A novella eredeti címe Kuin joulu és 2012-ben jelent meg a Jussi Katajala, Markus Harju és Alpo Leppänen szerkesztette Maailmanlopun kirjasto ja muita tuomiopäivän tarinoita című novelláskötetben.

 

 Juha Salmi (szül. 1982) képeskönyveket, novellákat és szerepjáték forgatókönyveket jelentetett meg. A @zombifoxgamer nevű Instagram-oldalán lehet követni, ahogy elmerül különböző könyvekben, képregényekben és játékokban.

 

 A fordító magáról mesél: Királyné Szűcs Eszter vagyok. A Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karán tanultam finn nyelvet, kezdetben a Finnugor Nyelvtudományi Tanszék specializációján. Annyira megszerettem a nyelvet, a kultúrát és nem utolsó sorban a tanszéket magát, hogy a mesterképzésemet is itt végeztem. Volt szerencsém két alkalommal is eljutni Finnországba, ahol anyanyelvi környezetben tanulhattam a nyelvet és ismerkedhettem a kultúrával. Jelenleg a kislányommal vagyok itthon, így nincs lehetőségem kamatoztatni a finn tudásomat, de igyekszem szinten tartani magam, és lassan bevezetem őt is a finn nyelv csodálatos világába (kezdésként mondjuk megtanuljuk a Partitivust). :)

 

Juha Salmi – Mint a karácsony

 A kisöcsém a hátamon egyre nehezebbnek tűnt. Az égből továbbra is körömnyi, világosszürke hamupelyhek hullottak. Öcsi a nyelvét kiöltve bekapott egyet, mint egy hópelyhet, és lenyelte, amitől köhögőrohamot kapott. Rajtam és a tesómon kívül nem maradt más, csak Jusa. Jusa fiatal fiú volt, ő segített nekünk eljutni az óvóhelyre, amikor végigsöpört a radioaktív hullám. Éppen az ő tanácsára indultunk el onnan, miután a később érkezettek elkezdtek meghalni.

 

Az óvóhelyen semmilyen információt nem kaptunk. Semmilyen csatornán nem jött adás. Az érkezők körében találgattuk, mi történt. A legtöbben nukleáris katasztrófára vagy atomháborúra tippeltek. Az óvóhelyen lévők csoportjában volt egy fizikatanár, aki szerint az atomfegyverek vagy balesetek nem adnak magyarázatot arra, miért halkultak el fokozatosan a rádiócsatornák. Vagy miért állt le a bonyolultabb elektromos készülékek működése. Én nem akartam tudni, mi történt. A már megtörtént dolgokon úgysem lehet változtatni.

Az elsők között voltunk, akik az óvóhelyre érkeztek. Utána két napon át jöttek még emberek. Minél később érkeztek, annál rosszabb állapotban voltak. Különböző mértékű sugárzás okozta sérülésektől és érzékszervi gyengüléstől szenvedtek. Egyesek teljesen elvesztették a látásukat, és csak mások segítségével jutottak el az óvóhelyre. A legrosszabb bennük a törékenység volt, amely, úgy tűnt, minden életerejüktől megfosztotta őket.

 

A második nap után nem jött több ember. Kezdtünk kifogyni az innivalóból is. Étel már eleinte sem nagyon volt. Az óvóhelyen volt egy üdítőautomata, de az már az első napokban kiürült.

Az ötödik napon elkezdtek meghalni az emberek. Elsőként azok haltak meg, akik utolsóként érkeztek, ezért a legrosszabbnak voltak kitéve. A haláluk nem volt könnyű. A végén erős fájdalmaik voltak. A bőrük megrepedezett és vért köhögtek. A halottak problémát jelentettek számunkra. A túlélők egy része kezdett kétségbe esni. Féltek, hogyha az ajtó akár csak egy-egy pillanatra is kinyílik, az halálossá növeli a bejövő sugárzás mennyiségét.

Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy nem maradhatunk ott tovább. Úgy tűnt, két lehetőségünk van: a lassú halál az óvóhelyen vagy a kockázatvállalás odakint. Én és az öcsém úgy döntöttünk, vállaljuk a kockázatot. Jusa, aki senkit nem ismert az óvóhelyen lévők közül, velünk jött. Látni akarta, mi van odakint. Aggódott a szüleiért és az ismerőseiért. Én akkor már feladtam minden reményt, és lemondtam a félelmeimről.

Odakint sötétszürke ég várt minket. Hideg volt. Máris fagyott, pedig még csak ősz volt. Egy szélroham majd ledöntött a lábunkról. Az utcák üresek voltak, ameddig a szem ellát romok, betört ablakok és holttestek.

Az egyedüli élőlények, amelyeket láttunk, a dögevő madarak voltak. Csókák és varjak ugrándoztak az utcán a holttestek körül és ültek a házak tetején minket nézve. A szelet leszámítva a varjak károgása volt az egyetlen hang, amit hallottunk. Úgy tűnt, hogy fekete szemeikkel követnek minket, és elítélik a tetteinket. A törmeléket kerülgetve és távol maradva a földön fekvő halottaktól besétáltunk a boltba. Jusa ruhákat szedett össze nekünk, az öcsém pedig konzerveket pakolt a bevásárlókosárba. Később a zsákmányt belegyömöszöltük két túrahátizsákba. Sálakból maszkokat barkácsoltam magunknak.

