Christine Thorel: Én szentséges rengetegem

A novella eredeti címe Metsä minun pyhäiseni és 2013-ban jelent meg a Saara Henriksson és Erkka Leppänen szerkesztette Huomenna tuulet voimistuvat című novelláskötetben. A nyelveket szerető Christine Thorel (1978) szépirodalmi műveket fordít finn nyelvre. Munkásságára jellemző az egyén és a közösség közötti viszonyok, illetve a múlt és a jelen közötti kapcsolatok boncolgatása.

A fordító magáról mesél: Királyné Szűcs Eszter vagyok. A Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karán tanultam finn nyelvet, kezdetben a Finnugor Nyelvtudományi Tanszék specializációján. Annyira megszerettem a nyelvet, a kultúrát és nem utolsó sorban a tanszéket magát, hogy a mesterképzésemet is itt végeztem. Volt szerencsém két alkalommal is eljutni Finnországba, ahol anyanyelvi környezetben tanulhattam a nyelvet és ismerkedhettem a kultúrával. Jelenleg a kislányommal vagyok itthon, így nincs lehetőségem kamatoztatni a finn tudásomat, de igyekszem szinten tartani magam, és lassan bevezetem őt is a finn nyelv csodálatos világába (kezdésként mondjuk megtanuljuk a Partitivust). :)

Christine Thorel – Én szentséges rengetegem

Tyyti

Tyyti kimászott a sátorból a reggeli hűvösbe. Nyújtózkodott, és megdörzsölgette elzsibbadt lábait. A sátorozás soha nem volt ilyen gyerekként a dédnagypapájával. Egészen olyan volt, mintha Tyyti megöregedett volna. Gúnyos pillantással nézett körbe. Egy kis csapat tüntető gyűlt össze melegedni a füstölgő tábortűz körül. A park csendes volt, az autók zaja sem hallatszott. Az erdő soha nem volt csendes reggelente. Erre emlékezett. És arra is, hogy a dédnagypapájával már rögtön ébredés után túrára készek voltak, frissen, fürgén. Tyyti leült a többiek közé a tábortűzhöz.
– Itt az erdőben minden olyan békés – mondta egy lány.
– A szentliget napja. Merésznek kell lenni, hogy kihagyd – válaszolta egy göndör hajú srác, és Tyytire kacsintott. A srác úgy viselkedett, mintha ő irányítaná az embereket. Igazán kedves volt a mosolya.
– Nyilvántartást vezetnek – mondta a lány. – Bajban vagyunk.
– Nem foglalkoznak ők veletek, kiskorúakkal. A szülőknek megy a figyelmeztetés. Nagykorúaknak jöhet a bírság.
Tyyti az anyukájára gondolt, aki figyelmeztetést kapna a nyilvántartásba. Anya pontosan számon tartotta mindenki jövés-menését. Állítólag muszáj volt, ha boldogulni akart. Tudni kell, ki lenne előléptetésre érdemes, és aztán még jobbnak lenni, kevesebbet hibázni. Anya hibája Tyyti lenne, mindenki feljegyezné a saját nyilvántartásába, és ezzel lökdösné le az anyját a lépcsőn. Tyyti nem akart ilyesmiben részt venni. Szerencsére a park messze volt mindentől. Itt semmit nem tartottak számon.
– Van még kávé? – kérdezte Tyyti, és kinyújtóztatta elgémberedett lábait. Gyenge kávét kapott összekarcolódott bádogbögrében, amiben kávézacc kavargott. A bögre melengette az ujjait, de amint a zacc leülepedett, Tyyti belekortyolt a kávéjába, hogy az valamelyest átmelegítse. Emlékezett a reggelekre dédnagyapával az erdőben. Az ő kávéjának csodás illata volt.

A többiek az aznapi tüntetésekről beszélgettek: ki ösztönözné a tömeget kiabálásra, ki nyilatkozna a médiának. A göndör hajú hosszan beszélt, fokozta a hangulatot, lázító beszédbe sodródott.
– Több vad természetre van szükségünk! Több fára! Helyekre az emberek számára! A parkokban kikapcsolódhatunk, a parkokban újra kapcsolódhatunk a természethez.
A fiatalok a tábortűz körül megéljenezték. Tyyti lustán felemelte bögréjét egyetértése jeleként. A Jätti-Mehtola főirodájának árnyékában maradt park éppen olyan vad volt, mint az erdészeti cégek akcióterve. A fák ritkásan álltak, de legalább nem sorokban, mint ahogy a vállalatok erdeiben. Egyenes vonalak, messze nyúlóan. Az ilyen erdőkben dédnagyapa csak a fejét ingatta. – Hol van itt a szellemek otthona? Ők nem sorházakban laknak – mondta, és nevettek. Tyyti homályosan emlékezett, hogy a dédnagyapja néha másféle erdőbe is elvitte őt. Vad és ellenőrizetlen erdőbe. Talán csak álom volt a harmadik fa szelleme. Manapság már senki nem ment az öreg rengetegbe. Talán már nem is léteztek ilyenek.

