Javában zajlanak „A bánya” című opera próbái – „Az előadás olyan, mintha a gyermekem lenne”

A Magyar Állami Operaház büféjében beszélgetünk a próbák szünetében Vilppu Kiljunen rendezővel és Tommi Hakala énekessel. A háttérben zúg a kávégép, csörömpölnek a kanalak, emberek jönnek-mennek, néhányan ismerősként üdvözlik Vilpput és Tommit.

„Ismerős terepen vagyok” – monja Vilppu, aki Einojuhani Rautavaara több operáját is rendezte. Rautavaara zenei világa, és a nemrégiben elhunyt zeneszerző maga is közel állnak a rendező szívéhez. Azt akartuk megkérdezni, hol tartanak a próbák, de a beszélgetés az operarendezés lényegére terelődött. Íme az opera születéstörténete.

Vilppu, hogyan írnád le a rendezés folyamatát? Milyen szakaszokból áll, mi a menetrendje?

A rendezői munka két fő fázisból áll. Az első szakasz általában már évekkel a bemutató előtt elkezdődik a koncepció kidolgozásával a munkacsoportban, amelybe általában a jelmez- és díszlettervező, valamint a rendező tartozik. A terveket a premier előtt körülbelül egy évvel szokták bemutatni az operaházaknak. A második szakasz öt-hét héttel a bemutató előtt veszi kezdetét, amikor elkezdődnek a próbák az énekesekkel. Ez az a fázis, amikor az előadásból előadás lesz.

Melyik szakaszban vagytok most?

Vilppu Kiljunen rendezővel Barcza Virág beszélget.

A hathetes próbaidőszak felénél járunk. Mind a két opera, A bánya és a Szerelem minden szólistájával átvettük az anyagot, jó esetben kétszer is. A jövő héten kezdődnek az énekkari próbák, utána pedig már a színpadon leszünk. Akkor kezdődik az utolsó roham, amikor a lehető legtöbb elemet rakjuk bele az előadásba: jelmezeket, fényt és minden ilyesmit. Az utolsó héten én már bizonyos értelemben kivonom magam az előadásból. Egyre nagyobb teret hagyok a szereplőknek és annak a gépezetnek, amely az előadást működteti. A rendező számára ez a legboldogabb időszak: az előadás kezd összeállni. Ilyenkor már csak finomhangolás folyik a fényekkel és természetesen rendezői utasításokkal.

Milyen érzés, amikor készen van az előadás?

Ebbe minding némi szomorúság is vegyül. Érdekes keveréke az érzelmeknek; öröm, hogy készen van a rendezés, és szomorúság, hogy el kell engedni. Az előadás olyan, mintha a gyermekem lenne, akit elengedek a nagyvilágba és csak remélhetem, hogy megáll a saját lábán, és nem követ el nagyobb hibákat.

Mennyiben különbözik egy ősbemutató rendezése a többi rendezéstől?

Egy ősbemutató rendezése inkább tekinthető közös kalandnak, mivel a mű mindenkinek új. Amikor klasszikus repertoárt csinálunk, gyakran adódnak olyan helyzetek, hogy kész elképzelések vannak a szerepekről és más rendezésekről, ami néha megkönnyíti, de néha meg is nehezíti a dolgokat. Egy ősbemutatónál állandóan az ismeretlen felé haladunk. Ez fantasztikus! Tulajdonképpen úgy veszem észre, hogy egy ősbemutató rendezése számomra most a legkedvesebb elfoglaltság. Úgy érzem, hogy új operakultúrát teremtek. Számításaim szerint ez a tizenkettedik vagy tizenharmadik ősbemutatóm.

Milyen kihívásokkal szembesültél A bánya és a Szerelem rendezése során?

Ha csak a művészekkel való munkát nézzük, a Szerelem számomra teljesen idegen nyelv, és elég komplex zene. Meglehetősen sok, nagy odafigyelést igénylő munka volt vele az énekesekkel. A bánya pedig azért kihívás, mert az mindenki más számára teljesen idegen nyelv Tommi Hakala énekest és engem leszámítva. Az a helyzet, hogy Tommi és én értjük, mit énekelnek a színpadon, de a magyar kollégáknak meg kell tanulniuk a kiejtést, és fordításra kell támaszkodniuk ahhoz, hogy képben legyenek, mikor mi történik. Itt nagyon részletes instrukciókat kell adnom a reakciókhoz, mert egyébként spontán nem születnek meg. Ezek az alapkihívások.

