A novella eredeti címe Metsän kronikka és 2019-ban jelent meg a Mia Myllymäki és Anu Korpinen szerkesztette Metsän kronikka: Tarinoita puista című novelláskötetben.
J.S. Meresmaa (1983) díjnyertes finn fantasy-író. Az ifjúsági és Young Adult regényeken túl ír gyerekkönyveket és novellákat is. Műveit számos díjra jelölték, és novelláit több nyelve fordították már. Dodo c. verses regénye 2020-ban Blogistania Kuopus-díjat nyert. Ezt a díjat finn irodalomi bloggerek ítélik oda ifjúsági- és gyerekkönyv-kategóriában. A Mifonki c. könyvsorozata pedig 2021-ben különdíjas lett a legjobb finn fantasy regényeket felvonultató szemlén. Az írás mellett Meresmaa szerkesztett novellásköteteket is, illetve az évek során számos egyéb projekt létrehozója, és vezetője volt. Ő az Osuuskumma, finn sci-fi/fantasy könyvkiadó egyik alapítója és szerkesztöbizottság korábbi vezetője. A szabadúszó íróként dolgozó Meresmaa a tengerimalacaival, egy tágas könyvtár közepén és zöld növényei között él Tamperében.
A fordító magáról mesél: A nevem Szalóczy Bettina és 2016-ban kezdtem finnül tanulni, finn nyelv és kultúra specializáció keretében a Debreceni Egyetem Finnugor Nyelvtudományi Tanszékén. Ezután ugyanitt folytattam mesterfokú tanulmányaimat, melynek során a fordítás felkeltette érdeklődésem. A mesterképzés első évét a Turkui Egyetemen végeztem Erasmus ösztöndíj keretében. Jelenleg Debreceni Egyetemen vagyok PhD hallgató magyar és finnugor nyelvészet területen. A finn nyelvet jelenleg az általam oktatott nyelvi kurzusokon használom aktívan.
J. S. Meresmaa
Az erdő krónikája
Töredékek az emlékezésről és felejtésről
Abban az évben, amely követi az előzőt és megelőzi a következőt
Először gyökeret növesztesz. A föld mélyébe, a sötétség közepébe. Ez a köldökzsinórod az életbe.
Minden a sötétségtől veszi kezdetét.
A mellékgyökerek elágazásba kezdenek, világos erek, most annyira vékonyak, mint a pókháló. Ezek megcélozzák a talaj alsó rétegét. Több évtizeddel később megerősödnek, átalakulnak hálózattá, erőssé, mint egy bálnacsont.
Naggyá titokban kell nőni.
A föld erőt ad feltörni a felszínre, áthatolni a közötted és a Nap között lévő talajrétegeken. A Nap minden, ami van. Az van a figyelmed középpontjában. Soha nem hagyod, hogy ne az legyen a célod. Fénybe való vágyad feltörése lüktet, mint a leglassabb pulzus. Az első leveleid, azok, amelyek körül barna burok törik, kihajtanak a reménytől zöldelve, és megadják magukat, meghajolnak a fény kezében, mintha szeretnék tartójukat, s masszíroztatják magukat a sugarakban, amelyekből sarjad az élet.
Te élsz. Minden sejtedig élsz. A tekinteted a napba mered.
De sosem felejted el a gyökereidet. Sem azt, honnan eredtél. Sem azt, mi köt össze téged másokkal; mi a természeted másik oldala.
A sötétségből nyersz erőt, hogy találkozz a fénnyel.
Abban az évben, amely követi az előzőt és megelőzi a következőt
LUCFENYŐ ELME: Akkor tél volt. Kemény fagy. A többiek aludtak.
ERDEIFENYŐ ELME: Kivéve mi. Mi virrasztunk akkor is, amikor mások alszanak.
LUCFENYŐ ELME: Belevéssük az eszünkbe. Semmit nem felejtünk.
ERDEIFENYŐ ELME: Mi itt maradunk. Bennünk van minden idő.
LUCFENYŐ ELME: A katonák jöttek át a befagyott folyó jegén. A fagy az akadályokat úttá változtatja.
ERDEIFENYŐ ELME: Mennyi gőg. Mennyi pusztítás.
LUCFENYŐ ELME: A hold megvilágította a hótakarót. A katonák fehérek voltak, mint a hó.
ERDEIFENYŐ ELME: A többiek nem.
LUCFENYŐ ELME: Nem bizony. A többiek nem voltak hófehérek. Más irányból jöttek.