Tyyti megpróbálta beszippantani az erdő illatát, de csak a kávé és a körülötte levő emberek ruháinak dohos szaga érződött. A mellette ülő lány mosolygott.
– Én épp most jöttem. Te egész éjjel itt voltál? Hogyhogy elengedtek? – tudakolta a lány.
– Nem kell mindent megkérdezni – mosolyodott el Tyyti gunyorosan.
Valójában rettenetesen könnyű volt este kijutni. Anya várta haza apát, és csak bólintott, amikor Tyyti azt mondta, hogy Viljához megy.
– Biztos, hogy mérgesek lesznek miatta otthon.
A lány mosolygott, mindketten nevettek. A lány kedvesnek tűnt, talán ő érteni fogja.
– Olyan gyönyörű lenne most egy igazi erdőben. Mohát szagolgatni és madárdalt hallgatni – mondta Tyyti.
– Várni valami bozótosban az erdészeti gépeket, és kerülgetni a medvéket.
Hirtelen idegesíteni kezdte a lány hozzáállása. Mit hitt ez az ő akciójukról? Mit képzelt, minek lóg Tyyti Erdő Népe csoportokban valamelyik parkban?
– Fel kell hívnunk az emberek figyelmét, és hatni rájuk valamilyen módon.
– Valakinek meg kellene védenie a fákat. Ez nem megy az erdő közepén – mondta a lány komolyabb hangon.
– És eközben kivágják a fákat! – Tyyti a szellemekről nem is beszélt. Ők maguk is sorban ültek. Ha ők is fák lennének, a szellem a göndör hajú srácban lenne? Vagy Tyytiben?
– Dehogy vágják. Előbb az áldozati körjárat van – mondta a lány.
Tyyti az apjára gondolt, aki tegnap indult körjáratra. Ma bejelentenék a szentligetben és a hírekben, aztán kezdődhetne is a vágás.
– Semmit nem tudunk tenni – sóhajtott fel Tyyti.
– Dehogynem! Voltunk a hírekben is, vagy hát, legalábbis ti.
– A nap legjobb szórakozása – motyogta Tyyti a kávésbögréjébe.

Ha Tyyti akár csak egy pillanatra is feltűnt a képernyőn, soha többé nem jut ki. Erről anya gondoskodna. Tyyti kiöntötte a csésze alján maradt zaccot a földre, és biccentett a lány felé. Itt semmi nem volt már neki. Remélte, hogy talál valakit, akit érdekelnének a régi szentligetek. Az Erdő Népében nem voltak ilyen emberek. Még nekik sem voltak meg a szükséges eszközeik, amelyekkel rávehetnék az embereket, hogy meghallgassák őket. Valószínűleg éppen csak azt csinálták, amit a Jätti-Mehtola várt.
A sátrat és a hálózsákot gyorsan elpakolta. Tyyti nem ért messzire az út mentén, amikor egy ismerős autó állt meg mellette.
– Szállj be. Most – mondta anya szigorúan. Tyyti nem mozdult, megigazította a sátortartó táskát a vállán. Anya parancsolgatása untatta.
– Sétálok. Az út nem több pár háztömbnél.
– Be az autóba. Most!
Próbálkozni se kellene, és anya dührohamot kapna, de hirtelen Tyyti mégsem akarta mindezt az Erdő Népének szeme láttára. A sátrat és a hálózsákot a hátsó ülésre dobta, és levetette magát az első ülésre. Az autó rángatva indult el szinte még azelőtt, hogy Tyyti be tudta volna zárni az ajtót.

– Micsoda sietség, megpróbálhatnál egyben célba érni – mondta Tyyti. – Világpusztító – tette hozzá, amikor az anyja nem förmedt rá. Oldalvást az anyjára pillantott, aki mereven előre nézett, és szorította a kormányt. A kosztümje ugyanaz volt, mint tegnap, és smink egyáltalán nem volt rajta.
– És azt gondolod, hogy természetesen is szép vagy – nevette el magát Tyyti. Most már félt.
– Felhívtam Vilját. Nem voltál ott. Mindenfélére gondoltam, sejtelmem se volt, hol vagy! Azt hittem, meghaltál. Ilyesmi is történhet, felfogod? Aztán reggel hív Riiko, és mondja, hogy látott téged a hírekben. – Anya sebességet váltott és megfordult.
– Aunitsa…Anya, hova megyünk?
Anya nem válaszolt, hanem folytatta a panaszkodást:
– Mindenki nézi a híreket. Mindenki! Érted ezt egyáltalán? És Kurittu, azt hiszed, neki könnyű visszamenni dolgozni, amikor a saját lánya részt vett valamiben, ki tudja, miben? És én! Ó, mennyi süteményt kell sütnöm, mennyi estélyt és vásárt kell rendeznem mielőtt ezt az egészet elfelejtik. Még szerencse, hogy hétvége van, nem kell rögtön az irodába mennem.
Tyyti az alkalomra várt.
– Hogyhogy visszamenni dolgozni?
– El kell mennünk Kurittuért a kórházba.
Anya szavai elsöpörték Tyyti bosszúságát. Elképzelte a kórházi szagokat és hangokat, a vegyszereket és a gépek zaját. Apa nem érezné ott jól magát.
– Semmi komoly – mondta anya valamivel melegebb hangon. – Csak a bokája. Hamarosan jól lesz.
Tyyti látta, hogy anya mennyire ideges, mennyire aggódik. Smink nélkül törékenynek és szelídnek tűnt. Sokkal anyásabbnak.
Apa a kórházban volt, talán nem fejezte be a körjáratát, talán mégsem vágják még ki az erdőt.