Mi a munkanyelv?

A munkanyelv tört angol. Tomminak és Tibornak (Bogányi Tibor karmesternek) finn utasítások. Van, akivel franciául beszélek. Néha olaszul biztatom őket, néha németül káromkodok.

Személyesen is ismerted Rautavaarát?

Igen, közelről. Már a nyolcvanas évek közepén volt szerencsém megismerkedni Einojuhani Rautavaarával. Segédrendezője voltam a Thomas-című operájának 1986-ban. Én rendezhettem Einojuhani két legutolsó operájának ősbemutatóját, az Aleksis Kivit 1997-ben az Savonlinnai Operafesztiválra és a Raszputyint 2003-ban a Nemzeti Operába. Más operáit is rendeztem, többek között az Auringon talo-t (A nap háza), a Marjatta matala neiti-t (Marjatta kicsiny kisasszony). Nagyon jól ismertem őt személyesen.

És van tapasztalatod az operáinak rendezésében. Ez segít most?

Segít. Az a zenei világ, ami ebben is hallható, és ami meglepő módon apró motívumokként és témákként végigvonul egész életművén, ismerős.  Olyan érzésem van, hogy ismerős terepen vagyok, hiszen a zene a lélekben szól. Einojuhanit nagyon szerettem, atyai jóbarátom volt.

Zenei szempontból milyen operák A bánya és a Szerelem?

Zeneileg a Szerelem nagyon is korunk operája, még talán a modernizmus visszhangjai is fellelhetők benne. Elég bonyolult a textúrája, de vannak benne eszméletlenül szép részek. A Szerelem a lélek szintjén mozog. Olyan, mint egy hétköznapi dialógus, amelyet zenére írtak, és a zene tördeli kisebb darabokra. Ezzel szemben A bánya a nyelv síkján levő opera, ez tükröződik a zenében is. Nyelvezete emelkedett beszélt nyelv. Einojuhani Rautavaara már ebben az operájában nagyon metaforikus és költői szinten szólal meg. A nyelvezete világosan különbözik a hétköznapi dialógustól. Az elmondottak tükröződik mindkét opera zenéjében. Talán Einojuhani műve lineárisabb, a Szerelem pedig nagyon tablószerű. Utóbbiban tizennégy, az én megoldásomban tizenkét jelenet van, amelyek zeneileg nagyon különbözőek. A bányán végigvonuló témák pedig zeneileg összekötik a művet.

Tommi, milyen a szereped, és hogyan készülsz rá?

"Ha a szabályokban megállapodtunk, ha megvannak a keretek, akkor az ember a lényegre koncentrálhat."

A felkészülés a szöveg elolvasásával és a zene megtanulásával kezdődik. Ha van lemezfelvétel, akkor ebben a szakaszban sokat hallgatom – nem annyira kottával, inkább csak a háttérben szól. Sokat ülök a zongora mellett, és nyers munkát végzek; előbb megnézem az egyes mondatokat, frázisokat, aztán elkezdem őket összekötni. Csak ezután kezdek zongoristával gyakorolni. Jó esetben ez a lehető legkorábban kezdődik, úgy, hogy megcsinálok egy blokkot, dolgozom, hagyom ülepedni, megcsinálom a következő blokkot, hagyom ülepedni, megcsinálom a harmadik blokkot. Idáig ez olyan, mintha egy cellában magam szorgoskodnék a darabbal. Ezután jön az utolsó hat hétben a rendezés szakasza. Akkor jövök a próbákra és megcsináljuk. Itt jön be a rendezői elképzelés és koncepció, a karmester elképzelése, amelyek az addigi nyers anyagot gazdagítják, finomítják, és valódi műalkotássá teszik.

Vilppu Kiljunen: A színdarab és opera próbái között abban van a különbség, hogy a színdarabnál elolvassák a szöveget, és nekilátnak csiszolni. Az operánál viszont az énekes előre megtanulja a szöveget és a zenét. Az opera annyira összetett, hogy egy bizonyos információmasszának a birtokában kell lenni, aztán ezt írjuk felül állandóan.

