A novella eredeti címe Laakso és 2012-ben jelent meg a Jussi Katajala, Markus Harju és Alpo Leppänen szerkesztette Maailmanlopun kirjasto ja muita tuomiopäivän tarinoita című novelláskötetben.
Aarne Linden színházi-kulturális ezermester, kommunikációs főiskolát végzett. Szabad idejében élő szerepjátékozik, társasjátékozik.
A fordító magáról mesél: Magyar-Bihari Eszter vagyok, és 2020 júniusában végeztem a Debreceni Egyetem finnugrisztika mesterképzésén. Tanulmányaim során több alkalommal tanulhattam Finnországban különböző ösztöndíjjakkal, így vehettem részt például a Tampere-i Egyetem nyári egyetemének finn nyelv és fordítás kurzusán is. Szerencsére a diploma megszerzése után sem szorult tartósan háttérbe a finn nyelv az életemben. Habár egy német cégnél helyezkedtem el, ahol értelemszerűen a német ill. az angol volt a hivatalos kommunikáció nyelve, a kisfiam megszületése után újra a finn nyelv felé fordultam továbbképzési lehetőségek után kutatva. Így vettem részt a tavalyi évben a FILI (Finnish Literature Exchange) nevű irodalomexport szervezet műfordítói mentorprogramjában, ahol belekóstolhattam a professzionális műfordítás világába. Jelen pillanatban továbbra is a gyermeknevelés a fő elfoglaltságom, de mellette 2022 októberében visszatértem a Debreceni Egyetem Finnugor Nyelvtudományi Tanszékére immár óraadóként.
Aarne Lindén: A Völgy
Itt éltem világ életemben. A történetem beleíródott a tájba.
A Völgy. A légies zöldje, a rajta keresztülszaladó folyó ártatlan csobogása, a fauna gazdagsága mind eggyé vált a lelkemmel. Ehhez a tájhoz tartozom, és ez a táj hozzám tartozik. Ó, mennyi szép pillanatot tölthettem ebben a földi paradicsomban, és már öreg vagyok. Nem elpazarolt egyhelyben maradásként éltem meg ezt, hanem gyönyörű képek, érzelmek, ízek és illatok sorozataként. A fűtenger hullámzása a szélben az orgonák bódító illatával keveredik a gondolataimban. Az érzékszervi élvezetek mindig is olyan sokfélék voltak itt, hogy soha nem hiányoltam az embereket. Nem álmodoztam sem nőkről, sem férfiakról, senki társaságáról. A Völgyben soha nem éreztem magam egyedül. Innen kaptam az életemet, a táplálékomat, hiszen ez a hely zöld és bőkezű, mentes mindenféle kapzsiságtól és keserűségtől. Itt sosincs vihar, és a legerősebb szél sem dönt ki fákat. A folyó vize oly hűvös és üde, és oly jó inni és fürödni benne. A gyümölcsök itt zamatosak, a répák ropogósak, a bogyók érettek, a zöldségek pedig frissek. Egyetlenegy állatot sem öltem meg; errefelé nincsenek kínzóan zümmögő rovarok, sem harácsoló emlősök. Csak nézem a körülöttem elterülő tájat, és ez elég. Nem hívok semmilyen istenséget, sem lüktető ideológiát a segítségemre. Ez a hely tökéletes, és én szenvedélyesen szeretem minden egyes porcikámmal; minden idegsejtemmel; örökké szeretem, dédelgetem, és tisztelem.
Azért vagyok hát ennyire szomorú, mert a Völgy nincs többé. A világom elpusztult egyetlen hét alatt, mintha sohasem lett volna. Néha azt hiszem, hogy minden, az egész életem, csak álom vagy illúzió volt. Csupán egy lázas álomkép, ami elérhetetlen szépségével kíméletlenül gyötör éjjel-nappal.
A Völgy helyén most Sivatag van. Halott homokpuszta terül el minden irányban, ameddig csak a szem ellát-fül elhall. Itt nem szökken szárba egyetlen növény sem. Egyetlen állatfaj sem szaporodik. A levegő nehéz, a homok mérgező. Egyszer több napig mentem egy irányba, de fogalmam sincs, merre, mivel itt minden egyformának tűnik. Soha nem értem el a puszta szélét. A Sivatag érintésével nem ígér mást, csak a halált.
A pusztulás olyan gyorsan zajlott, hogy a Völgy zöldjének végtelenében fel se tudtam fogni. Az első reggel távoli robbanásra ébredtem. A föld erősen rázkódott, a Völgy állatai pedig eliramodtak, és soha nem tértek vissza. Ezernyi apró úszóhártya, pata és mancs menekült a horizonton látható tornyos felhő elől. Aztán bömbölő, sárgásan izzó szél nyomult a Völgybe borzalmat és félelmet hozva magával.
A második reggel a távolból vészjósló, mély üvöltés hallatszott, mintha egy hatalmas ragadozóhorda morgott volna, és ordította volna az éhségét a holdvilágba. A napkorong az ég aljáról érkező fekete füstbe burkolózott, a fanyar levegő megfojtotta a növényeket. Nem tehettem semmit. A következő estére minden fa, virág, gomba, inda, fűszál, nádszál, tavirózsa és bokor elhervadt, elhalt egészen a gyökeréig.
Ahogy megvirradt a negyedik nap, a folyó sodrása leállt.