Kurittu

A szél ringatja az ágakat, s rezgeti a leveleket, de ez nem az erdő beszéde.
Kurittu a lélektelen fák sorai mellett járkál egyik áldozati sziklától a másikig. A hátizsák egy kicsivel könnyebb lett, mivel a kenyeret és a házi sört átadta a szikláknak.
Kurittu hosszú lépésekkel halad, könnyeden szökdel a fák között. Bár egy szellem sincs itt, illatok és hangok mégis vannak. Az árok mentén könnyű sétálni, különösen, ha nem a fákat nézegeti. Megszédíti az embert, ha azokat figyeli, egyszerre tűnnek egyenes sorokban állóknak és egymás közt suhanóknak, olyannyira, hogy a folyosók a fák között felváltva nyílnak meg és zárulnak be. Kurittu soha nem tudna ehhez hozzászokni.
Akár egy ilyen kartonszerű gazdasági erdőben is jó lenni. A nagyapja halála óta nem is nagyon járt az erdőben szabad idejében, arra sem tudta rászánni magát, hogy Tyytit elhozza. Valami hiányzik. Annak idején Kurittu élvezte a sétát az erdőben, az erdő illatait és hangjait, a békét és nagypapa társaságát.
Nagypapa megtanította őt megfigyelni, hallgatni és nézelődni. Mindig halk hangon beszélt, és arra is megtanította, hogy kell az erdőben járni. Olykor mesélt a fák lelkeiről és az öreg szentligetekről. Néha bogyót és gombát gyűjtöttek, de leggyakrabban üres kézzel tértek vissza a kirándulásaikról. Kurittu mégis úgy emlékszik, hogy kapott valamit. Szinte képes felidézni, milyen érzés volt.

A Jätti-Mehtola erdeiben nem ugyanazt lehet érezni, annak ellenére sem, hogy áldozati körjáratokat tett kezdettől fogva és ajándékokat hozott a szellemeknek. Hogy is mondta régen nagyapa? Ha három fa véletlenül egymás mögött áll, a harmadikban egy lélek lakik, egy szellem. Ezekben a fákban ők nem éreznék jól magukat. Kurittu a fák katonás sorait nézegeti. Honnan lehet tudni, hogy ezek közül melyik a harmadik? Az összes szellem eltévedt, összeütköznek egymással a karton lakótelepeken, miközben keresik a saját fájukat.
Az áldozati sziklánál Kurittu megáll, előszedi a hátizsákjából a kenyeret és a házi sört. Letör egy darabot a kenyérből, és beledugja azt a sziklába fúrt lyukba. Kiönt a házi sörből a sziklába vájt hasadékokba, és áldozati igéket mormol halkan, mintha félne, hogy valaki meghallja. A munka ezen részéhez soha nem szokott hozzá igazán. Szerencsére Tyyti nincs vele. A lány képes volt bármilyen kényelmetlen helyzetet pusztán egy pillantással még lehetetlenebbé tenni. Valami megváltozik, mikor Kurittu Tyytire gondol. Látja maga előtt, amint egy nyírfának támaszkodik, és elismerően mosolyog. Tyyti is volt régen nagypapával együtt kirándulni. Kurittu megköszörüli a torkát, a hangja pedig megváltozik.
Bepakolja a hátizsákot, és ismét elindul az erdőrészt szegélyező árkot követve. Mi a csoda vitte magával Tyytit az Erdő Népe csoport fontoskodására? Biztos a lázadás, a tiltakozás a szülei munkája ellen a Jätti-Mehtolánál. Sok fiatal átmegy egy ilyen időszakon. Legtöbben nem tudnak semmilyen túlságosan komoly dolgot tenni az előtt, hogy rájönnének, hogy az ember a vállalattól kapja a fizetést, a lakást és az életet. Már ha csak teszi a dolgát, és részt vesz a közösség tevékenységében. Aunitsát teljesen feldúlta, amikor rábukkant Tyyti ágya alatt a szervezet plakátjaira, de Kurittu bízik a lányában. Nem csinál semmi butaságot, nem kuszálja össze a jövőjét ostoba tüntetésekkel, és nem teszi tönkre a szülei pályafutását rendőrségi bírságokkal vagy figyelmeztetésekkel.

Aunitsa egy perc nyugtot sem hagyna nekik, ha Tyyti miatt kapna egy bejegyzést a nyilvántartásába. Másrészt Aunitsa mindig úgy viselkedik, mintha Tyyti minden trükkje Kurittu bűne lenne, habár az esetek nagy többségében Kurittunak sejtelme sincs, hol is lehet Tyyti.
Kurittu felkap egy gallyak közül kikandikáló követ, és a nyírfasorok közé hajítja. Aunitsa bosszantja, a katonásan sorakozó nyírfák is bosszantják, az egész munka bosszantja. Annyi mindenről lemondott a munka miatt, Aunitsa álmai miatt. A világ megváltozott, késő siránkozni, a régi döntéseket nem lehet visszacsinálni. A dolgok, amikre vágyott, jelentéktelenné váltak. Ez a munka is felesleges, de a törvény az törvény, a fizetés meg fizetés. Az áldozati körjáratot meg kellett csinálni.
A nap a csemetés felett Kurittu tarkójára süt, de nem annyira, hogy érdemes lenne megállnia és levennie a flanelingét. Majd a következő sziklánál, nemsokára már úgyis a lejtő árnyékába ér. Kurittu a sziklás lankát nézegeti. Valahol a tetején vagy mögötte van az öreg szentliget. Gyakran kereste a helyét a térképen, kutatta a légi felvételeknek megfelelő barázdákat és ösvényeket, amelyek láthatóvá tennék a szentliget bejáratát, de a hegyet eltakarja a sűrű, öreg erdő. Már ezen az oldalon is vad és ismeretlen kinézetűek a fák, csenevészek, alacsonyak, elszórtan vagy ellenőrizetlen csoportokban állnak. Kettéágazva, a sziklákba ágyazódva nőnek.

