna fölé. Aaju megrezzent, mert a fény nem vitte magával az őszi hideget.

A faluból felszálló füst leleplezte a házak hollétét, mielőtt még megláthatták volna a település első jeleit. Raune egy pillanatnyi szünetre megállt. Rátámaszkodott vasból készült vándorbotjára, kihúzta magát, és beleszagolt a levegőbe.

– Milyen szép illat! – mondta. – Égő gallyak.

Aaju torkán akadt a szó, meg sem próbált beszélni. Karjainak tinta-indái viszkettek, ezért muszáj volt megvakarnia. Titokban, mert Raune megtiltotta volna. A jelekhez nem volt szabad hozzáérni, sem aktivizálni az erőket, és semmiképpen sem lehetett megmutatni senkinek. Aaju kitépte volna a jeleket, ha tudta volna, de magán kellett viselnie a múltat.

Oortta, ez mutatta a térképen a falu helyét. Több építmény volt ott, mint ami a térkép jelölésétől várható volt. A tetőkre napelemeket telepítettek, amelyeket déli irányba tájoltak. Az épületek körül kietlen és kopár volt a táj, itt-ott magas bokrok nőttek, amelyeket nem téptek ki. A gallyak égetése egyszerre tűnt fényűzőnek és bűnnek.

Hidegtől és éhségtől vezérelve siettek tovább. Aaju legalább két napja nem evett rendesen, csupán a földön talált gyökerekből nyaldosott, melyek csípős íze keserű utóízt hagyott a szájában. Az ősz már jócskán a derekán járt, és reggelente a föld felszíne deres volt. Raune olykor-olykor pihenni akart, ezért Aaju megálljt parancsolt lépteinek, de a vére már hajtotta őt a település felé.

Egy oorttai észrevette érkezésüket, ezért kiáltott a társainak. Aaju feltételezte, hogy már korábban felfedezték őket, és ez csupán egy színjáték, amellyel Oortta valós erejét akarták elrejteni. Az ilyesfajta falvakban lennie kell mozgásérzékelőknek vagy esetleg radarnak, ami a környéket a vadászható zsákmány reményében pásztázta.

A falu közepén álló kunyhókból egy háromtagú csoport jött elő. Aaju megfigyelte, hogy a foltos és bepiszkolódott ruháik alatt nem tűntek gyengének vagy tehetetlennek, éppen ellenkezőleg. A csoport közepén álló, akinek arccsonttetoválásai hatalomról árulkodtak, izmos karú és pirospozsgás arcú volt.

– Menedéket szeretnék kérni – kezdte Raune. – Úton vagyunk Aukipää felé, szeretnénk egy szemhunyásnyit pihenni.

Aaju észrevette, hogy Raune milyen nehezen lélegzik. Hogy megszüntesse fájdalmát, támaszt adva kezét nyújtotta, de azonnal el is kapta.

Az oorttaiak vezetője szárazon felnevetett:

– Vagy a hegyekbe. Minek mennek oda?

– Keressük az erdőt – válaszolta Raune.

Az oorttaiak mosolyogtak. Vezetőjük olyan szélesen, hogy kilátszott jól ápolt fogsora. – Ais vagyok, e csoportnak az Anyja. – Kiket hívhatok meg házamba?

– Raune vagyok, utazó. Ő pedig a tanítványom, Aaju.

– Mindketten bolondok – jegyezte meg Ais. – Már semmilyen erdő sem létezik.

– Én ezt másként tudom – válaszolt határozottan Raune.

Az oorttaiaknál volt ennivaló, amit készséggel szolgáltak fel. Miközben arra figyelt, hogy megtöltse a hasát kenyérrel és répafőzelékkel, Aaju nehezen tudott lépést tartani a társalgással. A barátságosság gyanút keltett Aajuban, mégsem érezte átverésnek. De sosem lehetett ebben teljesen biztos. Az út során hallottak szóbeszédeket falvakról, amelyek lakosai megőrültek, és elkezdték felfalni egymást.

Az élelemért cserébe Raune mindent elmagyarázott, amit az utazás során látott: miféle vándorokkal találkoztak, mennyit áradt az egyheti járásra lévő folyó, és délen az ősz miként fordult már télbe.

– Jártatok Roanniemában? – érdeklődött Ais.

Raune megrázta a fejét. Aaju megfigyelte útitársa arckifejezéseit és gesztusait. Szája széle feszes volt, szemei apróra szűkültek össze. Raune mindig is jól tudta leplezni fájdalmát, de Aaju észrevette, hogy társa erejének végén járt.

