A novella eredeti címe Mare Nostrum és 2013-ban jelent meg a Saara Henriksson és Erkka Leppänen szerkesztette Huomenna tuulet voimistuvat című novelláskötetben.
Jussi Katajala, író, jelenleg Espooban él. A sci-fi, a fantasy és horror műfajában alkot, de ír detektívtörténeteket is. Eddig három önálló novelláskötete és egy regénye látott napvilágot, emellett több novellája jelent meg különböző antológiákban, folyóiratokban is. Mare Nostrum c. elbeszélése 2014-ben elnyerte a legrégebbi finn sci-fi-díjat, az Atorox-díjat.
A fordító magáról mesél: Magyar-Bihari Eszter vagyok, és 2020 júniusában végeztem a Debreceni Egyetem finnugrisztika mesterképzésén. Tanulmányaim során több alkalommal tanulhattam Finnországban különböző ösztöndíjjakkal, így vehettem részt például a Tampere-i Egyetem nyári egyetemének finn nyelv és fordítás kurzusán is. Szerencsére a diploma megszerzése után sem szorult tartósan háttérbe a finn nyelv az életemben. Habár egy német cégnél helyezkedtem el, ahol értelemszerűen a német ill. az angol volt a hivatalos kommunikáció nyelve, a kisfiam megszületése után újra a finn nyelv felé fordultam továbbképzési lehetőségek után kutatva. Így vettem részt a tavalyi évben a FILI (Finnish Literature Exchange) nevű irodalomexport szervezet műfordítói mentorprogramjában, ahol belekóstolhattam a professzionális műfordítás világába. Jelen pillanatban továbbra is a gyermeknevelés a fő elfoglaltságom, de mellette 2022 októberében visszatértem a Debreceni Egyetem Finnugor Nyelvtudományi Tanszékére immár óraadóként.
Jussi Katajala: Mare Nostrum
Jason Briggs a Suomenlinna erődítménye felé tartó komp felső fedélzetén állt, és fényképeket készített a távolodó Helsinkiről, akár csak egy átlagos turista. Az őszi tenger felől jeges szél fújt, a sötét fellegekből egy-egy esőcsepp hullt alá. Jason a Silja Serenade-ra exponált a kamerájával. A hajó épp kikötni készült, a kéményéből sötét füst szállt fel. Miután elegendő képet készített, Jason az utastérbe ment. Leült egy padra, és végignézett az utastársain. Egyik sem tűnt Volkov ezredesnek. Valószínűleg ő már megérkezett Suomenlinnába, a GRU tisztje nemigen késne a találkozóról. Jason most volt először Finnországban, így minél több fényképet akart készíteni emlékbe. Kivett a mellzsebéből egy műanyag dobozkát, és a benne lévő memóriakártyát kicserélte a kamerában lévővel.
A komp elérte a mólót. Jason egy pillantást vetett a városra, ahogy a szárazföldre lépett. A Silja Serenade már ismét mozgásban volt, úgyhogy sietnie kellett a megbeszélt találkozási ponthoz. Az út a Kustaanmiekansalmi-szoroshoz gyorsan telt. Miután felkapaszkodott a töltésre, meg is pillantotta Volkovot, és odasétált hozzá. Volkovnál tökéletesen ugyanolyan kamera és objektív volt, mint a Jasoné. Hátizsák helyett egy hordozható kameratok lógott az oldalán. Odabiccentettek egymásnak anélkül, hogy egy szót is szóltak volna. Mindketten fényképeket készítettek a tovaúszó Silja Serenade-ról. A fedélzeten néhány ember integetett a töltésen állóknak. Amikor a hajó áthaladt a szoroson, Volkov Jason felé fordult.
– Úgy tűnik, van egy közös hobbink – szólalt meg Volkov. – Mi lenne, ha beülnénk a sörfőzde éttermébe, és összevetnénk a felvételeinket?
– Nekem megfelel, átkozottul hideg van itt.
Az étteremben csend honolt. Jason és Volkov a hall egyik sarkában választott asztalt, egy magas, boltíves ablak mellett. Volkov a kőfalnak háttal ült, Jason szemben az ablakkal. Mindketten az asztalra tették a kamerájukat.
– Meg kell hagyni, nagyon meglepődtünk, amikor megkaptuk az indítványt erről a találkáról – mondta Jason. – Nem éppen mindennapi, hogy a GRU kapcsolatba lépjen a NCIS-szel. Miért akart kifejezetten Helsinkiben találkozni?
– Finnország semleges terület. Biztosíthatom, hogy efféle információk megosztása részünkről is kivételes. A közelmúltbeli események miatt mégis előnyösnek találtuk az együttműködést.
– Milyen eseményekre gondol?
– Egy ilyen eset csak baleset. Kettőt még lehet véletlennek tekinteni, de a harmadik már ismétlődő minta.
– Három? Franciák vagy britek?
– Kínaiak. Egy Jin-osztályú atom-tengeralattjáró egy hónappal ezelőtt tűnt el. Ezt később egy zátonyon találták meg, ugyanolyan állapotban, mint a K-550 Alekszandr Nyevszkijt vagy az önök USS Louisiana-ját.
A két férfi elcsendesedett, amikor a pincér eléjük tette a sörüket.
– Vannak anyagai a kínai tengeralattjáróról?
– Minden ott van a kamera memóriakártyáján.
Jason fogta Volkov kameráját, és vizsgálni kezdte annak tartalmát. A kamera kijelzőjén hemzsegtek az orosz és a kínai nyelvű dokumentumok. Ezeken kívül voltak még képek a két, darabokra tört hadihajóról. A leszakított darabok a tengerfenéken hevertek rendezetten a csontvázszerű törzs körül, mintha valaki azt tanulmányozta volna, hogyan épült fel a tengeralattjáró.
– Az atomrobbanófejek? – kérdezte Jason.
– Eltűntek, ugyanígy a számítógépek, az atomreaktorok és a motorok is.