A nyírfák sorait egyszerűbb nézegetni. Ezekhez szokott hozzá Kurittu is. A csendességük meghitt. Olyan, mint a csend a nappalijukban, ami súlyossá nő, mígnem Kurittut nyomasztani kezdi, mintha zsíros textilbe bugyolálnák. Ezekben a pillanatokban mondani akar valamit, ami olyan régóta kimondatlan maradt és elfelejtődött, és a pillanatok nyúlnak, míg el nem vesztik alakjukat, ők pedig mindannyian csak a hírekre figyelnek. Hallgatják a köztársasági elnök véget nem érő beszédeit, aztán következnek a tudósítások, hogy mennyien vettek részt a szentligetjárásokon. Az ő sorházaikban is lehet valaki, aki soha nem vesz részt ezeken. Óvatosnak kell lenni. Száz közül mindig van néhány, aki elutasítja a közösség támogatását. És az egész társasházat összeköti a hallgatás, az elnök beszédei és az erdészeti cégek által kínált élet.
A csenevész fenyők és a terebélyes berkenyék mutatják az irányt a hegy csúcsáig, de Kurittu folytatja az útját. Megáll a következő sziklánál, vizsgálgatja a felszínét. A kő érdes és hűvös a keze alatt. A zuzmó piheként hullik a földre az érintésétől. Végigsimítja a mélyedéseket és az üregeket, közben azokra az emberekre gondol, akik létrehozták ezeket. Nem olyanok, mint amilyeneket a vállalat alkalmazottai csinálnak, túl szabálytalanok, véletlenszerűek, természetesek. Ez a szikla valódi, és Kurittu a legkevésbé sem érzi magát bolondnak, amikor megtöri a kenyeret, és önt a házi sörből a sziklára. Az áldozati igék is természetesebben jönnek, a hegy oldalán a fák mintha sóhajtanának a szélben.

A zizegő hang hallatán Kurittu a hegyre néz. Egy holló röppen fel egy fenyő csúcsáról. A férfi úgy dönt, felmászik a hegyre. Ha jobbról tér vissza az áldozati sziklához, a körjárat töretlen marad, és senki nem fog róla tudni. Ha van ennek egyáltalán bármi jelentősége. Kurittu nem hiszi, hogy a Jätti-Mehtolánál van bárki, aki törődik a régi szokásokkal, kivéve őt magát, és már ő is lemondott nagyapja öreg szellemekbe vetett hitéről. Senki nem tartja számon, mi történik az áldozati körjáratokon. A lényeg, hogy papíron meglegyenek. Kurittu akár az autóban is ülhetne és olvashatna, sokan biztosan így is tesznek, de nagypapa nem helyeselte volna az ilyesmit. Mi több, a gazdasági erdő is erdő, és megérdemli a maga áldozatát. Mindamellett jobban csábítja őt a lejtő és a vad rengeteg.
Kurittu felmászik az egyre meredekebbé váló lankán. Olykor egy hegyfokra vagy sík területre vetődik, amely mentén könnyű haladni. Olyanok, mint egy régi ösvényből maradt sejtelem, amely mutatja a hegy csúcsára vezető utat. A lejtőn kevert lombú erdő nő, és az aljnövényzet akadályozza a járást. Minél közelebb kerül Kurittu a Szellemhegy csúcsához, az erdő annál élőbbé és kíváncsibbá válik. A fák jelentőségteljesen zizegnek és pattognak. Csupán néhány tíz méternyire Kurittu mögött állnak a kartonnyírfák szinte üresen. Olyan kevés élet maradt bennük.
Mászás közben Kurittu rápillant a nyírfasorokra, és rosszul lép. Fájdalom tör fel a bokájából és megragadja a vállánál. Kurittu összeszorítja a fogát, a légzésre összpontosít. El kell jutnia a laposig. Álló helyzetbe tornázza magát egy csenevész fatörzsön. Csak az egyik lábát tudja terhelni, a másikat forró fájdalom önti el. Felfelé rövidebb az út, mint lefelé.

Aunitsa

A lábasok bugyogtak a tűzhelyen. Aunitsa mérgében összetakarított maga után, és visszagondolt a beszélgetésére Kurittuval, aki olyan lehetetlenül viselkedett a szerencsétlen áldozati körjárat után. Mégis mi a csoda vette rá őt, hogy bemenjen abba a bozótba? A kórházban azt mondták, hogy a keresésre rendkívül sok időt áldoztak, mert senkinek nem jutott eszébe a vad erdőben keresni.
És Kurittu egyáltalán nem támogatta őt Tyyti ügyeivel kapcsolatban sem. Most éppen erősnek és határozottnak kellett volna lenniük. Megmutatni, mi elfogadható, kordában tartani Tyytit, és bizonyítani a szomszédoknak is, hogy meg tudják fegyelmezni a gyereküket. De nem. Mintha Aunitsa lenne az egyetlen felnőtt a családban. Mintha a többiek ellene fordultak volna. Most is a nappaliban ültek, amíg ő főzött és takarított. Aunitsa belökött egy bögrét a mosogatóba, ettől annak letört a füle. Nem lehetett mást tenni, csak kidobni a kukába. Kukába mindennel, a házassággal és a karrierrel egyaránt.

