Jarmo, mesélj magadról!
Finn állampolgár vagyok, de 30 éve Magyarországon élek. Az életem felét tehát itt töltöttem. Hämeenlinnában születtem, ott is jártam iskolába. Későbbi tanulmányaimat Helsinkiben végeztem, és az első munkahelyeim is a fővároshoz kötöttek. A ’90-es évek elején költöztem Magyarországra. Testvérem nincs, végzettségem szerint erdész vagyok.
Miért választottad az erdészetet?
Már iskolás koromban is nagy természetbarát voltam, és olyan szakmára vágytam, ami lehetővé teszi, hogy a természet közelében legyek. Négy-öt évig a szakmában dolgoztam, de azután meglepő módon nagyot váltottam, erdészből értékpapír-kereskedő lettem a Helsinki Tőzsdén.
Innen hová vitt az utad?
A ’80-as évek végén gazdasági válság sújtotta Finnországot. Az értékpapír- és ingatlanpiac összeomlott, a kelet-európai országok viszont ezzel egy időben szabadultak ki a kommunizmus jármából. Sok szó esett a magyarokról, és a térség országai közül valahogy Magyarország tűnt a legérdekesebbnek. A barátaim és kapcsolataim révén itt olyan partnerekre találtam, akiket érdekeltek az értékpapírpiacon szerzett tapasztalataim. Így a K&H Bankkal közösen brókercéget alapítottunk Nordline Rt. néven, mely hamarosan megkezdte a magyar szakértők képzését.
Ez tényleg egészen különleges korszak lehetett. Milyen emlékeket hagyott benned?
Nagyon sok jó emlékem van. Nagyszerű volt látni azt az örömöt, mely a felszabadult fővárost átjárta. Életem egyik csúcspontja, hogy részt vehettem a Budapesti Értéktőzsde alakuló közgyűlésén, és a Kongresszusi Központban barátaimmal együtt aláírója lehettem a történelmi tőzsde újranyitásáról döntő dokumentumnak. Hogy részt vehettem ebben a folyamatban, olyan élmény, amit soha nem fogok elfelejteni.
A ’90-es évek elején a nemzeti vagyont újraosztották, és mindenki részt kért a tortából. Ha az Egyesült Államokat valamikor vadnyugatnak nevezték, akkor a ’90-es évek Kelet-Európája a vad kelet volt. Történtek szomorú dolgok is. A vállalkozók világában napi szinten aggódtak, hogy vajon nem történik-e velük is valami, robban-e mellettük is autóbomba, vagy várja-e őket valami egyéb szörnyűség. Egyszer engem is megérintett ennek a szele: egy üzletember elleni bombamerénylet során a mi irodánk is megsérült.
A közös vállalkozásnak az vetett véget, hogy a bank kivásárolta a finn részvényeseket. Ez a küldetés tehát véget ért, de addigra már megtaláltam a helyem Magyarországon és Budapesten, ezért itt maradtam.
Ezután mivel foglalkoztál?
Alapítottam egy kis kereskedőházat, finn termékek képviseletére. Behoztuk például a Bergenheim-kozmetikumokat, a Tikkurila-festékeket, a Huhtamäki-édességeket, autósüléseket, Upofloor padlóburkolókat, és a Valio termékek közül egy anyatejkészítményt. Ezek akkoriban még hiányoztak a magyar piacról. De leszállítottunk jó pár kamionnyi Lapin Kulta -sört is az ENSZ Zágrábban szolgáló finn békefenntartóinak. Ez a látogatás az ENSZ-misszió támaszpontján nagyon bevésődött az emlékezetembe.
A kereskedőházat néhány évig működtettem, utána viszont már a nyomdaiparra koncentráltam. A ’90-es években saját nyomdát alapítottam Székelyudvarhelyen. Ha jól emlékszem, ez volt az második magántulajdonban lévő vállalkozás a Ceausescu-korszak utáni Romániában. Ez az Infopress nevű nyomda Kelet-Európa egyik legnagyobb nyomdájává nőtte ki magát és ma is működik. A 2000-es évek elején a többségi tulajdonomat eladtam egy angol befektetési alapnak, s így számomra ez a történet is véget ért.
Akkoriban kötődtél az irodalomhoz?
Az irodalomhoz kevésbé, de az erdészi múltam előkerült, hiszen a nyomtatás alapanyaga, a papír mégiscsak az erdőhöz kötődik, bár finomított, feldolgozott formában.
Utána mi történt?
A jelenlegi feleségemmel 1997-ben találkoztam, vele közös projektjeink voltak. Egyik nagy közös álmunk volt, hogy saját kávézót nyissunk valahol Budapest belvárosában. Ez 2004-ben meg is valósult. Café 22-nek neveztük el, mivel a Síp utca 22. alatt működött. Néhány évig üzemelt, aztán a közvetlen szomszédságában felszabadult egy nagyobb üzlethelyiség, ahol végre létrehozhattuk álmaink kávézóját, a Café Moodot.