Jason megállt az utolsó képnél, és Volkov felé fordította:
– Ez micsoda?
– Az egy Humboldt-kalmár, ami egy Bulava-rakéta fúvócsövét tartja a csápjaiban. A képet a Mir-búvárhajó készítette a Kamcsatkai-félsziget közelében, miközben a K-550-es roncsait kereste. Ezért gyanítottuk először, hogy maguknak van köze mindehhez.
– Hogyan?
– Eleinte azt gondoltuk, hogy maguk tanították be őket szabotázsfeladatokra úgy, ahogy a delfineket és a fókákat is idomítják.
– Komolyan azt állítja, hogy a kalmárok meg tudnának semmisíteni egy atom-tengeralattjárót? A fúvócső méretéből ítélve ez egy alig párméteres állat!
– Ha tudná, milyen állatkísérletek folytak a Szovjetunióban, nem tartaná akkora marhaságnak.
Volkov elvette Jason kameráját, és megvizsgálta a memóriakártya tartalmát.
– Úgy tűnik, megvan minden, amiben megegyeztünk – mondta Volkov.
– Most mi legyen?
Volkov rápillantott a pincérre, aki az előétellel közelített az asztaluk felé.
– Most eszünk. Aztán hazatérünk, és megpróbáljuk kitalálni, ki áll az események mögött.
Volkov a táskájába tette Jason kameráját, Jason pedig a hátizsákjába a Volkovét.
– Remélhetőleg az együttműködésünk folytatódik – szólt Volkov.
– Értesíteni fogjuk önöket mindenről – felelte Jason –, ahogy feltehetőleg önök is értesítenek majd minket.
– Okvetlenül. Az államaink között vannak nézeteltérések, de ebben az esetben egybe esnek az érdekeink. Valakinek több tucat atomrobbanófej van a birtokában. Ez komoly veszélyt jelent a világbékére.
– De kinek? Még Kim Dzsong-un sem olyan hülye, hogy ilyennel operáljon. Iránnak már van saját atomfegyvere, az al-Káidának pedig még erőforrásai sincsenek.
Volkov megvonta a vállát, és nekiesett az előételnek.
***
Chad Henderson ásított egyet és unottan körbenézett. A barátnője, Lynda Parnell az idegenvezető ismertetőjét hallgatta a csoport többi tagjával együtt, de Chadet nem érdekelték a halak. Ő csupán kapott pár ingyen jegyet az egyik munkatársától a San Fransiscóban nemrég nyílt Sea Life Akváriumba, és felvetette, hogy menjenek el, mivel Lynda mindig panaszkodott, hogy nem mennek soha sehová. Az idegenvezető Chad számára meghatározhatatlan akcentussal beszélt. A névtábláján az állt: Minna; a haja szőke volt, így valószínűleg svéd lehetett.
Egy hang a háta mögül arra késztette Chadet, hogy megforduljon. Mintha valaki megkopogtatta volna az üveget. Valamilyen tintahal bámult egyenesen Chad szemébe a kissé távolabb lévő akváriumból. Még egyszer kopogtatott, és úgy tűnt, mintha mutogatna valamit a csápjaival.
A tintahal mozdulatai megmosolyogtatták Chadet. Odalépett az üveghez:
– Akarsz valamit, haver? – kérdezte. – Megettem valamelyik rokonodat múlt héten a sushibárban, vagy mi?
A tintahal színe hirtelen fehérből pirosra váltott. Chad nem tudta, hogy képesek ilyesmire. A tintahal bőrfelszínén különböző mintázatok kezdtek felragyogni. Chad zavarodottan bámulta a látványt. A mintázat mozgása fokozatosan gyorsult, a külvilág és annak hangjai egyre távolibbnak tűntek. A minták tánca közben a kalmár érzelemmentes szemei rá meredtek, és Chad úgy érezte magát, mint egy közeledő autó reflektoraitól megdermedt őz, ami nem tudja elfordítani a tekintetét a felé tartó pusztulástól. Chad felriadt, amikor valaki a vállára tette a kezét.
– Jól van?
Az idegenvezető odalépett Chadhez. A tintahal kilőtt, és eltűnt valahol az akvárium örvényeiben. Chad szédült, és fájt a feje is.
– Aha, nincs semmi gond – mondta. – Csak lemaradtam megnézni annak a tintahalnak a fényshow-ját.
– Az amúgy egy Humboldt-kalmár, és Nemónak hívják.
– Nem tudtam, hogy így tudják váltani a színüket.
– Minden fejlábú tudja. A közönséges tintahal például színmintájának változtatásával képes hipnotizálni a zsákmányát, hogy az ne tudjon elmenekülni.
– Az a kalmár az ebédjének nézett?
– Lehet, de biztos vagyok benne, hogy nem tudta volna áttörni azt az üveget.
Lynda is odaért.
– Hát itt vagy! Menjünk már, éhes vagyok. Van egy jó hamburgerező a közelben.
Amíg ettek, Chad a saját gondolataiba mélyedt. Még szédült egy kicsit, és valahányszor becsukta a szemét, a kalmárét látta maga előtt, a folyamatosan mozgó minták között.
Minden erejével koncentrálnia kellett, hogy megértse Lynda szavait. Csak a hamburgere felét tudta megenni, a sült krumplihoz hozzá sem nyúlt, viszont a hamburger mellé vett nagy kólát megitta. Fáradt és szomjas volt.
– Egy kicsit rosszul érzem magam – mondta Chad. – Jobb lesz, ha most hazaviszlek, és pihenek egyet. Menjünk, mondjuk, moziba a jövő héten.
Miután Lyndát hazavitte, Chad az autóhirdetéseket kezdte böngészni az interneten. Amikor megtalálta, amit keresett, felhívta az eladót. Az eladó beleegyezett, hogy átvegye Chad néhány éves Chevrolet Impaláját, és beszámítsa az árba. Néhány óra múlva Chad már be is hajtott az akváriumkereskedés udvarára a frissen vásárolt, fehér Ford Econoline kisteherautóval. Megvette a legnagyobb akváriumot, amit csak talált, és az akváriumkereskedés eladója segített azt a kocsihoz cipelni. Otthon Chad a szomszéd segítségére szorult, hogy be tudja vinni az új szerzeményét a nappaliba, ahonnan először a kanapét húzta a hátsó udvarra.
