Kari Välimäki - Halhatatlan

A novella eredeti címe Kuolematon és 2019-ban jelent meg a Mia Myllymäki és Anu Korpinen szerkesztette Metsän kronikka: Tarinoita puista című novelláskötetben.

Kari Välimäki rövid kis történeteket ír, amelyek szeretik, ha olvassák őket. A fejében egy meseerdő susog, és szóeső szemerkél. Keresztül-kasul bejárja a rengeteget, felszívja az esővizet, felfalja az esővel érkező történeteket, megküzd a szavakkal, majd ezekből fonja meg a valóság és mese világát, szavakkal megrajzolt elbeszéléseit.

A fordító magáról mesél: Nagy Orsolyának hívnak és a DE BTK Finnugor Tanszék egyik volt hallgatója vagyok. A finn nyelvvel 2016-ban kezdem el foglalkozni és Finnugrisztika szakon szereztem meg mesterdiplomám. Tanulmányaim befejeztével az ESAB Budapest SSC alkalmazottjaként kezdtem el dolgozni a Nordic csapat tagjaként finn és balti piacon, mint rendeléskezelő és ügyfélszolgálatos finn és angol nyelven. Eddig is részét képezte a finn nyelv az életemnek, de most már végképp elválaszthatatlan tőlem.

Kari Välimäki – Halhatatlan

Kezdetben én is egy voltam a sok közül. De több akartam lenni. Többet akartam kapni másoknál. Kiterjesztettem a gyökérzetem, behatoltam a hozzám hasonlók területére, hogy elvegyem, amire szükségem volt. Elsorvasztottam mindet. Gyökérzetük sikított és megénekelték a halált, amikor a sajátomat az övék közé növesztettem, egyre mélyebbre, egyre közelebb a felszínhez. Fel akartam falni mindet, azt akartam, hogy pusztuljon ki és korhadjon el mind, hogy én tovább élhessek.

A gyökerek éneke elhalt, és elkorhadtak. Az állva elpusztult törzsek eltörtek, és kidőltek. Mindet felemésztettem. A víz elhozta a korhadó fák, bokrok és fű tápanyagait és illatát. Egy cseppjét sem hagytam elveszni, egyre jobban szétterültem, új gyökerek közé.

Gyökérhálózatot növesztettem, és kiszívtam a gödrökbe temetett halottak rothadó és oszlófélben lévő húsát, egyenes és gömbölyű csontokat. Felemeltem mindet az ágaim közé, a törzsek és gallyak sokaságába és kérget növesztettem rájuk. Meglágyultak, felemésztődtek és tápláltak engem. Ahogy magamba szívtam a földből a jóságot, úgy árasztottam kifelé is a kérgem alatt. Kétfelé léteztem, pár pillanatig jóllakott voltam és elégedett, amíg volt elegendő halott.

De elfogytak. Már régóta nem temettek el itt egy embert sem. Éhes vagyok, végeláthatatlan, csillapíthatatlan éhség gyötör.

***

− Még egy faölelgető eltűnt – mondja Kantokoski, a rendőr. – Mi a franc mészárolja őket?

– A fenébe is, ne káromkodj! – böki oda Naskali, Kantokoski rangidőse. – Valaki nagyon a szívére veszi. Ráadásul nincs semmi bizonyíték mészárlásról, csak eltűnésről. Lehet, hogy egy új társadalmat hoznak létre valahol a francban, egy lakatlan szigeten.

– Nem hiszem. Valaki szimplán nem kedveli a faölelgetőket. Gondolj csak a papírgyárakra. Maguknak akarják Finnország összes erdeit.

Naskali a homlokát ráncolja és eltűnődik. Megtörölgeti kopasz fejét, a lábai elé néz és felsóhajt.

– Nem hiszem, hogy az iparosok el akarnák kapni a faölelgetőket, nemhogy még megölni. Ez egy igencsak eltúlzott ötlet.

– Legalább filmbe illő lenne.

– Te és a filmjeid – horkant fel Naskali. – Mit tudunk a legutóbbi eltűntről?

Kantokoski a telefonja képernyőjét nézegeti, rábök, távolabb tartja a telefonját, majd ismét közelebb húzza, és hivatalos hangon olvasni kezdi.