Aunitsa a nappali ajtajához ment a merőkanállal a kezében.
– Tényleg azt hiszed, hogy nem számít? Tyyti benne volt a hírekben! A Jätti-Mehtolánál ezt az én hibámnak tartják. Biztos te is észre fogod venni, amikor visszajössz majd dolgozni. A múlt havi bónuszom kevesebb volt a szokásosnál.
Aunitsa visszament a konyhába, hogy megterítse az asztalt. Legalább Tyyti már nem mozgott együtt azzal az Erdő Népe csoporttal. Kettesben ültek a nappaliban és beszélgettek, amiből Aunitsa semmit nem értett. És azok a kirándulások is. Megtiltotta Kurittunak, hogy elvigye Tyytit a hegyre vagy bárhová az öreg erdőben. Ezek a bozótosok veszélyesek, hiszen ezt már látták, de nem tudta megakadályozni.
A terítést textilszalvétával koronázta meg. Bárcsak tudná, mit nem látott jól, mit nem hallott meg jól! Egy nap Kurittu szavai beszűrődtek a nappaliból a konyhába, és megragadtak Aunitsa emlékezetében, hogy csúfolódjanak. Nem érződött bennük szemrehányás, csak szomorúság, ezért Aunitsa egyre próbálta lerázni őket magáról.
Talán meggyújthatná a gyertyákat is, de Kurittut nem értette. A lába már meggyógyult. Könnyebben túl lehetnének a kalandján és Tyyti ostobaságain, ha máris visszamenne dolgozni. Jobb is lenne, mielőtt valaki észreveszi, milyen gyakran járnak Tyytivel az öreg szentligetbe. Valamiféle tákolmányt építettek a nappaliba. Oltárt állítólag, a szellemeknek. Senkinek sem volt ilyen, és Aunitsa bizony szétszedné, ha jönnének még valaha hozzájuk vendégek. A szentligetjárás egy héten egyszer untig elég volt. Kurittunak mindig el kellett túloznia mindent.

Az ebédlőasztalnál rideg hangulat uralkodott, de Aunitsa nem zavartatta magát. Gondosan beszámolt azoknak a szomszédoknak a híreiről, akikkel a nap során találkozott, és megjegyzéseket fűzött az életükhöz. Tyytinek is volt már ideje megérteni, mennyire fontos az ilyesmivel tisztában lenni. A vállalatnál az információ hatalom. Ha emlékszik az emberekre, akikkel találkozott, és kellően barátságos velük, hamar kiderülhet, hogy a cégnél épp akadna egy Tyytinek megfelelő állás. Persze azért Tyytinek meg kellene mutatnia, hogy mégis egészen jóravaló fiatal. Az emberek gyorsan felejtenek, bár a vállalat mindenre emlékszik.
Tyyti csak piszkálta az ételt, de Aunitsa úgy döntött, megjegyzés nélkül hagyja a dolgot.
Kurittu megkocogtatta a villával a tányérját.
– Nem megyek vissza dolgozni többé. A céghez legalábbis nem. – Aunitsa majdnem felborította a poharát.
– De már megegyeztünk. Jövő héten kezdesz az irodában, az erdőbe is egész nyugodtan kijárhatsz.
– Ott nincs élet. Nincs semmi – mondta Kurittu. – Minden gyökértelen és élősködő. Ha nem vigyázok magamra, belőlem is ez lesz.
Aunitsa a sorok között sejtette, hogy Kurittu szerint ő is élősködő.
– De hát ezt nem lehet. Mit csinálnál? Nem mehetnél át Aarnihoz sem, elveszítenénk a lakást és a karrieremet is. Na és Tyyti? Tönkreteszed a jövőjét.
– Megmentem őt. Most nézd meg, árnyékban nő fel. Elsorvad, mindig is igyekeznie kellett arra nyújtózni, ahonnan felsejik egy kevés fény. Teret akarok hagyni neki, hogy élhesse a saját életét.
Aunitsa a férjére meredt az asztal fölött, nyugodtan felállt, és kihátrált a konyhából.
– Tyyti, gyere te is. Édesapád megzavarodott. Gyere már.
Tyyti csak ült az asztalnál, próbált mondani valamit. Aunitsa menekült a konyhából. Le kellett csillapodnia, segítséget kellett hívnia. Kell lennie valami megoldásnak. Összegömbölyödött az ágyon. Gondoskodnia kellett magáról, mégpedig gyorsan, még mielőtt Kurittu mindent elrontana.