– A fene vigye el, ebbe belefér egy cápa is – mondta a szomszéd. – Mit akarsz belerakni?
– Majd csak találok bele valamit.
Miután a szomszéd távozott, Chad összekapcsolta a fürdőszoba vízcsapját egy tömlővel, aminek a másik végét az akváriumba tette.
Miután vett még egy vízálló Sony Xperia tabletet, Chad visszatért a Sea Life-hoz. Nem messze, a parkolóban várakozott, amíg be nem sötétedett. Chad a fejére húzta a pulóvere kapucniját, az arcára símaszkot vett, a kezére pedig kesztyűt. Fejben elismételte, amit Nemo parancsolt neki, és elindult. A kisteherautóval a hátsó bejárathoz hajtott. Beütötte a megfelelő kódot a számzárba, és a kapu kinyílt. Nemo targoncára emelése nehéz feladat volt, mivel annyit nyomott, mint Lynda. Meg kellett állnia pihenni, mielőtt Nemót a kisteherautóhoz vitte volna. Amikor végre Nemo a jármű rakodóterébe terített műanyagponyván hevert, Chad öntött rá néhány vödör vizet.
Otthon nagy erőfeszítésébe került Nemót az akváriumba varázsolni. Ez alkalommal nem kért segítséget a szomszédtól. Amíg az akvárium töltődött, Chad beüzemelte a tabletet, és aktiválta rajta a beszédszintetizátort.
Nemo felmászott az akvárium peremére. A csápjába vette a táblagépet, és elkezdte a képernyőt nyomkodni. Élettelen géphang szólalt meg.
– Eddig jól teljesítettél – mondta Nemo. – Nemsokára itt az idő, hogy a következő fázisba kezdjünk. Menj és pihenj, hogy bírd a melót.
Chad várt, amíg az akvárium megtelt elegendő vízzel. Azután elzárta a csapot, és aludni ment, Nemo pedig tovább pötyögött a tableten a nappali sötétjében. A rajtól kapott üzenet szerint a csomag kézbesítésénél felmerültek problémák, de ezeknek nem szabadna akadályozniuk a terv megvalósítását.
***
Jason kávésbögrével a kezében belépett a gyárcsarnokba. Nem szokott hozzá a kontinensek közötti repülőutakhoz, ezért úgy érezte, mintha az agyát szirupba merítették volna. Felmászott a fém lépcsőkön a galériára. Nekitámaszkodott a korlátnak, és a lent sürgölődő kutatókat figyelte. Az egész olyan volt, mint amikor egy gyerek megpróbálja összerakni egy tengeralattjáró makettjét, majd csalódottan földhöz vágja, aztán összetapossa, szilánkokra töri a lábával. Nem irigyelte a tudósokat. A USS Louisiana maradványainak vizsgálata erős politikai vitát keltett. Végül az NCIS-nek adták a munkát, mivel az esemény akár terrorizmushoz is kötődhet. San Franciscóban létrehoztak egy átmeneti irodát, így a roncs darabjait nem kellett messze elszállítani a megtalálás helyétől.
Jason odabiccentett Edwin Finkel különleges ügynöknek, aki egy mappával a kezében ért oda hozzá.
– Kiderült valami Volkov anyagaiból? – kérdezte Jason.
– Az orosz és kínai tengeralattjárók sérülései megfelelnek a USS Louisiana sérüléseinek. Túl mélyre süllyedtek, ahol a víz nyomásától összeroppant a hajótörzs. Az Ohio-osztályú tengeralattjárók általános merülési mélysége 240 m, de a törzsük csak 400 méteren vagy mélyebben törik.
– Azt tudjuk már, miért kerültek ilyen mélyre? Lehet az ok valamilyen készülék-meghibásodás?
– Nem találtunk a vezérlőrendszer vagy más rendszerek működési zavarára utaló jeleket. Az is valószínűtlen, hogy három tengeralattjáró hirtelen ugyanolyan meghibásodást szenvedjen.
– Emberi beavatkozás?
– Ha valaki szándékosan irányította volna lefelé a hajót, vagy véletlenül merültek volna túl mélyre, az már jó előre szemet szúrt volna.
– Ezek szerint halványlila gőzünk sincs, mi történt.
– Valamit azért mégis csak találtunk. Mindegyik tengeralattjáró hajócsavarja és kormánylapátja úgy rongálódott meg, mintha egy sziklának csapódtak volna. Továbbá a hajótörzseken szabályos horpadások találhatóak, amik nem keletkezhettek a víz nyomásától.
– Mi okozhatta ezeket a sérüléseket?
– Sejtelmünk sincs. Olyan, mintha valamilyen más külső erő összepréselte volna a törzset.
Edwin átnyújtotta a mappát Jasonnek.
– Itt a Volkov-anyag fordítása, valamint a jelentés a saját észrevételeinkről. Hátha te látsz még benne valamit.
Jason megitta a kávéját, és az irodájába ment. Átlapozta a mappa tartalmát, de nem talált semmit, ami segített volna megoldani a rejtélyt. Az utolsó oldalon egy kép volt a Humboldt-kalmárról. Jason hosszasan bámulta. Úgy döntött, keres egy szakértőt. A Google szerint a San Francisco-i Sea Life-ban voltak kalmárok, ott talán tudnának segíteni. Fogta a fényképet, és a kocsijához indult.
A Sea Life infópontjánál Jasont egy Minna Andersson nevű dolgozóhoz irányították. Jason Minna irodájához ment. Az ajtó nyitva volt. Kopogtatott az ajtófélfán, belépett, és felmutatta a jelvényét.