– Reméljük, hogy maradhatunk éjszakára – indítványozta Aaju. Az egész vendégség alatt először szólalt meg. Saját hangja csengésén meghökkent. Az ennivalótól ereje visszatért, a hangja már szép és veszélyes volt.

– Persze – válaszolta Ais. – Az én hajlékom a tiétek is.

Ais házában számos kis szoba volt, közülük megkaptak egyet. Az emberek barátságosabbak voltak, mint a vadidegenek általában. A latrina helyét is megmutatták, habár a szobában találtak éjjeliedényt is.

– Egyszer körülvettek minket, nem mertünk kidugni az orrunkat – magyarázta Ais. Raune nem kérdezősködött, hogy kik vették körül őket, vagy hogyan oldották meg a helyzetet.

Mikor elérték a szoba fedezékét, Raune rögtön ledőlt, és mélyet sóhajtott. Aaju lesegítette útitársa lábáról a sípcsontvédőket, és ujjával finoman megsimította a fáradt izmokat. Aaju érezte, ahogy karjain a tetoválások új pozíciót vettek fel, az erő pedig Aaju belsejéből kifelé áramlott. Raune aligha értené az okát, de nemsokára észrevenné fájdalmának csökkenését.

– Figyelj, Aaju – suttogta Raune. – Úgy érzem, nélkülem kell folytatnod.

– Ki fogod bírni.

– Az idő lejár. Jön a tél. A facsemetét még az előtt el kell juttatni a megújuló élet körletébe.

Raune köhintett, mélyet lélegzett, majd újra megismételte. A roham mindig így kezdődött: egyetlen ártatlannak hangzó torokköszörülés nem volt elegendő, csak hasogató köhögéshez vezetett.

– Ez elterjedt – motyogta Raune.

– Csak nem … – válaszolt Aaju, és a takarót párnaként Raune feje alá hajtogatta.

Raune egyre csak köhögött.

– Nem mondtam el mindent neked. – Raune megköszörülte torkát, majd suttogva folytatta. – Ezzel már nem lehet mit tenni.

Raune szétnyitotta kabátját, és felgyűrte mindkét felsőjét. Érintés nélkül is észrevehető volt, hogy a hónalján volt egy-két ököl nagyságú csomó.

– Miért nem szóltál? Kivághattam volna – sóhajtott fel Aaju.

Szégyellte, hogy korábban nem értette meg a betegség komolyságát, habár sokszor enyhített Raune kínjain.

– Kettőt már eltávolítottak. Ez már nem fog meggyógyulni.

Aaju, hogy segítsen, jobb kezét Raune felé nyújtotta, de az megfogta a csuklóját és nem hagyta.

– Feleslegesen ne pazarold az erőidet.

Raune keze lehanyatlott. Aaju beletörölte az arcán folyó könnycseppeket ruhája ujjába.

– De hogyan tudom megtenni egyedül?

– Csak menj a hegyre! A többi majd adja magát – suttogta Raune, és becsukta a szemét. – Most fáradt vagyok. Holnap ellenőrizzük, hogy megvan-e mindened, ami kell. Most nézd meg, hogy a búra rendben van-e.

Aaju a fekhely mellett ült, és felügyelte tanítója szaggatott légzését. Miután Raune mély álomba merült, Aaju szétcsatolta hátizsákja szíjait, és előbányászta a törülközőkbe és szövetekbe becsomagolt kincset. Elsimította az üvegbúra körül lévő fémmerevítőket, és megbizonyosodott róla, hogy mindegyik illesztése ép-e. A búra belsejében halovány, lila láng égett, melynek fényében a talajba ültetett növény betegesnek tűnt. A facsemete még életben volt.

– Mégiscsak elindulok – mondta Aaju az oorttaiaknak.

– Az út veszélyes és hiábavaló, ezt mondhatom. A hegyen nincs semmilyen erdő, sem pedig fák – jegyezte meg Ais. – Csupán a holtak emlékei, ha egyáltalán léteznek azok is. Épp csak megkaptad a jeledet az arcodra. Itt maradhatnál nálunk.