Tommi Hakala: Lényeges különbség, hogy a színdarabnál a mű partitúrája a próbák során születik, nekünk viszont készen van. Mi sokkal több paraméterrel dolgozunk, kevesebb lehetőségünk van variálni. A dolgok árnyalata, időzítése már adott. A hangsúlyokat lehet variálni, de kisebb palettán, mint a színházban. Ha az van a zenekarnak előírva, hogy a százhuszonkét zenész Fortét játszik, akkor a rendező nem mondhatja, hogy ̍hé, ennél a résznél halkan̍!

Hogyan kaptad ezt a szerepet?

Tommi Hakala: Úgy kezdődött, hogy Tibor és Vilppu jó egy éve kitalálták, aztán megkerestek engem. Vilppuval ez már a hatodik produkciónk. Aztán Tibor elhozta a partitúrát, és megnéztem, meg tudom-e csinálni.

Vilppu Kiljunen: Nekem rögtön Tommi jutott az eszembe. Úgy gondoltam, hogy kell egy finn énekes. Az előző produkciónk óta még egy fél év sem telt el. Tamperében a Nabucco volt, még friss az emlék.

Nem lehetnek személyes emlékeitek a magyar forradalomról, de biztos végeztetek háttérmunkát az operához, és talán itt Magyarországon is szóba kerül a téma a magyarokkal. Megváltozott az elképzelésetek a történtekről?

Vilppu Kiljunen: Tulajdonképpen a történtekről való elképzelésem nem változott, talán az, hogy mi a jelentősége egy nemzet számára. Magyarország bizonyos szempontból tabula rasa volt nekem, korábban nem jártam itt, csak most a munka kapcsán. Természetesen ha itt van az ember és találkozik a helyiekkel, látja a létező és megélt történelmet, akkor ezek az események más megvilágításba kerülnek. Úgy csinálom a darabot, hogy az értelmezést általánosabb szinten hagyom. Mindenki, aki megnézi, érti majd, hogy ez a magyar 56-os eseményekhez kötődik, de nem fogom erőteljesen jelezni a színpadon. Nem fogok nemzeti jelképeket és szimbólumokat használni. Mikor április elején találkoztam Einojuhanival, ő maga is azt mondta, ez később is, bárhol megtörténhetett volna.

Tommi Hakala: Én is így vagyok, nem változott a kép. Olvastam az interneten, aztán Tibor is mesélt dolgokat, és itt is biztosan szóba kerül még, ha majd ott tartunk már, hogy lesz egy szusszanásnyi időnk. Most elég intenzív munka folyik, most állítjuk fel a szabályokat.

Vilppu Kiljunen: Néhányan úgy gondolják, hogy az operarendező legfontosabb feladata az, hogy meghatározza, mi történik a színpadon, de valójában nem ez a helyzet. Az emberek nem tudják, hogy egy operaelőadás mögött ezer és ezer különféle megállapodás van. Ha megnézel egy előadást, az egy eszméletlen megállapodásrendszer. Megállapodtunk, hogy a zene így szól, bizonyos dolgok bizonyos időben történnek, és így tovább. Az előadás egy megállapodásgyűjtemény.

Tommi Hakala: Ha a szabályokban megállapodtunk, ha megvannak a keretek, akkor az ember a lényegre koncentrálhat, azaz elmondhatja a történetet. Ha nincsenek szabályok, akkor nem tudsz felszabadulni, hogy a lényeget csináld.

(A nemrég elhunyt Einojuhani Rautavaara A bánya című operáját október – novemberben mutatja be a Magyar Állami Operaház. A mű először szólal meg színpadon, a premier október 21-én lesz, amit további három előadás követ. A bánya az 1956-os magyar forradalomról szól, és a forradalom 60. évfordulója alkalmából rendezett  ünnepségsorozat részeként kerül bemutatásra. A produkció finn alkotócsapattal, finn főszereplővel és finnül, de magyar operaénekesek, kórus és zenekar által kel életre. A rendező Vilppu Kiljunen, a karmester Bogányi Tibor. Simon szerepében Tommi Hakalát hallhatjuk. Az opera díszlettervezője Antti Mattila, a jelmeztervező pedig Piia Rinne.

 Az előadás második részében a Magyar Állami Operaház és az 1956-os Emlékbizottság  által közösen meghirdetett meghívásos pályázat díjnyertes műve,  a Szerelem látható. Az opera Makk Károly azonos című filmjén alapul. A zeneszerző Varga Judit, a rendező Vilppu Kiljunen. )

Szöveg és fotó: Barcza Virág és Peregi Dóra, Embassy of Finland, Budapest