– Jason Briggs vagyok az NCIS-től. A Humboldt-kalmárról szeretnék beszélni önnel.
– Miért keverték bele az NCIS-t az ügybe? – kérdezte Minna. – Már elmondtam mindent a rendőrségnek.
– Elmondta a rendőrségnek? De mit?
– Nem a rablás miatt van itt? Betörtek, és elrabolták a Nemo nevű Humboldt-kalmárunkat.
– Sajnálattal hallom, de nem emiatt vagyok itt. Általánosságban szeretnék többet megtudni a Humboldt-kalmárokról egy olyan különös esemény miatt, amiről nem árulhatok el többet.
Minna hellyel kínálta Jasont.
– Önnek különleges az akcentusa, Ms. Andersson. Talán svéd?
– Finn. A helsinki Sea Life-akváriumnál dolgozom. Egy kiállítást készítek itt elő a Balti-tengerről. Szólítson csak Minnának.
– Rendben. Meséljen nekem a Humboldt-kalmárokról.
– Néhány méter hosszúra nőnek, egy felnőtt egyed úgy 50 kilogrammot nyom. Krillel és halakkal táplálkoznak. A nevüket a dél-amerikai partvidéknél található Humboldt-áramlatról kapták, ahol eredetileg éltek.
– Eredetileg? És hol élnek most?
– A Humboldt-kalmár azon ritka fajok egyike, amelyek hasznot húztak a klímaváltozásból. A Csendes-óceánon terjedelmes, oxigénhiányos területek alakultak ki, ahol a nagytestű ragadozóhalak már nem képesek megélni. A Humboldt-kalmár ezzel szemben jól megvan alacsony oxigéntartalmú vízben is. Az alacsony oxigéntartalmú területeken így már anélkül lakomázhatnak a krillekből, hogy attól kellene tartaniuk, maguk is ragadozók zsákmányává válnak. Az ilyen részek folyosókat is képeznek, amelyeken keresztül a Humboldt-kalmárok új területeken tudtak elterjedni.
Minna egy világtérképet terített végig az íróasztalon.
– A Humboldt-kalmárok ma már mindenhol megtalálhatóak Észak- és Dél-Amerika nyugati partjainál. Hideg és meleg vizekben egyaránt képesek megélni. Korábban csak ritkán látták őket San Diegótól északabbra, manapság a faj elterjedt Brit-Kolumbiánál és Alaszkánál is, délen pedig egészen Tűzföldig. A csendes-óceáni nyílt oxigénhiányos folyosón keresztül egy nap akár majd Oroszország partjaiig is eljuthatnak, onnan pedig Ázsia más területeire.
Jason kivette a zsebéből a fényképet, és a térképre tette.
– Már eljutottak oda. Ezt a képet Kamcsatkánál készítették nem olyan régen.
– Mit tart a csápjaiban?
– Ez az információ titkos. Milyen okosak ezek a kalmárok? Idomíthatóak úgy, mint például a delfinek?
– Minden tintahalféle okos. Gyorsan tanulnak, és eszközhasználatra is éppúgy képesek, akár az ember. Továbbá a Humboldt-kalmár az egyetlen olyan tintahalfajta, amely képes falkában vadászni. Kommunikálnak egymással a bőrszínük változtatásával, és így koordinálják a cselekvéseiket is. A klímaváltozás segít nekik ebben is, a tengervíz melegedésével fokozódik az agyműködésük.
– Ezek szerint egyre okosabbak lesznek?
– Elvileg igen, de nehéz megmondani, mennyire válhat okossá egy kalmár. Egy extrém alkalmazkodóképességű fajról beszélünk. Amikor az El Niño-jelenség élelemhiányt idéz elő, a Humboldt-kalmárok egy része egyszerűen megáll a növekedésben, és az utódai is kisebbek lesznek.
– Pokoli egy bestiának tűnik. Veszélyes az emberre?
– Olykor-olykor támadtak már úszókra, de még nem hallottam róla, hogy megöltek volna bárkit is. Természetesen, ha egy egész falka esne neki az embernek, ott fennállna az életveszély.
Jason megköszönte az információt, és visszatette a fényképet a zsebébe. Az iroda ajtajából még egyszer visszafordult.
– Mi a francért akarna valaki ellopni egy kalmárt? – kérdezte.
– Valószínűleg háziállatnak. A Humboldt-kalmár kapható a halüzletekben és a legtöbb étteremben, ha valaki meg akarná enni.
Miközben visszafelé autózott a saját irodája felé, Jason a hallottakon töprengett. Még nem tudott helyére illeszteni minden információmorzsát, de biztos volt benne, hogy jó nyomon jár. Talán Volkov gondolata a kalmárok idomítását illetően nem volt teljesen alaptalan. A háttérben Észak-Korea lehet, ahol rengeteg, ennél is furcsább dolgot tettek már.
***
Chad Nemo utasításai szerint megépítette az eszközt. A nappali padlója tele volt darabokra szedett elektromos kütyükkel, amikből a szükséges alkatrészeket nyerte ki. Lenullázta a bankszámláját, hogy be tudjon vásárolni mindent, amire szüksége volt. Az elektronikus hulladék között üres kólás flakonok és csokipapírok hevertek. Magának ezeket halmozta fel, miközben Nemónak friss halat szerzett be. Csokoládén és üdítőn élt azóta, hogy Nemót hazavitte. Ha akart valamit kérdezni tőle, közel kellett mennie az akváriumhoz, mivel a kalmárok hallószerve csak víz alatt működik rendesen.
Hívták néhányszor a munkahelyről, biztosan csodálkoztak, hogy miért nem ment dolgozni. Lynda is telefonált párszor. Chad nem válaszolt. A hívásoknak vége szakadt, amikor szétszedte a telefonját, és alkatrészként beleépítette az eszközbe. Nem volt teljesen biztos benne, milyen eszközt is csinál valójában, de megbízott Nemo utasításaiban.