Aaju pillantást vetett az Ais házában összegyűlt falubeliekre. Körülbelül harmincan voltak. Egy része középkorú, másik része idős, páran csecsemővel a karjukban, de a csoportból, úgy tűnt, hiányoznak a fiatalok. Egy falubeli egy régi könyvet olvasott fel a többieknek: a mű most a felolvasó ölében pihent, és Aaju szeretett volna egy pillantást vetni rá. Tudott olvasni, és szeretett volna többet megtudni a történetről. Egyszer volt neki egy régi, napenergiával működő olvasókészüléke, de elromlott, és a benne lévő adatokat már nem lehetett elővarázsolni.

Szívmelengető érzés lobbant fel Aajuban. Oorttában Aajut biztosan szívesen látták volna, de ez mégsem az ő helye volt, ahogy más sem. Azok a közösségek, ahová elkötelezett volt vér vagy bajtársiasság révén, végül elutasították őt. A tinta-szentély ajtajai örökre bezárultak előtte.

Aaju nem tudott bízni, habár látta mások őszinte szándékát, hogy befogadják. Végül Aaju mindig egyedül maradt.

– Feladatunk van, Aajunak feladata van – suttogta Raune a székből, ahová bicegve ült le. Aaju összerezzent Raune kijelentésétől, de leplezte meghökkenését.

– Mehetsz, mi nem akadályozunk meg – jegyezte meg Ais. – A hegyre egy alig látható ösvényen kell felmászni. S ami a csúcsán van, az tudomásunk szerint nem más, mint kopárság és egy újabb hegy.

– Csak azért is megyek, ahogy Raune mondta – erősítette meg Aaju. Nem fogja kimutatni gyengeségét sem Raune, sem pedig senki más előtt, annak ellenére sem, hogy szívét félelem szorongatta. Azon viszont elcsodálkozott, vajon mikor vált a feladat az ő feladatává. Aaju mindig gyanakodva viszonyult a hatalmas erdő legendájához, hogy valaha volt olyan növényzet, ami belélegezte a szennyet, és élővé változtatta azt.

– Kapsz tőlünk kölcsön felszereléseket – ígérte meg Ais, s megkérte Aajut, hogy kövesse a kunyhó hátsó részébe. Ais kinyitott egy nagy ládát, aztán átadott neki egy meleg, szőrrel borított birkabőrt és egy erősebb hátizsákot. Unszolta Aajut, hogy vegyen fel egy vastagabb túrabakancsot, amelynek sima szövet felülete még mindig ragyogott. Aaju ujjaival végigsimította a bakancs kemény felületét. Régi lehetett, akár több százéves.

– Ha felveszel még két gyapjúzoknit, ki fogod bírni, bármi történjen – dicsérte a cipőt Ais.

– Gondolod, hogy ott hideg van? – kérdezte Aaju.

– Ott ilyenkor már fagyok vannak, és semmi sem nő – válaszolta Ais. – Sajnálom, de szerintem a szándékotok értelmetlen. Semmilyen igazi erdő nem létezik, és nem is volt évtizedek óta. Csak bozótos, de nem azt keresitek, ugye?

Aaju nem ellenkezett. Megköszönte a kapott segítséget.

– Talán magányos fák, csenevész bokrok, amelyeknek magasabbra kellett volna nőniük – folytatta Ais. – Régen, bár nem volt bölcs dolog, de tüzeléshez mindet kiirtották.

– Akkor is megyek – tartott ki elhatározása mellett Aaju. Amikor cipőt váltott, kapucnis pulóverének ujjai felgyűrődtek, és láthatóvá váltak a csuklóin felfutó tinta-indák. Ais szeme megragadt a jeleken, de egy szót sem szólt róluk.

– Van ott egy szurdok, azt követi még egy, majd egy harmadik. Erdő nincs –próbálkozott Ais még egyszer, de Aaju már döntött.

Aaju elbúcsúzott Raunétól indulás előtt. Raune újra lepihent, mintha a faluba érkezes elszívta volna végső erejét. A köhögés már folytonos volt, a tüdejéből kiáramló levegőt hörgés kísérte.

– Bízom benned – mondta Raune, és megszorította Aaju kezét. Aztán megragadta a mellette heverő vándorbotját, és átnyújtotta Aajunak. – Nagyobb szükséged van rá, mint nekem.

– Rögtön visszahozom, amint tudom – ígérte meg Aaju. Látta már, hogyan használta Raune a botot az útjuk során az üldözővel szemben. Úgy szúrta keresztül a férfi testét, mint egy puha almát.

– Majd találkozunk – mondta Raune, és lehunyta szemét.