– Az eltűnt személy egy 28 éves nő, karcsú, inkább sovány, sötét hajú és kék szemű, 172 centi magas, 58 kiló. Eltűnését megelőzően világos capri-nadrágot és világoskék ujjatlan pólót viselt. Eltűnését lakótársa jelentette be. Az eltűnés óta 12 nap telt el, vagy amikor utoljára látták. Azt mondta, hogy a temetőbe megy meglátogatni a fa-barátját.

– Fa-barát! Már olyanok is vannak?

– Ezek szerint neki volt egy.

– Azt tudjuk, hogy melyik temető az?

Kantokoski megérinti telefonját, szitkozódik, majd ismét hozzáér.

– A régi – mondja végül.

– Menjünk oda most rögtön. Hátha kiderül valami.

– Én vezetek. – jelenti ki Kantokoski.

***

Kezdetben, amikor öntudatra ébredtem, először csak magamat értettem meg, és magamban éltem, a lényem határain belül. Nem létezett más. Lassanként, az ágakon és rügyeken keresztül tanultam magamról, és tanultam meg használni távoli részeimet: a kéreg, a gyökérzet és a levelek által tudomást szerezni a körülöttem történtekről, a világról, amely nem a részem. Tanultam a világról, megértettem, a tudásom egyre gyarapodott, irányítani akartam a külvilágot, olyat tenni, ami nem csak velem történik, de én is a részesévé válhatok.

Amikor a kérgem megrepedt – mindig repedezik – ontotta magából a rothadást, amelyet a halottakból gyűjtöttem össze. Ez odacsalogatta a rovarokat, azok a madarakat, amelyek beszennyezték a gyökereimet. Eleinte jónak véltem, de hamar észrevettem, hogy ezzel többet veszítek, mint amennyit a madarakból kapok, ínyencség gyanánt.

Módszert váltottam, amellyel kérget növesztettem. Már nem azt csináltam, amit mindenki más, aki előttem létezett, vagy amit én ezelőtt. A harmatfű illata elárulta a mozgás titkait. Kihasználtam, új kérget növesztettem, ami gyorsan megtalálta a helyét. Képes voltam azonnal helyrehozni a repedéseket, amikor létrejöttek, az ágazatból ömlő jóság már nem ment veszendőbe.

A földből, a víz által kimosott ásványok és tápanyagok, a kérgem alatt csörgedező holttestek váladéka és a fény ereje életben tartották az elmémet, de én többet akartam. Gondolkodtam és terveket készítettem. Egyetlen tervet.

Meg kell változtatnom az illatomat.

Meg kell változtatnom az illatomat.

***

– Jó sok sírhely – állapítja meg Naskali. – És mindegyikben egy vagy jópár pótolhatatlanul fontos személy nyugszik.

– Mindenki pótolhatatlan valaki számára, egyiket se becsüld le – mondja Kantokoski. – A rosszfiúknak is van édesanyjuk, emlékszel?

– Az ördög vinne el, hogy te mindig mindent tudsz.

– A megfelelő társaságban igen. Egyébként jó sok fa van itt. Satnyák is. Pedig azt hinné az ember, hogy a földben annyi hús van, hogy a fák is ezzel táplálkoznak.

– Ne kezdd már megint, menjünk arra. Szólj, ha látsz egy különösen barátságosnak kinéző fát.

– Az meg hogy néz ki? Vidáman mosolyog, vagy mi?

Kantokoski maga elé bámul. A szája széle mosolyra húzódik.

– Legalább rajtam ne nevess, a kurva életbe – mordul rá Naskali. – Csak tartsd nyitva a szemed.

A rendőrök végigsétálnak egymás mellett a sírok mentén lévő, homokos ösvényeken. A szél megzizegteti a fákat. Némelyek közülük feléjük hajolnak, mintha szemügyre akarnák venni a jövevényeket, megismerkedni velük és az illatukkal, hogy már ismerősök legyenek, amikor majd eltemetik őket, és a gyökerük a sír mélyére nyúlik.

– Szerintem ezek teljesen átlagos fák – mondja Naskali. – A bejelentő tudta, hogy melyik az eltűnt fa-barátja?

– Azt hiszem, senki sem kérdezte meg.

– Pokolba!

– Ezt akár máris meg lehet kérdezni – szólal meg Kantokoski, és ismét a telefonjában kutat. – Telefonálok.