– A dagály magasan lesz ma éjjel – mondta Nemo. – El kell hoznod a töltetet a partról. Amint megszerezted, sietnünk kell.
– Kész leszek időben, ne aggódj.
– A késlekedésre nincs mód. Csak egyetlen lehetőségünk van.
Chad hajnal kettőkor indult útnak. A Moore Road-i kikötőhídhoz hajtott a Golden Gate-híd közelében. Úgy állt meg az autóval, hogy annak a hátulja a San Francisco-öböl felé nézett. Felnyitotta a csomagtartót, és várakozni kezdett. A környék majdnem teljesen kihalt volt, csupán valamivel távolabb támolygott el egy koszos férfi, miközben olykor-olykor egy barna papírzacskóval eltakart üveget emelt az ajkaihoz. A férfi leült, a Golden Gate-hidat nézte, és folytatta az iszogatást.
Kicsivel három után a vízben mozgás látszott. A vízfelszínre felemelkedett valami hatalmas, ami Chadre meredt. Chad intett a kezével úgy, ahogy azt Nemo mondta. A vízből egy fémes tárgyat szorongató csáp nyúlt ki. A csáp a kocsi csomagtartójába emelte a terhét, majd visszahúzódott. A lény a víz alá süllyedt. Nem sokkal később a tenger újra elcsendesedett. Chad émelygett, miközben hazahajtott. Egy pillanatra erőt kellett gyűjtenie, mielőtt képes lett volna felvinni a töltetet a nappalijába.
– Fantasztikus! – mondta Nemo. – Kezdődhet az utolsó fázis.
Chad tovább sürgölődött az eszközzel. Mire megvirradt, kénytelen volt pihenőt tartani, mivel a fejfájása egyre erősödött. Elaludt, még a bejárati ajtó nyílását sem hallotta.
– Chad, itt vagy? – kérdezte Lynda. – Próbáltalak hívni, de nem vetted fel. Chad?
Lynda fel-alá járkált a csendes lakásban. Belépett a nappaliba, és rácsodálkozott a padlón heverő, darabokra szedett eszközökre. Megfordult, és megpillantotta Nemót, aki épp a tabletet nyomkodta. Nemo Lyndára emelte a tekintetét.
– Ki vagy te?
Lynda felsikoltott. Chad felébredt, és átrohant a nappaliba.
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte. – Hogy jutottál be?
– Te magad adtad nekem a pótkulcsot. Azért jöttem, hogy megnézzem, rendben vagy-e. Mi történik itt? Honnan van az a tintahal?
– Ő Nemo. Ő segít nekem építeni.
– Építeni? Micsodát?
– Ez a nőstény elronthat mindent. Hozd ide!
Chad Lynda szájára szorította a kezét, és az akváriumhoz vonszolta. Lynda hiába próbált küzdeni ellene.
– Nézz rám! – mondta Nemo.
A kalmár bőrén gyors ütemben kezdtek ragyogni a vörös és fehér minták. Lynda hiába próbálta elfordítani a tekintetét. Egy pillanattal később már vergődés nélkül, apatikusan bámulta Nemót.
Miután Lynda távozott, Chad folytatta az építést.
Az est leszálltával elkészült. Chad bekapcsolta az eszközt.
– Csodálatos – mondta Nemo. – Most felvesszük a videót. Aztán el kell vinned az eszközt a célponthoz.
A fejfájás miatt Chad meg-megakadt beszéd közben, és a videót háromszor is fel kellett venni, mielőtt Nemo megelégedett volna vele. Chad egy kézikocsival az autóhoz vitte az eszközt. Amikor visszaért, el kellett rohannia a mosdóba. Nem emlékezett, mikor volt utoljára ennyire felkavarodva a gyomra. Végül betántorgott a nappaliba.
– Betápláltam a célpontot a tablet navigációs programjába – mondta Nemo. – Fogd, és menj!
– És te?
– Én nem férek be az autóba az eszközzel együtt. Törd be az akvárium üvegét!
– De hát akkor meghalsz!
– Már amúgy is haldoklom, nem vállalhatom a kockázatot, hogy megtaláljanak. Jól szolgáltad a falkát, ezt a szívességet a magam nevében kérem.
Chad kivitte a tabletet a kocsiba. Megkereste a baltát a garázsban, összetörte az akvárium falát, annak tartalma a padlóra ömlött. Egyáltalán nem gondolt a házat ért vízkárra. Nemót nézte, ahogy az élet távozik a szemeiből. Leeresztette a baltát, az autóhoz ment, azzal sem törődve, hogy a bejárati ajtót bezárja maga mögött.
***
Jason a telefon csengőhangjára ébredt. A vonal túloldalán Edwin volt.
– Gyere a Bonita Cove-öbölbe, van itt a parton valami, amit biztosan látni szeretnél.
Jason villámgyorsan lezuhanyozott, felöltözött, és magához vett egy almát reggeli gyanánt. Áthajtott a Golden Gate-en, és nyugatnak fordult. Edwin nem mondott pontos helyet, de az út mellett parkoló mentőautók mutatták a helyes irányt. Jason csodálkozott, hogy miért van az atomkatasztrófa-csoport, a NEST kocsija is a helyszínen. Edwin az út mellett álldogált.
– Ott – mondta. – Úgy néz ki, mintha Cthulhu jött volna nyaralni.
Jason csak pár pillanat elteltével eszmélt rá a parton lévő lény méreteire. Védőruhába öltözött emberek nyüzsögtek körülötte.
– Ez amúgy egy pokolian nagy kalmár – szólt Jason. – Miről van szó?
– Tegnap éjjel vetődött partra. Akik a közelébe mentek, kezdték rosszul érezni magukat, és az egyik okosabb rendőrnek feltűnt, hogy mindez hasonlít a sugárbetegség tüneteire. A NEST szerint a jószág az atomfegyvereknél használt plutónium-239-nek volt kitéve.
– Vajon a USS Louisianáról eltűnt robbanófejek környékén úszkált?