Aaju kilépett a házból, felvette a hátizsákot, és északra, a hegy emelkedője felé indult. Az oorttaiak ott maradtak az udvaron. Aaju megfordult, hogy visszanézzen. Valaki integetett Aajunak, s Aaju viszonozta a mozdulatot. Tekintetét a falu mögött, észak felé meredő hegyoldalra szegezte. Köves volt, itt-ott csenevész bokrok nőttek, melyekről az ősz lehullajtotta a leveleket. A megbarnult cigánybúza hónaljig ért.

Aaju nem emlékezett rá, mikor vándorolt utoljára egyedül. Raune egy évvel ezelőtt fogadta magához egy útja során, és Aaju kérdés nélkül követte asszonyát, először zavarodottan, majd pedig boldogan attól, hogy megfelelt valakinek. Most viszont Aaju maga mögött hagyta őt. Nehezen fogta fel, hogy Raune valóban olyan beteg, de el kellett fogadnia. Talán a nő már átlépett a vonalon, ahogy állította, és már csak a burok maradt hátra, amely úgy beszélt és úgy viselkedett, mintha a lélek még mindig betöltötte volna a testet.

Az emelkedő végtelenül hosszú volt, és Aajunak rendszeres időközönként meg kellett állnia, hogy újra egyenletesen lélegezzen. Veszélyes volt túl gyorsan haladni, erre is Raune figyelmeztette. A föld köves volt, a hangás fű esőtől csúszós. A vándorok az útirányt kékre festett kövekkel jelölték ki. A Raunétól kapott bot támaszt adott, amikor Aaju nem igazán bízhatott meg lábaiban.

Talán olyan három kilométert tett meg, amikor a hegyoldalról köd szállt le, amely eltakarta lefelé a kilátást. Aaju úgy érezte, mintha ég és föld között lebegett volna. Nem is emlékezett, hogy ilyesféle szabadságérzéssel találkozott-e valaha is gyermekkora óta, amikor még otthon volt, amikor még minden rendben volt.

Este elérte a hegy csúcsát. A környezetet nem lehetett érzékelni, annyira ködszürkévé vált a táj. Onnan tudta, hogy a csúcson van, hogy egy kis mélyedésbe néhány gerendából és egy ponyvából épült menedékhelyet talált, a földben pedig egy kővel kirakott, kör alakú, tűzrakóhely volt. Hevesen fújt a szél. Aaju gallyakat szedett össze a földről, előásott néhány ágat a hátizsákjából, hogy meggyújtsa. A kemény munka után a tábortűz meggyulladt. Előszedett egy kis edényt, egy bot végére állította, és palackból vizet töltött bele. Mikor a víz felforrt, vadrizst dobott bele és puhára főzte. A fűszerezéshez sót és köményt talált.

A kempingmatrac gond nélkül legördült. A rajta lévő birkabőr felmelegítette Aajut. Az utazótáskát, amiben a búra és a facsemete volt, a hasához tette, hogy megvédje és melegítse azt. Bensőjében ismét hallotta a történetet Raune elbeszélésében.

– Szükség van egy facsemetére, amely a halált életté változtatja. Ez magával hordja az ősi erőket abból a korból, amikor az emberek megpróbálták megmenteni a természetet.

Túrabakancs nélkül Aaju komolyabban is megsebesülhetett volna. Hamis biztonságérzetbe ringatta magát, és leszaladt a hegyoldalon. Bal lába beleakadt a gyökérzetbe. Megbotlott, majd megpróbálta egyensúlyba hozni magát gyors, topogó léptekkel. A bakancs barázdált talpa megakadályozta a csúszást, de a szembe jövő kőtől ez sem tudta megvédeni. Elterült hason a földön. Bokájában vakító fájdalom lobbant. Lábával azonban mit sem törődött, csupán az utazótáskával, ami a háta mögé lendült. Első dolga volt ellenőrizni, hogy a búra épségben van-e, és benne a lila fény a megszokott módon világít-e. A növény az eredetitől eltérő pozícióban állt, de sértetlen volt. Csak ez után mert a saját állapotával foglalkozni.

Fájdalom nyilallt a bokájába, ha megpróbált ránehezedni. Az arcán lévő horzsolásból ömlött a vér. Csontjai aligha törtek el, de minden lépésnél fájdalom hasított belé. Vándorbotja is lejjebb repült a lejtőn.

Fél lábbal nem érne célba. Vissza sem tudna menni.

Leült a nedves földre. Az északról áramló levegő zord volt, telet hozott magával. A düh könnycseppjei csorogtak le az arcán. Hogy lehetett ennyire ostoba, ennyire vakmerő?