Az idő telik, a rendőrök toporognak, kavicsokat és tobozokat rugdosnak az ösvényen. Az egyik férfi szuszog, a másik a telefonját lapozgatja és több különböző számot tárcsáz.

– Na. Rossz helyen vagyunk. Az eltűnt arról a temetőről beszélt, amelyet már nem használnak, azt hiszem, hogy neve sincs.

– A legrégibb. – mondja Naskali.

– Micsoda?

– A legrégibb temető. Ez a neve. Nem a Régi.

A legrégibb temető elvadult. A sírkövek és keresztek különböző irányba dőlnek vagy a földön terülnek el, a sírszegélyek pedig össze vannak törve. A fák ott korhadtak el, ahol éppen

kidőltek. A halott fák ágai egymásba nőttek. A sírokat megsárgult fű borítja, itt-ott elszáradt fűzfabokrok emelkednek ki a földből. A madarak egyik ágról a másikra repkednek.

– Pont olyan, mint abban a mesében, ahol a fák megpróbálják elkapni a hőst és megakadályozni a haladásban – mondja Kantokoski és megpróbálja leplezni borzongását. – Kölyökként annyira féltem tőle. Nézd azokat az ágakat, olyan, mint egy ketrec.

– És hol lehet a faölelgető fa-barátja? Látod valahol?

– Azt hiszem, annak életben kell lennie. Ez itt mind halott. Miért hagyták ennyire tönkremenni?

– Mi a francért törődsz te ezzel? Menjél előre.

Kantokoski teljesíti a parancsot, és beveszi magát az elkorhadt fatörzsek közé. Meglök egy törzset, a fa lombkoronája felől reccsenés hallatszik, a fa fele lezuhan arra a helyre, ahol Kantokoski egy pillanattal korábban állt, és tátott szájjal meredt felfelé.

– Te félnótás – hördül fel Naskali. – Nem lökdössük a törzseket. Ha nem húztalak volna el…

– Jó, hogy félrehúztál. Mi van, ha a fa-ölelgető is egy ilyen lomb alatt fekszik?

– Menj előre és figyelj. Ne nyúlj semmihez, legalábbis ne lökdöss semmit!

***

Egész életemben törzset, fanedvet és kérget hoztam létre a gyökérzetemmel kinyert ásványokból, cukrot, leveleket és klorofilt állítottam elő, megalkottam az illatomat. De új illatra volt szükségem, vonzerőre. Egy illatra, amely felém tereli a kívülállókat, és egy másikra, amely maradásra készteti őket. Az illatok felépítése sokáig tartott. A holttestek száma egyre csökkent, végül elfogytak. Egyre mélyebbre fúrtam a gyökereimet, és lopással kezdtem csillapítani az étvágyamat, mindenkitől loptam, a kis csemetétől, a fűzfáktól és fűcsomóktól, amelyek elég közel helyezkednek el, senkinek sem hagytam semmit. Mégsem volt elegendő és gyengülni kezdtem, a leveleim lehullottak, az ágaim elszáradtak. Tisztában voltam a saját halálommal, nem voltam képes elegendő tápanyagot és építőelemet szerezni.

Az új illat mentette meg az életem. Már az utolsó satnya leveleimből választottam ki az illatot, amikor jött egy ember, megérintett, körém fonta a kezeit. Megváltoztattam az illatot, becsukta a szemét, kialudt, és átadta magát nekem. Köré növesztettem a kérgem és felemeltem. Ott adta át nekem először a testnedveit, aztán testét táplálékomul. Ő volt a legelső, soha nem felejtem el az édes ízét, azt az erőt, amelyet a lágyuló húsából kaptam.

Még több levelet növesztettem, még több illatot választottam ki, és a lombomat telegyűjtöttem holtakkal. Jobbak voltak, mint amelyeket korábban emésztettem fel, több és jobb

tápanyagot bocsátottak ki. Kivirágoztam és a bőség korát éltem. Lombozatom terebélyesedett, a leveleim megnőttek, zöldjük mélyebb árnyalatot vett fel. A törzsem megvastagodott és egyre göcsörtösebb lett. Gondolataim úgy cikáztak, mint még korábban sosem.

***

– Oda nézz! – mutat ujjával Kantokoski bal oldalra előre, ahol sötétzöld látszik. – Ott legalábbis van valami élő.

– Na végre – böki ki Naskali. – A holtak kertje mégsem teljesen halott, legalábbis itt a felszínen.