– Nekem is ez jutott eszembe. A nyilvánosságnak adott információk természetesen a fukusimai atomszennyezésről szólnak. Ha kiderítenénk, merre mozgott, a robbanófejek nyomára bukkanhatnánk.
Jason valamivel messzebb egy ismerős személyt pillantott meg, és odalépett hozzá.
– Hát ön hogy került ide? – kérdezte Jason.
Minna leeresztette a távcsövét.
– Azért hívtak ide, hogy megállapítsam a partra sodort tintahal fajtáját – válaszolta Minna. – De nem jutottam ennél közelebb.
– Felismeri ilyen messziről?
– A méretéből ítélve akár egy gigászkalmár is lehetne, de az csak az Antarktisz közelében él, így ennek egy óriáskalmárnak kell lennie.
– Meg tudja mondani, merre mozoghatott, mielőtt ide vetődött? Például ha csak egy bizonyos helyen élnek Kalifornia közelében…
– Fogalmam sincs. Az óriáskalmárokról alig tudni bármit is, az első fényképek is csak 2002-ben készültek róluk. Az élőhelyük teljes rejtély.
– Reméljük, valamikor sikerül közelebbről is megvizsgálni.
– Ez valószínűleg hiú remény. A kalmárok szövetei gyorsan lebomlanak, ha kijutnak a vízből. Ebből nemsokára semmi nem marad.
Jason emlékezett, mit mondott Edwin a tengeralattjáró sérüléseiről. Egy óriáskalmár képes lenne megsemmisíteni egy tengeralattjáró hajócsavarját és kormánylapátját egy nagyméretű kő segítségével. De az ettől még fel tudna emelkedni a felszínre. Hacsak nem húzza valami mélyebbre.
– Milyen hosszú karjai vannak annak a szörnynek?
– Közel tíz méteresek is lehetnek.
A csápok nem érnék körbe egy tengeralattjáró törzsét, sőt egy óriáskalmár mozgatni sem tudná azt.
– Valamilyen gigászkalmárt is említett. Mekkora kalmárok vannak igazából a tengerekben?
– Senki sem tudja. Azt is kérdezhetnénk, hány lába van egy marslakónak.
Talán tényleg képesek falkában működni – gondolta Jason. Mivel a parton nem volt semmi tennivaló, Jason és Edwin elindultak az iroda felé. Jason először elment kávét és szendvicset venni. Amikor a Golden Gate-hídon járt, az előtte haladó autó hirtelen lefékezett. Jason is satuféket nyomott, és káromkodott. Amikor oldalra pillantott, meglátta, miért fékezett a másik jármű. A híd korlátján egy nő állt, aki nyilvánvalóan le akart ugrani. Jason kiszállt a kocsiból, és a nőhöz sietett. A másik autó sofőrje próbálta lebeszélni a nőt az ugrásról. Jason felmutatta a jelvényét.
– Jöjjön le onnan! – mondta. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudjuk oldani a problémáit másképp is. Mi a neve?
A nő hátranézett. A Sea Life-ban kapható póló volt rajta, és sírt.
– Lynda. Nem akarok leugrani, de muszáj. Megparancsolta.
– Ki parancsolta meg?
– Nemo. A fejemben van, és ő parancsol.
Mielőtt még Jason bármit is tehetett volna, a nő levetette magát.
– Hülye picsa – szólt a másik sofőr. – Mi volt ez a fecsegés a fejében lévő hangokról?
Jason nyelt egyet. Nemo. Minna szerint így hívták azt a Humboldt-kalmárt, amelyet nemrég a Sea Life-ból loptak el. Miután a rendőrök megérkeztek a helyszínre, Jason elmondta, hogy az öngyilkos személy kapcsolatban állhatott a kalmárrablással. A rendőrök, arckifejezésükből ítélve azt hitték, hogy megháborodott. Éppen abban a pillanatban, amikor Jason folytatni készült az útját, megszólalt a telefonja.
– Próbáltam kideríteni, hogy a partra sodort óriáskalmárt észlelték-e már korábban – mondta Edwin. – Valami részeges fazon felhívta a parti őrséget, és bejelentést tett, hogy látott egy hatalmas tintahalat a Moore Road-i mólónál.
– Megyek, és megnézem, vannak-e arra térfigyelő kamerák, és látszik-e rajtuk valami. Talán kideríthetjük, merre úszkált az a bestia.
A mólón volt térfigyelő kamera. A felvételén egyértelműen látszott az óriáskalmár és a fehér kisteherautó. Még az autó rendszáma is kivehető volt. Edwin először el sem hitte, amit Jason mondott neki a telefonba. Amint végül hinni tudott neki, azonnal a kisteherautó tulajdonosához indult a SWAT-egységgel egyetemben. Amikor Jason a helyszínre ért, az akciót már lefújták.
– Téves cím – mondta Edwin. – Az autót eladták egy Chad Henderson nevű személynek, de az adatok még nem frissültek a gépjármű-nyilvántartó-központban. Henderson adatait most keresik.
A következő cím már helyes volt. A nappaliban megtalálták a már szinte lebomlott kalmár maradványait és a szétszedett elektronikus eszközöket. Amikor a NEST is a helyszínre ért, hogy megvizsgálják a sugárzás mértékét, a házat azonnal lezárták, az autóra pedig országos körözést adtak ki.
***
Chad pontosan a sebességkorlátozásoknak megfelelően hajtott. Csak akkor állt meg, amikor a fejfájása és a rosszulléte már elviselhetetlenné vált. Olyankor Chad pihent egy-egy percet, üdítőt ivott, és megevett egy szelet csokoládét. Gépiesen rágott, szinte egyáltalán nem érezte a csokoládé ízét. Az étkezést desszertként fájdalomcsillapítóval zárta. A GPS a Las Vegas melletti nevadai sivatagba vezette. Megállt Las Vegas közelében, keresett egy nyílt WiFi hálózatot, és feltöltötte a Youtube-ra a videót, amelyet Nemóval vett fel. Miután még elküldött néhány emailt a CNN-nek, valamint a napilapoknak, kikapcsolta a tabletet.