Pár tíz méterre volt egy sziklás rész, odabicegett. A nagy sziklák menedéket nyújtottak a szél elől. A Nap megpróbált átvilágítani a sűrű ködön keresztül, de még így is csak nehezen lehetett látni. Aaju frusztráltan a földre dobta a hátizsákját. Pár percnyi önsajnálat után kiszedte táskájából a megmaradt gallyakat. A földön talált nyirkos ágakat, régi könyvek kitépett lapjai pedig megfeleltek gyújtósnak. A tűzcsiholó eszköz szikrát adott, amelyet a tapló tartott életben, amíg a gyújtós lángra nem kapott. Aaju annyira közel ült a tűzhöz, amennyire csak tudott, és felgyűrte karján a ruha ujját. A bőrén tekergő tetoválások felmelegedtek, a tinta életre kelt. Az erő sajgott az ujjbegyeiben. Amikor a tábortűz parázzsá vált, könyékig belesüllyesztette karjait az izzó zsarátnokba.

A tűz energiája a kezeibe vándorolt. Aaju becsukta a szemét, és elvezette az erőt a fájdalom irányába. A tinta és az erő a vérkeringésén keresztül a csúnyán feldagadt bokájába jutott. A fájdalom megenyhült, és már csak lágy zsibbadás maradt a lábában.

Teste ontotta az izzadságot. Aaju eltakarta a karjait és félig ülő helyzetbe rogyott le. Meg fogja fizetni a varázslat árát, de annak nem most van itt az ideje. Folytatnia kellett az útját oda, ahová Raune megkérte, és elvinnie a facsemetét. Ahogy Raune akarta. Más választása nem volt.

A mágia később fogja behajtani az adósságot, fel fogja emészteni az erejét, viszont azt a pillanatot lehetne még késleltetni.

Leereszkedett a szurdok aljára, és elindult az újabb emelkedő felé. A vándorbot könnyűnek tűnt a kezében. Élet folyt a végtagjaiban, de ugyanakkor indigókék ködbe burkolózott a vidék. Mintha egy sötétített üvegen keresztül nézte volna a világot. Láza felszökött. Ez elkerülhetetlen volt a tinta használata után. Raune nem adott volna erre engedélyt, és Aaju mintha hallotta volna fejében a nő dorgáló hangját:

Nem szabad ennyire bíznod a tintában, nem szabad helyet adni neki, mert belülről emészt fel.

Az emelkedő örökkévalónak tűnt. Milyen messze lehet a falutól? Tíz kilométerre? A nehéz terepen az út hosszabbnak tűnt. Elvesztette az időérzékét. Csak ment és ment, időnként a földön támaszkodott, majd a botjára. Kikerült egy ormótlan követ. Hátizsákját nehéznek érezte, bár nem volt már benne más, csak váltóruha, alvófelszerelés és némi élelem. Olykor-olykor ellenőrizte az utazótáskában, hogy a búra rendben van-e, és a csemete épségben utazik-e vele.

Megállt. Az ösvényen egy sovány róka álldogált, vörösesbarna bundája egy része már fehérre váltott, a farkából hiányzott egy darab.

– Merre mész? – kérdezte, és meglengette az állat felé a botját.

A róka nem válaszolt. Persze, hogy nem válaszolt, hiszen a természet lénye, mit is képzelt? Nevethetnékje támadt. Tulajdonképpen az egész helyzet szórakoztató volt. A róka rámeredt, meg se rezdült, habár Aajut rázta a nevetés. Aztán elhallgatott, és összerezzent, amikor megérezte a kapcsolatot az állat és saját maga között. Raune egyszer beszélt az erdő szellemeiről. A róka nem valódi élőlény volt, csak egy eltévedt lélek. De vajon jó vagy rossz szándékú?

– Mit akarsz?

Az állat megfordult, bólintott, mintha hívta volna, aztán elindult, hogy levezesse őt az ösvényről.

– Miért mész arra? – kérdezte, ugyanakkor követte. A róka mondani akart neki valamit, de mintha tudta volna, Aaju mit akar.

Ismét egy szurdoknál voltak, vette észre Aaju, már leereszkedtek a második hegycsúcsról. A talaj lejtett, a fű pedig nyakig ért. Meglepődött, amikor egy patak partján találta magát.

A róka a víz szélénél megállt.

– Azt akartad, hogy jöjjek a patakhoz? Hát persze.