– Az egy fa.

– Nem mondod? Pedig én azt hittem, hogy metró.

– Milyen metró? Nincs is itt…

– Persze, hogy egy fa – szakítja félbe Naskali. – Ne legyél már ennyire eget rengetően idióta. Persze, hogy nincsenek itt metrók. Fák viszont vannak, halottak és egy élő, talán. Menjünk és nézzük meg.

Pár száz méterre egy tisztás kezdődik, amely széles körben övezi a fát, ahonnan az összes növény eltűnt, csak a terméketlen föld maradt hátra. Egyedül csak a fa zöld.

– Ez hatalmas – sóhajtja Kantokoski. – Hihetetlenül hatalmas.

– Látod a faölelgetőt?

– Egyelőre semmi nyoma.. Gyerünk közelebb. Ez a fa az egyetlen élő itt, úgyhogy nagyon esélyes a fa-barát címre, kivéve, ha a faölelgető csak a halott fákat szerette. Tudod, hogy léteznek-e fa-nekrofilok?

– Te egy mérhetetlenül nagy idióta vagy. Fa-nekrofil, mi?

– Sosem lehet tudni – ellenkezik Kantokoski. – A pályaudvaron is miféle emberek mászkálnak. A fa-nekrofilok legalább valószínűleg nem rongálnak. A szaunádban is halott fákból készültek a padok, te pedig simán rájuk ülsz meztelenül.

– De nem ölelgetem.

– Könnyű azt mondani! De nézd azokat a görcsöket. Olyan különlegesek. És milyen sok van.

– Lehetne belőlük csinálni görcs-kupákat.

– De így szebbek. Az például olyan, mint egy koponya. Mint az ott, kissé feljebb.

– Az ördögbe.

Naskali előszedi a bicskáját a zsebéből, kinyitja a pengét és megkopogtatja a görcs oldalát, aztán az összehasonlítás kedvéért a fa törzsét is. A bütyök kong, a törzs viszont tompán kopog.

– Mintha üreges lenne – állapítja meg. – Várj.

Naskali lekaparja a bütyökről a kérget, a sárgásbarna háncs láthatóvá válik. Ez is kong, most még tisztábban, mint korábban.

– Hagyd csak – szól Kantokoski. – Én valahogy sajnálom ezt a fát. Egyedül nő halott fajtársai között mindenkitől elhagyatva.

– A francot, nincs ebben semmi szánni való. A fa az csak fa.

Naskali hátrál pár lépést és a fa lombkoronáját vizslatja. Ott vannak még görcsök, nagyobbak és még furcsább formájúak, mint az, amelyet ők már megvizsgáltak.

– Gyere csak ide! – parancsolja Naskali Kantokoskinak, és felfelé mutat. – Oda nézz.

Kantokoski visszalép a fa törzsétől és kollégája mellett állva felfelé néz, a mutatás irányába.

– Mi van ott?

– Egy ember – mondja Naskali.

– Az nem lehet. Ugyanolyan görcs, mint az előző koponyaszerűség.

– Több ember is van itt – állítja Naskali. – Egy fa sem növeszt ember formájú bütyköket, ugye?

– Nem hiszem, hogy egy fa a kérge alá kényszerítheti az embereket, de ha mégis, akkor sem olyan magasan. Ez csak egy átlagos fa.

– Nem is. Túlméretezett és túl göcsörtös. Ki kellene vágni és padokat vágni belőle a szaunába. Azokból a koponya-formájú bütykökből meg pofás merőkanalakat lehetne készíteni.

– Ne bántsd már – mondja Kantokoski és a görcsöket bámulja. – A fák értik a beszédet. Tudnak olvasni a gondolatokban. Olvastam egyszer, hogy…

– Hagyjuk. Eleget láttunk. Jövő héten visszajövünk egy nagyobb csoporttal és felnyitunk néhány ember-alakú görcsöt. Kíváncsi vagyok, hogy mi lehet benne.

– Ember-alakú fürdőkádra vagy valami hasonlóra gondolsz? Vagy mire?

– És te arra gondolsz, hogy… Hagyjuk, nem akarok csúnyán beszélni.

***

Az első emberem után többen is jöttek, akiket nem tudtam elkapni, meg kellett erősítenem az illatomat és annak vonzerejét. Az első csak egy csemete volt, embernövendék, kíváncsi és meggondolatlan, de nagyon érzékeny az illatomra.