Már éjszaka volt, amikor Chad megérkezett a célhoz. Leállította a motort, kiszállt a kocsiból, és térdre rogyott. Amikor beletúrt a hajába, észrevette a kezében maradt hajcsomót. A rosszullétroham az utolsó erőt is kivette belőle, hanyatt a földre borult. Az csillagos eget bámulta. Nemo elégedett lenne, hogy Chad elvégezte a feladatát. Most már hazatérhetne. Mosolygott, és megpróbált felállni.
A kisteherautóban lévő eszköz számlálója a nullához ért. Az éj nappallá vált. Az atomrobbanás villanása egészen Las Vegasig ellátszódott, és nagy zavarodást keltett. Az égre emelkedő gombafelhő teljes pánikot idézett elő. Pontosan ugyanebben az időben két másik atombomba robbant a világ különböző pontjain.
***
Jason ismét telefoncsörgésre ébredt. Még hat óra sem volt.
– Most aztán elszabadult az istenverte pokol – mondta Edwin. – Hatványozottan rosszabb, mint 9/11 volt. Valaki atombombát robbantott Nevadában.
– Hol? Las Vegasban?
– A sivatagban. Egyelőre nincs halott, de az atomszennyeződés eljuthat a lakott területekre. A NEST szerint a USS Louisianáról eltűnt robbanófejről van szó. Az elnök magyarázatot követel, miért nem volt képes az NCIS megtalálni a tengeralattjáró megsemmisítőjét, és hogy lehet, hogy valaki atomfegyvert használ az Államok területén. Olyan mélyen vagyunk a szarban, hogy ahhoz képest a Mariana-árok is csak egy pocsolya.
– Azonnal az irodába megyek!
– Gyere! Hé, figyelj, most jött egy új infó. Kínában a Góbi-sivatagban és az Északkeleti-átjárónál, valahol Szibéria partjainál is robbantottak. Észak-Korea lenne mind e mögött? Ők olyan őrültek, tőlük kitelik az ilyesmi.
Amikor Jason az irodába ért, Edwin sietett felé, és megnyitotta a Youtube-ot Jason számítógépén.
– Ezt a videót nemsokkal a robbantás előtt töltötték fel az internetre – mondta. – Már a média is tud róla.
A videóban egy televízió előtt álló férfi volt látható, aki valamiféle nyilatkozatot adott elő.
– Ez Chad Henderson – mondta Edwin. – Ugyanilyen videó van fenn kínaiul és oroszul is. Azokban valami helyi személy van Henderson helyett, de az üzenet ugyanaz.
Jason felerősítette a hangot.
– A Csendes-óceán már túl régóta szenved az emberi tevékenységtől – mondta Henderson a videóban. – A szennyezések, a túlhalászat és a klímaváltozás az egész ökoszisztémát fenyegetik. Ez nem mehet így tovább. A Mare Nostrum szervezet olyan emberekből áll…
– Mare Nostrum? – kérdezte Jason.
– Latinul van, azt jelenti, hogy a mi tengerünk – felelte Edwin.
– …cselekedetekhez. Ez a három egyidejű csapás figyelmeztetés volt. Amennyiben a követeléseinkbe nem egyeznek bele, készek vagyunk lakott területeken is lecsapni. A tengerek ellenségei sehol nincsenek biztonságban, sem a partvidéken, sem a szárazföld közepén. Az első követelésünk a Csendes-óceán szennyezésének megszüntetése. A partvidéki államoknak egy évük van felszámolni a szennyezést. A második követelésünk a demilitarizáció. Mind a felszínen, mind a felszín alatt közlekedő hadihajókat ki kell vonni a Csendes-óceánról egy hónapon belül. Legfeljebb húsz tengeri mérföld távolságra mozoghatnak a partoktól…
– A Pentagon aligha fog ebbe beleegyezni – szólalt meg Edwin.
– …hadi működésnek számít, amire előzetes figyelmeztetés nélkül válaszolunk. Harmadik követelésünk a halászat, az olajkitermelés és más természeti erőforrás hasznosításának felfüggesztése a Csendes-óceánon az Egyenlítő és a Bering-szoros közötti területeken. A határidő egy hónap. A teherfuvarozás egy folyosón át haladhat, ennek a szélessége húsz tengeri mérföld északra és délre a Ráktérítőtől, valamint legfeljebb húsz tengeri mérföldre a parttól. Azt az államot, amelyik ezeket a szabályokat megszegi, megbüntetjük. Nem habozunk cselekedni, hiszen nemes ügyért küzdünk.
Amikor a videó véget ért, Jason hátradőlt a székében.
– Kik ezek a Mare Nostrum emberek valójában? Hogy tudtak ilyesmit kitervelni és végrehajtani teljesen titokban?
– Fogalmam sincs – mondta Edwin. – Többet fogunk tudni, ha elkaptuk Hendersont. Nem bujkálhat sokáig.
– Oszáma bin Láden egy évtizedig rejtőzködött.
– Ez a Mare Nostrum nem az al-Káida. Lássunk munkához.
Hendersont soha nem találták meg. Azt feltételezték, hogy meghalt az atomrobbanásban, de ez soha nem nyert teljes bizonyosságot. Henderson mobiltelefonja és számítógépe eltűnt, és arról sem találtak semmilyen információt, hogyan kapcsolódhatott a Mare Nostrum szervezethez.
A Csendes-óceánnal határos országok először hevesen reagáltak, hogy nem fogadják el a követeléseket, de az egy hónapos határidő közeledtével átmeneti intézkedésekről kezdtek beszélni, amelyekhez addig folyamodnának, amíg megfelelően analizálják a lehetséges veszélyt. A haditengerészet feladata annyi maradt, hogy a partvidéken járőrözzön, és elhárítsa egy-egy szórványosan felbukkanó őrült tengerre szállását. Észak-Korea kijelentette, hogy csupán egy kapitalista cselszövésről van szó, és a hadiflottáját a tiltott területre küldte. Egyetlen hajó sem tért vissza. Két héttel később Észak-Korea északkeleti részén atomrobbanást észleltek. A műholdfelvételek alapján Hörjong városa teljesen megsemmisült. Az észak-koreai hírügynökség szerint az ország sikeres szárazföldi kísérleti atomrobbantást hajtott végre, ezzel is kifejezve azt, hogy készek elpusztítani az országba benyomuló imperialistákat.