Aaju térdre ereszkedett, és vizet meregetett a szájába. Szomjas volt, szomjának csillapítása sok időt vett igénybe. A víz jéghideg volt, de ugyanakkor frissítő is. Megtöltötte mindkét vizes üvegét.

– Visszaforduljak? Raunénak szüksége van rám.

A róka pár lépést tett a harmadik hegygerinc felé. Aztán átváltozott az öreg nővé. Bólintott fejével.

– Raune?

A nő nem válaszolt, csak a hegy felé nézett.

– Tudom, feladatom van.

Aaju felegyenesedett. Ekkor megremegett a föld, a tinta a feje és szíve felé áramlott. Látótere fekete-fehér negatív képpé változott. Az ég sötétebb volt, mint a föld, Raune vállán a rókabőr világos, egykor oly sötét szeme fehéren csillogott.

Aaju belátta, hogy egyedül van, valójában sem a róka, sem Raune nem volt vele. Csak a tinta jelenítette meg fejében a látomásokat. Aajunak nevetnie kellett. Vegülis mindegy volt, hogyan mászik fel oda, csak jusson fel.

Folytatta. Ott volt az erdő valahol fent, várta őt, ott kellett lennie.

A hegymászás egy vagy két napig tarthatott. Már nem tudta megmondani, mennyi idő telt el. A róka kényszerítette, hogy álljon meg, és egye meg maradék élelmét, de arra nem, hogy aludjon, hanem ismét mozgásra bírta, amikor Aaju erőre kapott. Amikor hunyorogva nézte az állatot, figyelte, hogy a lejtőket tépázó erős szél hogyan lengette és hajlította annak körvonalait. Úgy tűnt, mintha egy erősebb széllökés képes lenne elrepíteni onnan.. Csak egy látomás volt, amely nem akart eltűnni, akármennyire is rázta a fejét, és dörzsölte a szemét. Elkezdett reménykedni, mert amikor kedve lett volna egyszerűen feladni és visszafordulni, a róka csábította, hogy folytassa az utat.

Aajunak kellett egy kis idő, hogy észrevegye: egy kiterjedt fennsíkon van, ami nem ível egy újabb szurdokba. A köd eloszlott, és a színek suhogva visszatértek látóterébe. A fakó színek bántották a szemét. A környék felett rothadó szag lebegett.

A róka rápillantott Aajura, és továbbkocogott, Aaju pedig óvatosan lépdelt utána. A talaj másmilyen volt, mint a hegygerincen. Kevesebb kő volt, de ennek ellenére a zuzmós és hangás részek közepén masszív, zöldes tömbök látszottak. Aaju felmászott az egyikre, és amikor megcsúszott a fogása, egyúttal letörölte róla a mohát, csupasszá téve az alatta lévő fatörzset.

Megérkezett az erdőbe, de az már nem volt ott.

Hangosan, csalódottan és sértődötten ordított. Ez mind, amit adtak neki? Ez volt Raunétől kapott küldetése, közös utazásuk és évekig tartó vándorlásuk célja? Ez a végpontja? Egy halott erdő, amely örök időre elveszett!

Raunénak igaza volt, úgy ahogy az oorttaiaknak is.

Járkált a régen kidőlt vagy kivágott fák kertjében. A hely fölött szomorúság és dermedtség lebegett. Valami elpusztított minden élőt a hegy tetején. Aztán eszmélt rá, hogy valami szokatlan: ezek a kidőlt fák nem korhadtak és erőtlenek. A moha zölden virított, úgy mintha itt a föld nedvesebb lenne. Aaju vadászkésével megvizsgálta egy fatörzs felületét, és megállapította, hogy kőkemény. Ha vihar következtében pusztul el az erdő, a maradványok elkorhadnak, és semmivé porladnak. Ha ember vágja ki a fákat, azokat általában magával is viszi. Mi történt ezekkel a fákkal? De ameddig a szem ellát, ezt a kemény föld nem fedte fel.

A róka a tönkök között állt.

Aaju egészen mellé ért és letérdelt a földre.

– Mit kellene tennem? Forduljak vissza?

A róka helyén Raune állt, aki kezével egy széles mozdulatot tett.

– Hát persze.

Aajunak eszébe jutott a táska, megfogta. Óvatosan elővette belőle a burát.

A lila fény még világított, de a növény lekókadt. Forgatta a burát, és letörölte az aljában található kijelzőt, amelyen számok voltak. Nem értette a lényegüket, de már egészen mások voltak, mint korábban. Kisebbek.