A testéből megtanultam, hogyan működik az ember akarata és hogyan lehet azt befolyásolni. Megváltoztattam az illatomat, és azóta az emberek a karjaimba vágynak. Belém akarnak ragadni, részemmé válni, és én megadom nekik ezt. Néha, amikor beleragadnak a törzsembe és kérget növesztek rájuk, látom a kihunyó gondolataikat, elporladó életük utolsó képeit. Végre valaki visszaölel. Most meghalok? Végre van értelmem, nem kell tovább egyedül élnem. Anya, félek. De jó, hogy elmehetek, felhagyhatok az aggódással.

A csábítás nem mindenkire hatásos. Néhányan csak tovahaladnak vagy levizelik a törzsemet. Nem értem az embereket. Egyszerre egyszerűek és bonyolultak. Szükségem van további emberekre, további tudásra, tanulni akarok, virágozni és nőni, minden egyes nap egyre inkább élni. Olyan sok ember van. Olyan sok tanulnivaló. Olyan sok táplálék, az elmémnek és a törzsemnek is.

***

Másnap reggel Kantokoski kopogás nélkül lép be Naskali szobájába. A keze reszket, a homlokán izzadtság gyöngyözik. Lehelete régi vodkától bűzlik.

– Megint felöntöttél a garatra. – állapítja meg Naskali, és elé tolja a vendégszéket. – Ülj oda. Jól vagy? Az én szemetesembe ne hányj.

– Persze.

– Miért piálsz a hét közepén?

– Nem tudtam elaludni, csak az a fa járt az eszemben. Oda akartam menni és megölelni. Teljesen képtelen kényszer. Már majdnem elindultam, de kitaláltam, hogy lebénítom magam vodkával. Eszméletlenre ittam magam.

– De most megint akarod, ugye? – erősíti meg Naskali.

– Igen.

– Ej, de gyorsan faölelgető lett belőled. Miért?

– Nem tudom. Nem tudom kiverni a fejemből… Figyu, van nálad laposüveg?

– Mint Neville-nek a Jerry Cotton-ban, ugye?

– Ja.

– Van bizony – ismeri be Naskali, és elővesz egy sárgásbarna folyadékot tartalmazó üveget az íróasztal alsó fiókjából. – Bourbon, mind a tiéd lehet. Én többé nem akarok inni sem, ez a vágyam is ugyanúgy elveszett, mint a szexuális. Az öregség nem jár egyedül, szeretném akarni, de nem akarom. Fura dolog ez szerintem.

Kantokoski egyenesen az üvegből iszik. Megissza az üveg felét, mire abbahagyja.

– A pokolba is! – mondja. – Az a fa rohadtul megijeszt engem, de mégis oda akarok menni és megölelni. Szerintem van valamilyen befolyása, faölelgető-kényszer.

– A fák nem tudnak kényszeríteni semmire. Csak túl élénk a fantáziád.

– Te voltál az, aki a görcsöket embernek képzelte – mondja Kantokoski. – Elmegyek.

– A temetőbe? Egyedül?

– Igen.

– Én vezetek – szól Naskali, és felkapja az autó slusszkulcsát az asztalról. Kantokoski száján mosoly jelenik meg, a homlokráncai kisimulnak egy pillanatra.

– Ígérd meg, hogy nem hagysz ott, történjék bármi – kéri. – Hiszen megint részeg is vagyok.

A fa, ha lehet, még nagyobb és göcsörtösebb, mint korábban, vagy legalább is annak látszik. Lombozata meggátolja, hogy a fény a földet érje, és a tisztást körbevevő halott fák sem tűnnek túl vidámnak.

– A rohadt életbe! A picsába! – kiált fel Kantokoski azonnal, amikor a fa vonzáskörébe ér. Azon nyomban a fatörzshöz rohan és a fa köré fonja karjait olyan messzire, amennyire csak tudja. De nem éri körbe. Vagy tizenkettő Kantokoski kellene, hogy teljesen körbeérje a fát az ölelésével.

– Te idióta. Gyere el onnan! Nem is akarod te ezt igazán.