Nem sokkal később egy nemzetközi megállapodásról kezdtek el beszélni, amelyben a Csendes-óceán környezetterhelését radikálisan csökkentenék. Ezzel egyidejűleg a Boeing bejelentette egy új típusú léghajó kifejlesztését, amely 8000 km-t is meg tud tenni, valamint gyorsabban és kedvezőbben képes árut szállítani, mint a teherhajók.
***
Két hónappal a nevadai robbantás után Jason ismét meglátogatta Minnát. Éppen a holmiját pakolta kartondobozokba.
– Elutazol? – kérdezte Jason.
– Visszatérek Finnországba, a Balti-tengeri kiállítás elkészült. És te mit szeretnél? Egy kicsit sietnem kell a pakolással, a gépem holnap indul, és este még búcsúbulim is lesz.
Jason bezárta az iroda ajtaját, és az asztalra tett egy mappát.
– Valószínűleg hazaárulást követek el azzal, hogy ezt megmutatom, de te vagy az egyetlen, akivel megbeszélhetem a dolgot.
Minna átlapozta a mappa tartalmát.
– Mit jelentsen ez az egész?
– Nem létezik semmiféle Mare Nostrum szervezet. Három, egymástól teljesen idegen férfi robbantott fel ugyanabban az időben atombombát, és valószínűleg magukat is. Az egyik közülük elrabolt egy Humboldt-kalmárt, a másik víz alatti ásványokat keresett Kamcsatka partjainál, a harmadik pedig a sanghaji akvárium egyik dolgozója volt. Az atomfegyvereket olyan tengeralattjárókból szerezték, amelyeket egy ismeretlen erő pusztított el. Az egyik tengeralattjáró közelében, a Kamcsatkán készített fényképen egy Humboldt-kalmár látható, és biztosan kitalálod azt is, mi úszkált a sanghaji akváriumban.
– Humboldt-kalmár?
– Ez az egyetlen összekötő kapocs ebben az egészben, és nincs is semmi értelme. Sokat gondolkodtam rajta, de csak egyetlen magyarázatot találtam.
– Mégpedig?
– Biztosan hülyének nézel majd, de úgy hiszem, a Humboldt-kalmárok állnak minden mögött. A kevésbé okos óriáskalmárokat használták a tengeralattjárók megsemmisítéséhez ugyanúgy, ahogy az ember használja az állatokat a háborúkban.
– Ez tagadhatatlanul elég különleges elképzelés.
– Te magad mondtad, hogy egyre okosabbak lesznek.
– Az emberi agy fejlődése évmilliókba telt. A Humboldt-kalmároknak még több ezer évig kellene fejlődniük, hogy az emberek szintjén legyenek. Egy Humboldt-kalmár csak néhány évig él, így a faji változások ebből a szempontból gyorsabban meglátszanak náluk, mint az embereknél, de az evolúció nem siet.
– Az emberiség talán akaratlanul is siettette. A radioaktív szennyezés mutációkhoz vezet, és Fukusimából isten tudja mennyi került a tengerbe. Nem is beszélve minden másról, amit a vizekbe hánytak.
– Mégis nehezen tudom elhinni, hogy a Humboldt-kalmárok hirtelen az emberekhez hasonlóvá fejlődtek.
– Tegyük fel, hogy igen. Miért támadnának az emberekre? Mit akarnak?
– Figyelembe véve, hogy az emberiség szemétlerakóként használja az élőhelyüket, vacsorának halássza őket, nem lenne meglepő, ha erőszakhoz folyamodnának. Valószínűleg csak békében akarnak élni.
– És ha békén hagyjuk őket, többé nem támadnak ránk?
– Miért támadnának? Mi a szárazföldön élünk, ők a vízben, életteret aligha akarnak elvenni tőlünk. A világon sok tenger van, ahol terjeszkedhetnek.
Jason biccentett egyet, majd felállt, és elvette a mappát az asztalról.
– Hagylak nyugodtan pakolni, nekem is dolgom van még. Holnapra meg kell írnom a jelentést arról, hogy mit kellene tenni a Mare Nostrummal kapcsolatban.
– Megkérdezhetem, mit akarsz írni?
– Azt fogom írni, hogy egyelőre az a legjobb, ha eleget teszünk a Mare Nostrum követeléseinek, és még több erőforrást kell a szervezet tanulmányozására fordítanunk. A további intézkedésekről csak azután szülessék döntés, ha a terveikről és az általuk jelentett veszélyről már többet tudunk. Ezután szabadságra megyek. Azt gondoltam, hogy megtanulok búvárkodni. Ki tudja, akár láthatnék Humboldt-kalmárokat is, és jobban megismerhetném őket.
Amint Jason távozott, Minna befejezte a pakolást. Mielőtt elindult volna, egy bizonyos akváriumhoz ment.
Minna megkocogtatta az üveget. Az akvárium mélyéről egy piros Humboldt-kalmár úszott oda, és Minnára nézett. Közelebb hajolt, mivel az akvárium vastag üvegfala jelentősen tompította a hangját.
– Szia, Duncan, nemsokára találkozunk. Amint kész az akváriumod a helsinki Sea Life-ban, odarepítenek. Értesítem a többieket, hogy legyenek résen a nálam járt NCIS ügynökkel. A nyomunkban jár.
Duncan egy pillanatra pirosról fehérre villantotta a bőrét. Visszaúszott az akvárium belsejébe, és ott meglapult a fenéken, mint aki épp tervez valamit.