Ez a kávéházak iránti vonzalom a külföldi útjainkon született, s ráébredtünk, hogy mi voltunk az elsők, akik Budapestre hoztuk a különleges kávék világát. A kávét Finnországból hozattuk, a magyar piacra szánt speciális pörkölést pedig a Roberts Coffeeval együttműködve oldottuk meg. Közben meglepő módon ismét felfedeztem magamban egy új készséget, kipróbáltam a cukrászkodást. Ez annyira bejött, hogy a tortakínálatunk fele az én kezem alól került ki. A finnek számára jól ismert finomságokat sütöttem, például túrótortát és áfonyás pitét – ami úgy tűnt, a magyaroknak is ízlik.
Nagyon szerettük a kávézót, ahol a vendégeinkkel való beszélgetések is élményszámba mentek, csemegének bizonyultak.
2012-ben viszont súlyosan megbetegedtem és be kellett zárni a kávézót. Ez szomorú történet, de jó oldala is van, mert néhány év múltán leküzdöttem a betegséget és ismét erőm teljében érzem magam. 2017-ben pedig valami egészen különleges dolog történt, amitől életem részévé vált a művészet.
Korábban is érdeklődtél a művészetek iránt?
Igen, az első feleségemmel volt egy közös galériánk Hämeenlinnában, és első kiállításainkon kortárs magyar művészek munkáit mutattuk be.
Magyarországon sokat jártam kiállításra, sok művésszel megismerkedtem és gyűjtöttem is. A művészet része volt az életemnek, de mindig csak befogadóként. Én magam soha semmi olyat nem alkottam, ami művészi szempontból érdekes lehetett volna.
Az egész úgy kezdődött, hogy a feleségem látta, milyen lehangolt vagyok, és ő javasolta, hogy próbálkozzak a festéssel, hátha eltereli a gondolataimat. Karácsonyra akrilfestéket és vásznakat vett ajándékba, majd azt mondta: “Tessék, itt van! Próbáld ki, lesz-e belőle valami!” Ki is próbáltam, s azóta festek.
A művészi alkotómunka nagyon pihentető. Örömöt hoz az életembe és segítségével kiszakadok a hétköznapokból. Az életem része lett. Fejlődöm is, és mindig újabb inspirációkat kapok, mintha folyamatosan égne bennem az alkotás iránti vágy. Talán mindig is bennem volt, csak nem került felszínre.
Miből merítesz ihletet?
Kezdetben a saját emlékeimet festettem. Az ábrázoló művészetre jellemző módon madarakat, fákat és az erdő világát festettem meg élénk színekkel. Később az élet pillanatnyi eseményei és tapasztalásai adták a témát.
Az elmúlt évben ez az ábrázoló és naiv irányzat háttérbe került és inkább absztrakt alkotások születtek. Ahogy magabiztosabb lettem, a képek mérete is nőtt, talán mert szükségét érzem, hogy magamat is jobban megmutassam. A munkáim közös vonása, hogy erős és vidám színeket használok, ezzel is ki akarom fejezni azt az életörömöt, ami bennem él.
Voltak már kiállításaim, és jövőre is lesznek. Meg akarom osztani ezt az ujjongó örömöt az emberekkel, s arra is ösztönözni, hogy vizsgáljátok meg magatokat, mert talán nektek is vannak különleges, rejtett képességeitek. Ne hagyjátok, hogy mások visszatartsanak, hagyjátok, hogy előtörjenek a kincseitek!
Régóta élsz Magyarországon és különböző szerepkörökből is láttad ezt a társadalmat. Ittléted alatt hogyan változott az ország?
Harminc éve lakom Magyarországon, láttam a felszabadulás éveit és a berlini fal leomlását követő hatalmas változásokat. Rengeteget változott az ország, de én persze elsősorban Budapest változását látom.
Az a budapesti városkép, mely az 1989-es érkezésemkor fogadott, nagyon más, mint a mai. Este sötét volt, a várost a kétütemű motorok furcsa szaga járta át. Kisebb volt a forgalom, kevesebb ember volt az utcán, turisták is alig. Napjainkban Budapest a külföldi turisták kedvelt célpontja. Évente több millió turista fordul meg, ami a városképre is hat. Természetesen maga a város is sokat fejlődött.
Ami az embereket illeti, sok a változás, a ’90-es évek elején nem volt ilyen hektikus az élet, mint napjainkban. Könnyebb volt kapcsolatokat teremteni és az emberek vidámabbak és nyugodtabbak voltak. Persze vidéken nem olyan nagyok a változások, és az az eredeti magyar közeg, mellyel a ’90-es évek elején találkoztam, még sokfelé létező.
A finnekhez, vagy hozzád, mint finn emberhez, hogyan viszonyultak az elmúlt 30 év során? Van ebben változás?