Kantokoski nem szól semmit, csak egyre szorosabban öleli a fát. Naskali közelebb megy hozzá, és elkezdi elráncigálni onnan. Kantokoski szorítása nem ereszt. Szorosan a fa mellett áll, arccal a fának, szemei lecsukva, szája félig nyitva, azon keresztül gyengén lélegzik.

– Az ördögbe! Gyere el attól a fától! Hallod?

Kantokoski nem reagál.

Naskali meghátrál és nézi a munkatársát, akit az egyetlen barátjának tart. Szeme láttára a fa kérget növeszt Kantokoski köré. Beborítja a tenyerét, az oldala mentén a hátára kúszik. Beteríti torkát, és az arcára emelkedik.

Naskali pánikba esik. Kinyitja a bicskáját, lenyúzza a kérget Kantokoskiról, egyben a húsát is. Vér fröccsen, de a kéreg a seb fölé nő, és elállítja a vérzést. Naskali nekiesik a késével, nyesni kezdi a kérget és Kantokoski húsát. Semmi sem segít. Semmi sem állítja meg a kéreg növekedését, és nincs hatással Kantokoskira sem.

Naskali meghátrál, megkeresi a telefonját, és segítséget hív. Azt mondja, hogy egy rendőr túl nagy fába vágta a fejszéjét, küldjenek egy pár favágót, ja, és hosszú pengéjű láncfűrészeket is.

A beszélgetés alatt a Kantokoski alakú görcs felemelkedik, a fa koronája felé mozdul, a fa köré tekeredik, a gallyak közt helyezkedik el, az oldalán fekve.

– A rohadt életbe, micsoda tökfilkó! – kiabálja Naskali. – A pokolba is, milyen fa ez! Ez a sátánfajzat nem sokáig fog itt állni. Kidöntünk és kiássuk Kantokoskit vagy a maradványait a kéreg alól. Hallod-e, te átkozott! Még ma megöllek! Kivágatom a törzsed, gyújtóssá és fűrészporrá aprítalak. Az ördög vinné el! A haverom.

Naskali visszamegy annak az útnak a szélére, ahol az autót hagyták. Megragadja a kormánykerék tetejét, fejét a kézfejére hajtja, és becsukja a szemeit. Könny csepeg a szemhéja alól, eláztatja a mandzsettáját.

***

Ez nem adta fel, nem halt meg azonnal. Beszéltem hozzá, felvázoltam elméjében a gondolataimat. Megértette a gondolataim képeit és én is az övéit. Először beszéltem a táplálékommal és először válaszolt a saját képeivel. Tele volt csodálkozással, hitetlenséggel, daccal és félelemmel. Nem akarta átadni magát nekem, habár többször is felvázoltam neki, hogyan fog a részemmé válni. Gyűlöletet, izzó, forró gyűlöletet mutatott nekem, én pedig úgy megszorongattam, hogy kiürült és belém áradt. Nem adta meg magát, hanem elmondta, hogy jönnek mások, akik el fognak pusztítani engem, hogy az emberek kidöntik a törzsem és lenyesik az ágaimat. Leírta, hogyan emelik ki a gyökereimet a földből, és pusztítanak el a tűzzel, hogyan jön el egy nagyobb csapat az övéi közül és veszik el az életemet.

Örültem minden beígért jövevénynek, és ezt el is mondtam neki. Megmutattam, hogyan vonzom majd oda az övéit, hogyan mondanak le az életükről az én kedvemért, hogyan fekszenek majd mindenhol az ágaim alatt a halottak, csöndben lebomlanak, és folynak a gyökérzetem köré.

A képei elhomályosultak, de láttam, hogy jönnek mások, akik a távolból végeznek velem, anélkül, hogy a vonzáskörömbe jönnének. Lehet, hogy jönnek. Lehet, hogy nem. Többszörös erősséggel kezdtem szövögetni a halál álmának illatát az előzőhöz képest. Elmondta, hogy az emberek támadással védekeznek. Hasonlóképp cselekedtem én is, megtöltöttem a világot hiábavaló halállal, halállal, amely nem táplál engem. Ugyanakkor még több magot érleltem, és küldtem tovább a szél és a viharok szárnyán. Csíráim egy része már kisarjadt, egyesek itt a közelben, mások az Isten háta mögött. Több van Belőlem, szaporodok és egyre csak növekszem, újra, több más helyen. Senki sem tarthat vissza. Halhatatlan vagyok.

Halhatatlan vagyunk.