A reggel kész káosz volt. Tyyti segített tortát és teasüteményeket sütni. Aunitsa tudta, hogy ebből következnek a kavarodások és a hibák. A lány egyszerűen csak nem bírta követni az utasításokat. Könnyebb lett volna mindent egyedül csinálni, de most Tyyti hírnevéről volt szó, meg persze az egész családéról. Legalábbis addig, amíg Kurittu el nem költözik. Tyytinek annál is inkább el kellene vállalnia a saját részét, vagy legalább részt venni a szentliget-kávézások megszervezésében. Aunitsa kivitt egy doboznyi teasüteményt a kocsihoz. A többiek még időztek.
– Siessetek, egyébként is rólunk beszélnek. A süteményeket még tálalni is kell a teremben.
Kurittu kijött az ajtón, és hozott két tortát és egy teasüteményes dobozt egymáson.
Aunitsa nem hitt a szemének.
– Csak el ne ess velük.
És Kurittu valóban ki is hozott mindent becsületesen az autóba, de Tyytit nem látta sehol, habár már elég későre járt. Aunitsa dudált egyet. Ekkor kinyílt az ajtó. Tyyti odabaktatott a kocsihoz.
– Micsoda hülyeség. Ők sem akarják, hogy odamenjünk – mondta Tyyti, miközben lehuppant a hátsó ülésre.
– Együtt lenni és együtt csinálni valamit, Tyyti. Ez fontos. Hárman együtt vagyunk egy család.
Kurittu szavai úgy horzsoltak, mint a malomkövek. Aunitsa csak tegnap jelentette be, hogy ha nem megy dolgozni, el kell hagynia a lakást. Kurittu semmit nem válaszolt.
– Nos, hol is van akkor ez a szellem? – kérdezte Tyyti a hátsó ülésről csipkelődve. Aunitsa beleunt, hogy mindig a szellemekről hall.
Az autóban mindenki hallgatott. A helyszínen bevitték a felajánlott dolgokat a terembe, néhány percet késtek is a szentliget-szertartás elejéről, ami éppen elég volt, hogy mások fürkésző pillantásai közepette sétáljanak a helyükre. Senki sem köszönt, de suttogás támadt előttük a padsorokban. Pletykafészkek. Aunitsa emelt fejjel haladt, nem törődött semmivel.

A pap várt, hogy odaérjenek a helyükre, és a pusmogás elcsendesedjen. Odasétált az áldozati sziklához, miközben áldozati igéket szavalt:
– Én szentséges rengetegem. Erdei élet elődöm.
A helyén ülve Aunitsa nézegethette az embereket, megítélhette a viselkedésüket. Egyesek kerülték a pillantását, egyesek kissé elmosolyodtak. Jó, hogy voltak szövetségesek is.
Tyyti forgolódott a padjában, megfordult és sutyorgott, mint egy kisgyerek, habár megtanították a jó modorra, és majdnem felnőtt volt. Aunitsa megragadta a lányt a karjánál fogva. Megtanulhatna már csendben lenni. Aunitsa figyelni akarta a szertartást, amely olyan szépen illett ebbe a környezetbe. A pap a fákhoz és a növényekhez beszélt, amelyeket a szentligetbeli épület minden oldalára ráfestettek és rávéstek. Az épület oszlopai olyanok voltak, mint a fatörzsek, szerteágaztak, hogy támogassák a zöldre festett mennyezetet. Az ablakok zöld és sárga üvegének mozaikjai megteremtették a hangulatot. Éppen olyan volt, mintha az erdőben lettek volna, csak persze sokkal kényelmesebb.
– Fogadd, erdő, segedelmünk, szép termésért ’mit termeltünk – mondta a pap, és házi sört öntött a sziklára egy pompás üvegkancsóból. Nyugodt mozdulatokkal morzsolta a kenyerét és belenyomta a sziklába vájt hasadékba.
A szikla is csodásan illett a szentliget épületébe. Sima volt, és épp megfelelő mértékben emlékeztetett a Jätti-Mehtola logójára. Aunitsának eszébe jutott, hogyan tárgyaltak az új szikla rendeléséről, és most itt volt. A régi annyira göröngyös és szabálytalan volt. Talán már zuzmó is nőtt rajta.
– Ebben senki sincs!
Aunitsát meghökkentette Tyyti hangja. A lány szinte kiabált mellette. Felállt, és megismételte szavait a padsorok közti folyosó felé igyekezve. Aunitsa megpróbálta visszarántani a helyére.

– … Bohóckodás és képmutatás. Ez nem erdő, ebben senki sincs! – kiáltotta Tyyti a padsorok közti folyosón, és kirohant.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Aunitsa jól hallhatóan, hogy a többiek is észrevegyék: neki semmi köze Tyyti viselkedéséhez. Kurittu felállt, és bocsánatot kért a szellemnéptől. Aunitsa követte őt kifelé. Tyyti magyarázattal tartozott.
A lány az autónak támaszkodott és sírdogált, mint egy sajnálatra méltó kisgyerek.
– Hogy lehet ez? Mindenki imádja a mesterséges erdőt, az igazi fákat meg kivágják.
– Azt állítod, hogy én színlelek? Szívesen jövök ide. Nekem ez fontos – mondta Aunitsa ajkán kényszeredett mosollyal.
– Na hát biztosan az is. Megmutathatod nekik, milyen jó alkalmazott vagy. Minden jól van, ha a többiek így hiszik, nem? Senki sem beszél velünk vagy jön át hozzánk. Nem mernek, mert félnek, hogy tönkreteszed a pályafutásukat. És te sem mersz menni senkihez. Mikor tervezted elmondani, hogy el akarsz válni?
Ezúttal Tyyti túl messzire ment. Aunitsa csak állt a lány előtt. Egy idegen ember előtt. Érezte Kurittu karjait maga körül, de lerázta őket.
– Apa, vigyél el abba az öreg szentligetbe. Most rögtön – kérte Tyyti, azzal kenyeret és házi sört nyújtott Kurittu felé. Azokat vajon honnan szedte?
– Hogyne. Gyere velünk, Aunitsa.
Aunitsa úgy mozgott, mintha robot lenne, hagyta, hogy Kurittu besegítse őt a kocsiba, aztán kinézett az ablakon anélkül, hogy bármit látott volna.
Mégiscsak gondoskodtak a felszolgálásról. Ez azért biztosan jelent valamit.