Nem volt olyan hely, ahová el lehetett volna ültetni a csemetét, ahol az feltölthetné magát erővel. Ez a föld elveszítette az éltető képességét.

Aaju felemelte tekintetét a horizontra. Raune már eltűnt.

A hazaút a tinta szürke takarója alatt telt. Aajuban tudatosult, hogy ugyanazon az útvonalon jött vissza, de nem tudta elmondani, milyen erő vezette. Tagjai nehezek és érzéketlenek voltak. Beesteledett, mikor elérte Oortta határát. Észrevették, hangosan üdvözölték, és aggódó kérdésekkel halmozták el. Aaju egyikre sem tudott válaszolni. Botját kikapták a kezéből, aztán a hátizsákját és az utazótáskát is elvették. Odavezették Ais házához, Aaju betámolygott.

Ais a tűzhelynél ült, és két bőrdarabot varrt össze éppen.

– Visszajöttél, remek – mondta, és félretette a varrását. – Kimerültnek tűnsz.

Aajut leültették egy székre, kapott egy bögrényi pálinkás gyógynövényfőzetet, és belediktáltak egy szelet mézes süteményt. Becsukta a szemét, ültő helyében el tudott volna aludni, de tudta, hogy nem lehet, még nem.

– Mi volt ott? – érdeklődött feszült hangon Ais.

– Erdő, és mégsem erdő – válaszolta Aaju. – De hol van Raune? Látni akarom őt.

Aztán felállt, és a vendégszoba felé sietett.

– Ne – mondta Ais, de Aaju a tiltás ellenére is bement. A szoba üres volt. Raune hátizsákja a sarokban hevert.

– Hol van?

– Aaju, várj! – szólt Ais. – Nyugodt körülmények között akartam neked elmondani mindent. Nem sokkal az indulásod után elhunyt.

– Mikor? – szólalt meg zavarodottságában Aaju.

– Talán a következő napon történhetett. Egyre csak köhögött, a végén vért is, a láza felszökött, amit nem tudtunk csillapítani, és aztán elhagyta a lélek. Próbálkoztunk, igazán. Sajnálom.

Aztán Ais elvitte Aajut a falu szélén lévő raktárhoz. Raune zsákok és dobozok között volt felravatalozva. Testét kiegyenesítették, kezei a mellkasán keresztezték egymást, úgy, hogy az ujjai a válla felé mutattak.

– Vártuk, hogy visszajöjj – mondta Ais az ajtóból. – Különben már elhamvasztottuk volna.

– Hagyj magunkra – válaszolta Aaju, és letérdelt a holttest mellé.

Csak Ais távozása után mert Raunéra nézni. Nyugodt volt az arckifejezése. Rézvörös haja ki volt fésülve és egyenesítve. Ősz hajszálak hullottak a homlokára.

Aaju kinyújtotta a kezét, és óvatosan megérintette Raune arcát. A bőre gumiszerű és hideg volt. A nő nem mozdult, bár Aaju mégis várta, hogy történjen valami.

– Találtam egy erdőt, de a növény nem kapott onnan segítséget – suttogta Aaju. Megfogta az utazótáskát, és kivette a burát. A lila fény elaludt benne, a csemete törékeny levelei pedig összezsugorodtak.

Aaju kitörölte szeméből a könnycseppeket, és kinyitotta a kapszulát. A védőgáz felszisszenve távozott. A csemete a gyökérzetével együtt könnyen mozdítható volt. Felülete még keménynek érződött, de az összetöpörödött levelek rögtön leváltak.

– A föld köves volt. Nem volt porhanyós talaj, ahová a fát el lehetett volna ültetni. Minden egyes fa megkövesedett. Túl késő.

Aaju végigsimított Raune karján, majd a nő mellkasára rakta a palántát, pontosan a két keze közé.

Ais a hamvasztást javasolta, de Aaju tudta, hogy az nem lenne helyes. Raune mindig a földben nyugvásról beszélt. Ezért ástak a falu külső részén egy sekély gödröt. A vékony szövetbe csavart asszonyt a földre fektették, majd Aaju ráhelyezte a facsemetét. Majd megkérte a többieket, hogy menjenek el, aztán homokot és sódert lapátolt a sírra.

Amikor visszatért a faluba, Ais a háza előtt állt, és várta.

– A szauna meleg, elkísérsz? – érdeklődött.