Az első magyarországi útjaimon nagyon jó tapasztalatokat szereztem, a magyarok tárt karokkal fogadták a finn vendéget. Sokan mondogatták, hogy bárcsak itt is olyan évtizedek követték volna a második világháborút, mint Finnországban. Úgy tűnt, hogy a finnek különleges helyet foglalnak el a magyarok szívében, de mostanra már nem nagy dolog, ha finn vagy. Bizonyos mértékig sajnos érezhető, hogy az itt lakó külföldiekhez az utóbbi években már nem olyan nyitottan és jóindulattal viszonyulnak, mint korábban.
Ezzel kapcsolatban – itt és az utazásaid során – milyen tapasztalatokra tettél szert?
A feleségem magyar, és a lányunkkal való utazgatások során azt láttuk, hogy a magyarokhoz és Magyarországhoz való viszony bizony megváltozott. Néhány évtizeddel ezelőtt, ha elmondtuk, hogy Magyarországról jöttünk, érdeklődés és jóindulat fogadott, míg az utóbbi években azt tapasztaljuk, hogy ez inkább bosszúságot vált ki az emberekből. Nem tudom, mi a változás oka, hiszen mi ugyanaz a család vagyunk, mint korábban. Mégis sokkal tartózkodóbb viselkedésbe ütközünk, és a visszajelzések is inkább negatívak. Rossz látni, hogy a feleségemnek nehéz beszélni a hazájáról, noha ez büszke és örömteli dolog kéne, hogy legyen, ahogy nekem is az, ha Finnország a téma.
Szerinted mit kellene fejleszteni Magyarország és Finnország együttműködésében?
Fejleszteni való minden ország kapcsolatában akad. A finn-magyar kapcsolatokról azt gondolom, hogy volna mit továbbfejleszteni az oktatással kapcsolatos együttműködésben, egyúttal fejleszteni kellene a tudományos együttműködést is. Kulturális téren hagyományosan jó a kapcsolat, sok a közös program, de bizonyára ott is vannak még további tennivalók.
Sajnálattal látom, hogy a két ország politikai viszonyában távolodás érezhető. A párbeszéd kiélezettebb, és úgy tűnik, hogy hiányzik a kölcsönös bizalom. A vitákat inkább az Európai Unió fórumain intézik, nem pedig egymás közt.
Milyen a kapocs köt Finnországhoz és milyen Magyarországhoz?
Finnország a szülőhazám, ott nőttem fel, ott jártam iskolába, ott kaptam útravalót az életre. A gyökereim ott vannak és ezt semmi nem változtatja meg. Magyarországon 30 éve lakom. Megtanultam szeretni ezt az országot és az itt élő embereket, de Finnország helyét semmi nem veheti át a szívemben. Mindkét ország fontos számomra, csak másként.
Minden nap eszembe jut Finnország. Ott a családom és a barátaim, bennem él minden emlék, ami odaköt. A különböző évszakokban sem tudok megfeledkezni róla, hiszen télen a hómezőket, nyáron a fényt és a nyári illatokat vágyom. Szerencsére hazalátogathatok és akár évente felkeresem Finnországot.
A művészetedben is megjelenik Finnország?
Igen, jól láthatóan. Éppen a tavalyi munkáimat nézegettem, melyek ezen az őszön Hämenlinnában voltak kiállítva. Van köztük néhány téli kép, melyeken a finn telet akartam megfesteni. A telet, ami annyira hiányzik.
Most is van kiállításod valahol?
A következő kiállítás, melyről tudomásom van, Helsinkiben lesz, a Magyar Kulturális Intézetben. Az intézettel szemben áll a Helsinki Egyetem régi erdészeti központja, a Metsätalo, egykori alma materem, de legfontosabb talán az, hogy olyan helyszínen mutathatom be a munkáimat, ahol a finn és magyar kultúra egyaránt jelen van.
Elég nyilvánvaló, hogy egész életedben kész voltál a nagy váltásokra.
Ha visszatekintek az életemre, akkor valóban nem futottam be szakmai karriert. Ez egyrészt gazdagság, másrészt meg akartam mutatni magamnak, hogy képes vagyok a megújulásra és egymástól teljesen független dolgok megvalósítására is.
Bátor döntéseket hoztam, de mindig a belsőmre és a szívemre hallgattam. Nem hagytam magam befolyásolni attól, hogy mit várnak mások, vagy hogy mit akarnak, mi legyek. Azt tettem, ami jólesett.
Rejtőznek-e még a tarsolyodban titkos, megvalósításra váró álmok?
Az utazás mindig nagyon fontos volt nekem és a családomnak egyaránt, és még számos olyan hely van, ahol nem jártam.
Szeretném megélni, hogy milyen nagyapának lenni. Szeretném tanítani az unokáimat, megosztani velük a tapasztalataimat és tanácsokat adni az előttük álló életre. Az a vágyam, hogy a nagyapaságot jobban csináljam.
NÉVJEGY
Név: Jarmo Nieminen
Végzettség: Erdész
Lakhely: Budapest
Hobbi: biciklizés, festés, tokaji borok
Utazási tippek: Szeged, Székelyföld, a tokaji borvidék és számos magyar nemzeti park
Hanna-Mari Ristimäki
FinnAgora