Kurittu

A kunyhóból alig maradt valami, csak néhány mohlepte gerenda. Kurittu egy kivágott fenyő törzsén ül, nehézkesen leveszi a cipőjét, a lábát vizsgálgatja. Egy kissé megduzzadt, de úgy véli, csak megrándult. Aligha komoly a dolog. Sokkal fontosabb, hogy megtalálta az öreg szentligetet. A szentligetet körülvevő fenyőkerítés békében nőhetett, hosszú ágak meredeznek ki belőle. A szentliget szája egyre keskenyedett. Néhány éven belül teljesen el fog tűnni. A fák lombja a magaslatok felé integet. Itt-ott egy-egy fa ferdén nő, míg ki nem dől. A szentliget előtt lévő tisztáson málna és füzike terem. Rovarok döngicsélnek a virágok között. Az ösvény jó ideje eltűnt. A szentliget árnyéka Kurittu felé nyúlik, a délután már estébe hajlik.
Kurittu próbál telefonálni az irodába, de nincs elég térerő. Valószínűleg a vészhívó számhoz sem elég, de amúgy sincs itt igazi vészhelyzet. Kurittu a telefont a füzikék közé hajítja, és ezzel elijeszt egy csapat lepkét.
Élelemből nincs hiány, ha képes csak kenyeret és házi sört fogyasztani. Megpróbálhatná megkeresni az erdőből kivezető utat saját erejéből, elvégre a lába nem tört el, de nem siet. Üldögél a tisztáson, nézi, ahogy a lepkék repdesnek, és az árnyékok egyre nyúlnak. Nem akaródzik tüzet raknia ilyen közel a szentligethez, nem is lenne képes fát keresni hozzá a fájós lábával. Előkotor a hátizsákjából néhány üveg házi sört, hozzányomja őket a bokájához, így enyhül egy kicsit a fájdalom. Gézt teker a lába köré, az talán rögzíti valamelyest, habár kicsit laza marad. Miután egy kicsit üldögélt, Kurittu előkeres egy zseblámpát, amivel jelezhet majd az őt keresőknek.
A gondolatai Aunitsa és Tyyti felé kalandoznak. Mit csinálhatnak otthon? Észreveszik, hogy ő nem ül ott a kanapén? A csend más nélküle?

A fatörzsön ülve a tagjai megmerevednek és elzsibbadnak, az alkonyattal a levegő is lehűl. Kurittu hörpint a házi sörből, és felszed a földről egy fenyőágat, amire támaszkodhat. A séta felmelegíti, és a szentliget sincs olyan messze. Kurittu a botjára támaszkodik, a torz kapuvá hajlott fák között ugrándozik. A fenyőkerítésen belül a liget szűkös és homályos. A fák egymás mellett nőnek a fenyőkerítés árnyékától háborítatlanul.
Kurittu megáll hallgatózni. A fák süvöltenek, suttognak és susognak. Elfogadják őt. Valami régi emlék ébred fel benne. Nehezen jut el a szentliget közepére, ahol az öreg áldozati szikla áll. A fák várják és hívogatják. Kurittu házi sört és kenyeret ad a sziklának. Hallja nagypapa hangját a gyerekkorából, és együtt szavalja az erdő igéit az emlékével. A fűzfák bólogatnak, feléje nyújtogatják ágaikat. A berkenyefák felegyenesednek az ébredő büszkeség rohamában. Kurittu ott áll köztük, és érzi, ahogy az erdő felébred a felejtésből. Ugyanakkor ő is emlékszik. Hosszan áll ott, és figyel. Végül leveszi a kalapját, és fejet hajt.

A tisztás most melegebbnek és világosabbnak tűnik. A szentliget ereje kiterjed egészen a kunyhóig, és Kurittu tudja, hogy biztonságban van. Alvóhelyet készít magának a réten a magas füvet lenyomva, és lefekszik, a hátizsákját használva párnának. A magas fű között látja a szentligetet, késő estig hallgatja a fák susogását. Az éjszaka homályában tündöklő fák megrázzák ágaikat. A lehulló levelek ragyognak és kavarognak a csendes éjben. A szentliget kapujánál áll egy levélalak, majd közeledni kezd Kurittuhoz. Zizeg és susog, nyugtat, tanácsot ad, vigasztal. Egy szélroham szétszórja a leveleket a tisztáson, a levelek pedig emberekké változnak. Embererdővé. Kurittu az emberfák sorai közt járkál a lelket, a szellemet keresve. A harmadik fában kellene lennie. Csak fut és fut, kérdez és kérlel, mígnem fáradtságában a földre zuhan. Tyyti és Aunitsa felsegítik őt, és nézik egymást az emberfák ragyogásában. Végül megtalálja, amit keres.
Kurittu levelek paplanjában ébred. Valahonnan egy helikopter berregését hallja. Hazavágyik, de megfordul, hogy megnézze a szentligetet.
– Köszönöm.