Nem tudtuk, merre induljunk Az egész belváros üresnek tűnt. A mobiltelefonok nem működtek. Végül abba az irányba mentünk, amerre a legkevesebb törmelék volt. Úgy gondoltam, az messzebb lehet attól, ami ezt okozta. Legalább az útvonal könnyebben járható volt.

 

Tovább vándoroltunk, konzervet ettünk és túlélőket kerestünk. A haladásunk inkább bolyongás volt. A látóhatár soha nem sötétült el teljesen. Olyan volt, mintha az éjszaka eltűnt volna. A felhőtakaró soha nem oszlott fel. Mintha a szürkétől kifakult volna a többi szín.

Teltek a napok. A belvárostól távolabb láttunk túlélőket is, de úgy tűnt, el akarnak kerülni minket. Az emberek már nem törődtek másokkal, hiszen a saját megmenekülésük volt a tét. Azon kevesek, akik beszélgetni akartak, nem tudtak semmit.

A kisöcsém ereje fogytán volt. Elfáradt. Szüneteket kellett tartanunk, mert nem bírt már olyan hosszú utat megtenni, mint korábban.

Egy hal szemei meredtek ránk egy kis tó jege alól. Úgy tűnt, a dülledt szemű hal megfagyott, amikor megpróbált felemelkedni a felszínre levegőért. Nem mertem megengedni Jusának, hogy betörje a vékony jeget, hogy ihassunk.

A felhők továbbra is eltakarták az eget. Zivatar dübörgött a láthatáron. Egy árokba hajtott autóban Jusa talált egy csokiszeletet. Úgy vigyorgott, mintha ez hatalmas szerencse lenne. Könnyű volt csatlakozni a nevetéséhez, örülni a sok rossz közepette. Igaz, rögtön arcomra fagyott a mosoly, mikor megláttam Jusa vérbe boruló ínyét.

Letettem a kisöcsémet a hátamról, és kinyújtóztattam a vállamat.

– Hé, tudod, mi lesz, ha a szürke véget ér? – kérdezte öcsi kábultan. Megsimítottam a haját és azt feleltem:

– Tudom, a szürke után a fehér jön.

A játékáról volt szó, amelyben színeket lehetett kikeverni, és játszani velük. A szürke volt az utolsó állomás, mielőtt a játék elölről kezdődött.

– A fehér jó, olyan, mintha jönne a karácsony – mondta elhomályosult szemmel.

– Így van – mondtam.

Eszeveszett súlyt éreztem a szívemen, amikor a kisöcsém újra eszméletlenül rogyott le. A párává alakuló lélegzetem néztem.

– Igen, mint a karácsony – ismételtem el még egyszer magamnak.

Jusa tüzet rakott. Hulladékpapírokat és valamilyen parki padot gyújtott meg. Szitkozódott, amikor a pad nem akart meggyulladni, a papírok pedig azonnal elégtek. Amikor a tábortűz fellobbant, olyan közel maradtam hozzá, hogy már-már attól féltem, a ruháim lángra kapnak.

 

Az éjszakák hidegek voltak. Abban a házban alhattunk, amelyikben akartunk. A ruhatárunk úgy nőtt, ahogy az élelemraktárunk fogyott. Fejfájástól kezdtem szenvedni, és a talált fájdalomcsillapítók nem tűntek hatásosnak. A fájdalmat dübörgő lüktetésnek éreztem a szemeim mögött.

Egy varjú leszállt a kisöcsém lábára, és belecsípett a térdhajlatába. Egy régi sebből erőtlenül vér kezdett szivárogni. Öcsi meg se nyikkant. Jusa a varjúra csapott a sétapálcájával, mire az károgva elrepült néhány méternyire. Megdobtam egy kővel. Mégis a helyén maradt, és az alkalomra várva bámult felénk.

 

Az öcsém fájdalmai egyre nőttek. Amikor tudatánál volt, a fájó tagjaitól szenvedett. Közben néha vért köhögött és lázas volt. Végül már nem is haladtunk tovább, csak vigyáztunk rá.

Jusára néztem. Ő bólintott, aztán elfordította a tekintetét. Egy párnát nyomtam a kisöcsém arcába. A keze egy pillanatig reszketett, de nem bírt küzdeni. A szerencsétlenség óta először éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Az arcom égett. Éreztem Jusa kezét, ahogy megszorította a vállam, és amikor megfordultam, megölelt.

 

Nem temettük el a kisöcsémet. Egyikünknek sem volt hozzá elég ereje. Betettük egy kocsi csomagtartójába, hogy a madarak ne ehessék meg. Habár most már kevesebb volt a cipelni való, a lépéseim mégis sokkal nehezebbnek tűntek.

Két nappal később az utunk véget ért. Jusa ugyanúgy kimerült, mint az öcsém. Én pedig nem is akartam tovább folytatni. Az utolsó dolog, ami számított nekem, a kisöcsém, eltűnt az életemből. A tükörbe nézve a tekintetem nem homályos volt, mint Jusának vagy korábban az öcsémnek. Helyette kialudt benne a fény. Többé már semminek nem volt értelme.

Jusa elaludt, és soha többé nem ébredt fel, hiába bökdöstem és szólongattam. Rettenetesen kimerültem. Odakuporodtam az eszméletlen Jusa mellé, és magamhoz szorítottam. A testéből elillanó hő eltűnt az éjszakában. Elkezdett igazi hó esni. A hó is szürke volt, de igazi. Pont, mint a karácsony.