A gyászszertartás előtt Aaju aludt egy fél napot, evett, és ivott egy erős gyógynövényteát, de továbbra is nehéznek és kábultnak érezte magát. A szaunában nem lehetett rejtőzködni, takargatni az igazságokat vagy színlelni. De volt neki egyáltalán vesztenivalója? Aaju Ais után sétált a falu közepére, ahol a gödörbe épített szauna volt. A szellőzőnyílás nyitva volt, a füstöt kiengedték. Aaju levette a ruháit, és lerakta az udvaron egy padra. Ais átnyújtott neki egy törölközőt, amelynek színe már homályos szürkévé fakult a számos mosás következtében. Az ablakpárkányra és a padra állított gyertyák homályosan világítottak, de ez nem volt elég ahhoz, hogy elrejtse a jeleket. Ais tekintete rögtön megakadt az Aaju karján lévő mintákon, amelyek a mellkasán és csípőjén is ott tekeregtek.

A kályha sistergett, amikor Ais egy merőkanálnyi vizet dobott rá. Aaju becsukta a szemét, és az erdő jelent meg előtte olyannak, amilyen valaha, évekkel ezelőtt volt: magasba nyúló, sűrű növényzet, hatalmas, élénkzöld levelek, fenyőágak, szinte köves kérgek, amelyekkel nem tudtak mit kezdeni a kártevő rovarok. De miért pusztult el az erdő? Vagy talán elpusztították?

A gőzfürdő után Aaju törölközőbe göngyölve ült a padon a szauna előtt. Izmai ellazultak, és lábikráinak fájdalma is megszűnt egy pillanatra.

Ais leült mellé.

– Az ajánlatom továbbra is érvényes – mondta, és átadott neki egy nyírfa görcséből készült bögrét. – Mindig jól jön egy segítő kéz. Ahogy te magad is láthatod, öregszünk. A fiatalok pedig elmentek délre.

– Szerinted mi lehet ott? – kérdezte Aaju.

– Egy szürke város.

– Azon a helyen nincs semmi vonzó – fújt egyet Aaju.

Ais felnevetett:

– Nagyon határozottnak tűnsz.

– Jártunk ott is az utazásunk alatt – mondta, és megpróbált közömbösnek hangzani. – Senkinek nem való az a hely.

Jobb karján a minták hirtelen elkezdtek viszketni, és végigfuttatta rajtuk az ujjait. A bőre alá kényszerített tinta halkan pulzálni kezdett. Aaju még nem tudta tolmácsolni a tinta reakcióit.

– Ez azt jelenti, hogy beleegyezel?

Aaju vett egy nagy levegőt.

– Talán igen – felelte. – Legalábbis egyelőre.

– Jó – jegyezte meg Ais, és felemelte a bögréjét. A tartalmát lehúzta egyszerre, aztán Aaju is utána. A pálinka marta a torkát, és öklendezésre késztette.

– Akkor oldjuk meg a problémákat, ha lesznek – szólalt meg Ais.

– Milyen problémákról beszélsz?

– Ha valaki a városból téged keresne. Ismerem azokat a jeleket és azt a házat, ahová kapcsolódnak.

– Végleg meg akartak tőlem szabadulni. Ha Raune nem vitt volna magával… – jegyezte meg Aaju. Mintha valami irritálta volna a szemhéját, pislognia kellett.

– Nem kell innen sietni sehova, nem fognak megtalálni – mondta Ais.

Ahogy felkelt, Aaju elsétált a sírhoz. A levegőben törékeny hópelyhek szállingóztak. A sírból egy fél méteres fa nőtt ki. Sötét színű, rombuszmintás kérge volt, ágai élénken nyúltak minden irányba, levelei sötétzöldek voltak. Nem úgy tűnt, mintha zavarta volna a fagy.

Letérdelt a fa mellé. Megérintette az egyik levelet ujjhegyével. Az megijedt az érintésétől, de azonnal visszahúzódott, amint Aaju elvette onnan a kezét.

Ez egy csoda volt. A fa, amely a halált életté változtatta.

Aaju szipogott, amikor Raunéra gondolt.

Lehet, hogy Oortta lesz az otthona, ahol elidőzhet egy darabig. Mielőtt folytatni kellene utazását, és egy olyan helyre vándorolni, ahol új célt találhatna magának.

A búra használatra készen állt. Majd ha Raune fája elég nagy lesz ahhoz, Aaju le fog törni róla egy ágat. Az majd a lila fény alatt kezd növekedni. Akkor jön el az idő, hogy elinduljon, és elvigye a csemetét egy újabb, megfelelő talajhoz.