Az ötödik napon már nem tudtam tovább nézni a Völgy halálát, mivel a látásomat elhomályosította a fekete füst, amely szétáradt a levegőben. Hallgatózni sem lehetett, mivel a pokoli, fémes zaj úgy zengett, mint egy hatalmas üvöltés, amihez nem lehetett hozzászokni.
A hatodik napon a föld ismét rengeni kezdett, és a Völgy megszűnt létezni. A földkéreg reszketett és hánykódott. Humusz, kő, homok és sár repkedett, csapódott mindenfelé, mintha egy óriási ősi szörny munkálkodott volna alattam. A világvége szó nem írja le azt a vihart, amely elpusztított mindent, kietlen sivárságot hagyva maga után.
Hetedik nap. Az égből tonnaszám ömlött a fekete nyálka, és a durva, forró homok. A sötét felhők ontotta massza maga alá temetett minden hajdan létezőt. A Sivatag elevenen felfalta a Völgyet.
Eltelt egy hét, majd még egy. A nap kíméletlenül sütött erre a valóra vált, sivár rémálomra. Iszonyat és bánat töltött el, amikor egykori otthonomat néztem. A hőségtől hullámzó levegő esélyt sem adott az életnek. Az éjszakai hideg a lelkemig hatolt. Az üde eső messze elkerülte a Fennsíkot, egyetlen fuvallat sem mozgatta a levegőt.
Aztán megérkeztek az emberek.
Figyeltem őket, mivel számomra mind furcsák és idegenek voltak. Hatalmas fekete járművekkel érkeztek a Sivatagon keresztül, és megálltak ott, ahol valaha a folyó hömpölygött. Fekete öltönyös férfiak szálltak ki az autókból, majd kezet ráztak egymással. Az emberek nagy zajt csaptak, megveregették egymás vállát, nevetgéltek, és kiabáltak. A horizont felé nyújtogatták a karjaikat, csodálkozva rugdosták a homokot. Fényképeket készítettek egymásról, majd üvegeket húztak elő az autóikból. A férfiak a pezsgő italt talpas poharakba öntötték, koccintottak, majd ittak, amíg le nem részegedtek, és látszólag rendkívül büszkék voltak magukra. Végül bepréselték magukat a kocsikba, és elmentek. Az egyetlen nyom, amely a látogatásuk után maradt, az abroncsnyomok a homokban, és a földön heverő üvegszilánkok voltak.
A Sivatag halott maradt, de a férfiak rendszeresen visszatértek, és gyakran hoztak magukkal szép, díszesen öltözött nőket. A nők hangosan nevettek a férfiak szavain, majd a forró nap alatt előkerültek az autókból az italok és az üvegek. Az emberek ismét fényképeket készítettek egymásról, rácsodálkoztak a tájra, aztán ittak, amíg le nem részegedtek. Majd a férfiak ölelgetni kezdték a nőket. Aztán a csoport egy része visszamászott a járműveikbe, amelyek nemsokára ritmikusan ingadozni kezdtek ide-oda az abroncsaikon. A másik részük kint maradt, mert nekik a motorháztető vagy a Sivatag szemcsés homokja is elég volt a közösülésre. Gátlástalanul űzték az orgiáikat, amelyeket minden életörömükkel együtt borzalmas volt nézni, és mindez teljes ellentétben állt az őket körülvevő a tájjal. A nevetgélés és a kiabálás a végtelenségbe veszett.
Az emberek egészen estig folytatták ezt, amikor pedig a tűző nap végre a láthatár alá bukott, újra bepréselődtek a kocsikba, és üvegszilánk- és szeméthalmokat hagytak maguk után, amelyek minden látogatás alkalmával egyre magasabbra nőttek.
Az idő múlásával mások is érkeztek a Sivatagba. A hatalmas fekete autók és fekete öltönyös, méltóságteljesnek látszó férfiak mellé kisebb járművek érkeztek társaságul, amelyekből mindenféle színes ruhákba bugyolált népek ömlöttek ki. Nap mint nap egyre többféle férfiak és nők, felnőttek és gyerekek érkeztek a Sivatagba, akik büszkén gyönyörködtek a tájban, és fényképeket készítettek egymásról. Filmes stábok, újságírók és tekintélyes tisztviselők sétáltak a pusztaságban a köznép mellett, évtizedeken át. A járműveik egyre fejlettebbek lettek, de maguk az emberek nem sokat változtak. Az idegenek olykor pompás növényeket hoztak magukkal, amiket ünnepélyesen és nevetve ültettek el a földbe, és hagytak kiszáradni. Néha pedig apró, szép állatkák voltak velük, amelyeket otthagytak a Sivatagban szomjan halni a forróságban, csak azért, hogy néhány nap múlva visszatérjenek nevetni a kiszáradt tetemeiken. És ismét fényképeket készítettek.
Az idő telt, és az emberek lassan ráuntak a Sivatagra. Végül már egyáltalán nem jöttek. A föld üresnek és csendesnek tűnt, de a Sivatag monumentálisan és változatlan maradt, ürességét a fekete világűrbe ordítva. A Völgy, ha egyáltalán volt is valaha, Sivataggá változott mivel az ember így akarta, végül pedig az érintésével felülkerekedett a természeten és az életen, ahogy kívánta.
Felülkerekedett azon a vad szépségen, ami egykoron voltam.