Tyyti

Az erdő ébredezett az eső után. A talaj nedves volt, a növényeken ülő vízcseppek belekapaszkodtak a ruháikba. Tyyti a növények lepte ösvényen lépkedett Kurittu mögött. Aunitsa ment leghátul, panaszkodott a nedvességre, a terepre és az egész kirándulásra. Állítólag a cipője is tönkrement, és biztosan minden az ő hibájuk, de hát senki nem kényszerítette Aunitsát, hogy velük menjen. Várhatott volna a kocsiban is. Tyyti úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja az anyját, és csak ment egyenesen előre.
Az út most rövidebbnek tűnt, mint korábban. Ráismert a letört szikladarabra és a vad ribizlibokorra, amelyek mellett elsétáltak. A kiemelkedő domb után a lejtőn sok fekete áfonya nőtt, ide vödörrel is lehetne jönni.
Aunitsa most még zsémbesebben panaszkodott. Tyytinek muszáj volt rápillantania. Aunitsa letévedt az ösvényről a kőrakás felé, biztos azt gondolta, hogy onnan könnyebb lesz feljutni. Most leragadt az ingóköveknél.

– Segítsek? – kérdezte Tyyti, de ezzel csak megsértette az anyja büszkeségét. Nem fáradozott azon, hogy reagáljon a hisztire, hanem hagyta Aunitsát a köveknél botorkálni.
Az áldozati hegyre vezető utolsó emelkedő volt a legnehezebb. Kurittu már a tisztáson várt, az elfeküdt fűben, előkotorta a hátizsákjából az áldozati ételt. Tyyti a tájat nézte. A lejtő felől Aunitsa zihálása hallatszott.
– Hiszen ez nagyon rossz állapotban van – mondta, mikor felért a tisztásra. – Soha nem jár erre senki?
– Most jár – felelte Kurittu. – Tyytivel jövő héten elkezdjük rendbe szedni a szentligetet. Legelőször is építünk egy kunyhót és egy biztonságos tűzrakóhelyet. Szeretnél segíteni?
Aunitsa nem válaszolt, és habár ez várható volt, Tyyti mégis csalódott. Látta az anyja megvető pillantását, ahogy összehasonlítja magában az itteni látványt a szentliget-épülettel. Remélte, hogy nem volt hiba megmutatni neki a szentligetet. Tyyti hirtelen ráeszmélt, milyen sokan vannak olyanok, mint az anyja, milyen sokan nem voltak még soha igazi szentligetben, talán még erdőben sem. Tyyti hálás volt a dédnagyapjának, hogy tudta, mi is valójában az erdő.
A vállalat alkalmazottainak csak egy része dolgozott ténylegesen az erdőben. Egyedül csak az áldozati körjáratot teljesítőket engedték ki oda, és nekik sem kellett volna a gondozatlan erdőkbe, a védett területekre menni. A cég szerint ezek veszélyesek voltak, mindenféle vad növény és állat élt bennük, amelyeket nehéz észrevenni. A cég nem fizette Kurittu kórházi látogatásának költségeit sem. A biztosítás nem fedezte a kalandot a védett területeken. A gazdasági erdőkben könnyű volt mozogni, azokon kívül pedig nem volt szabad mászkálni.
– Jöttök? – kiáltott Kurittu a szentliget felől.

Tyyti kézen fogta és magával húzta Aunitsát, aki nem is tudott volna tiltakozni ez ellen. A fák között már kialakult egy kis ösvény. Aunitsa Tyyti előtt ment, szemmel láthatóan idegesen. Biztos azon gondolkodott, mit szólnának a szomszédok, ha megtudnák. Tyyti mosolygott.
– Mi az? – kérdezte Aunitsa a válla fölött.
– A fák suttognak, hallgasd – mondta Tyyti. Hallgatta a fákat, mintha énekelni kezdtek volna egy halk, sziszegő dallamot. Tyyti velük dúdolt. Anya lénye lépésről lépésre vált egyre felszabadultabbá. Leengedte az összefont karját, körbenézett és fel a fakoronákra. Tyyti magában köszönetet mondott a szentligetnek.
Az áldozati szikla köré gyűltek. Kurittu odanyújtotta a kenyeret Tyytinek, aki letört egy darabot a sziklának. Kurittu locsolt az új szentligetből lopott házi sörből a vájatokba. Együtt szavalták el az erdő igéit. Tyyti észrevette, hogy Aunitsa hangtalanul próbálta utánozni a szavaikat. A levelek susogása zúgássá és dübörgéssé változott. Az ágak egy pillanatra úgy ringtak, akár egy viharban, habár szelet nem lehetett érezni. A lábukhoz egy berkenyebogyófürt esett.
– Mintha megköszönné – mondta Aunitsa, és felvette a bogyókat a földről. Kurittu mosolygott és a kapuhoz sétált. Tyyti követte, de Aunitsa a szikláknál maradt.
Jó ideig várták őt a tisztáson.

– Anya most megtanulja, hogy kell igazán nézni? – kérdezte Tyyti.
– Talán még hallgatni is – válaszolta Kurittu, majd megölelték egymást.
Aunitsa gondolataiba merülve lépett ki a szentligetből. Bogyófürtöket hozott a kezében, és időről időre megfordult, hogy hátranézzen. 
– Induljunk? – kérdezte Kurittu.
– Ne maradjunk éjszakára? – kérdezte Aunitsa.
– Ebben a nedves időben és felszerelés nélkül inkább ne – felelte Kurittu. – De csináljuk meg a kunyhót. Az erdő engedélyt adott rá.
Kurittu elindult lefelé az ösvényen. Tyyti ott maradt megvárni anyát.
– Azt mondta, hogy…? – Aunitsa félbehagyta a mondatot.
– Anya, tudom.
Hármasban sétáltak az ösvényen, csendben és békében. Három mozgó fa, mindegyikük szívében egy-egy szellem.