ERDEIFENYŐ ELME: Jöttek a folyóparton a folyammal szembe és a folyás irányába. Be akartak keríteni.
LUCFENYŐ ELME: Azt hitték, hogy csak egymással állnak szemben.
ERDEIFENYŐ ELME: De valójában mi voltunk szemben.
ERDEIFENYŐ ELME: Nincs többé pusztítás. Nincs többé gőg. Nincsenek balták, puskák vagy gránátok.
LUCFENYŐ ELME: Semmit sem felejtünk.
Nekrológ egy barátnak
Minket egy időben ültettek.
Nem ketten voltunk. Sorainkban még sokan mások is voltak. Egyenes sorokban álltunk, szabályos távolságokban. Zöld sereg, de másképpen, mint azok, akik alattunk haladtak, mi nem mentünk sehova. Néhányunkat szarvasok ették, néhányunkat ritkítottak. Néhányunkat vihar kavart fel. Te megmaradtál mellettem. Volt helyünk nőni. Az ágaink ugyanazon szél alatt lengedeztek, együtt, mégis külön. Csak a gyökereink érintkeztek egymással.
Gyakran váltottunk egymás között gondolatokat. Lehetséges nőni egymás mellett és megosztani az elménket, lelkünket. Érzékenyebb voltál nálam. Nem hitted, hogy a jövőben más is vár rád, mint a halál. A gyökérhálózatok által már fiatalon megtudhattuk, hogy seregünknek célja van: egyenesen nőni és aztán elhullani. A gépek jönnek és földig rombolnak. Feltúrják a termőtalajt, széthasítják a köveket. Letörik az ágakat és összeaprítják őket. Lehántolják a kérgeket és feldarabolják a farönköket. Végezetül a fákat rakásokba rakják, megjelölve.
A görbék és görcsösek menekülhettek meg. Az erdő részei maradnak. Remélted, hogy ferdén nősz fel. Fiatalon azt remélted, hogy egy szarvas lerág, idősebbként pedig hogy elkorhadsz. Bárcsak valaki sérültre karcolná kérgedet, utat adna a kártevőknek. Faférgek és kártevők, legyetek üdvözölve.
Nem értettem meg a lelkedet. Nem értettem a reményt, ami az önpusztításhoz kapcsolódott.
Minden télen a favágót vártuk. Bevallom, hogy a fatörzsek sírását fájdalmas volt hallgatni. Az ő szenvedésük néha messziről is hallatszott. Erre senki sem vágyott: gyökérzet korona nélkül. Az idő telt, olyan sok telt el, hogy lassan arra gondoltunk, megfeledkeztek rólunk. Kérgeink megvastagodtak, mint áthatolhatatlan páncél. Most mi voltunk a zöld páncélozott sereg, megritkult mennyiségünk biztosította, hogy még erősebbé váljunk. Nem volt számunkra ellenség.
Évről évre csendesebbé váltál. Először a fakoronád ritkult meg, majd lehullajtottad a tűleveleidet. A felszíned elkezdett hámlani, a kérged megtöredezett, és recsegve, nagy darabokban a földre esett. Alul felsejlett a szürke, sima háncsfelület. Eső után a napfényben úgy fénylett, mint a hold.
Néha üdvözletet, reccsenést küldtél felém, de ez időről időre gyengült. Aztán többé nem hallottalak téged.
Meg vagyok győződve arról, hogy minket elfelejtettek. Az erdő folytatta úgy, ahogy az ember otthagyta. Én viszont nem feledkeztem meg rólad, Kiszáradt-Fenyő Elme.
Továbbra is mellettem állsz, habár mások elmentek. Állsz némán, állsz mementóként.
Állsz, nem tudva, hogy az erdei galambok turbékolnak az ágaidon; hogy a harkály lyukat üt a belsődbe; hogy a szitakötő leszáll a törzsedre pihenni.
Rövid leírás arról, akivel együtt nőttem fel
A tölgyfa legalacsonyabb ágára egy hintát akasztottak. Az új kötelek szálka módjára szúrnak, a faülés világosan fénylik. Egy fiú kifészkelődik az anyja öléből, a hinta irányába fut. Még szüksége van segítségre, hogy beszálljon a hintába, de egy évvel később már elég hosszúak lesznek a lábai, egyedül is fel tud majd mászni.
Nyaranta a fiú szinte minden nap hintázik. A kötelek nyomot dörzsölnek a tölgyfaágakba, a földben gödör keletkezik, ahol nem nő a fű. A fiú cseperedik, csakúgy, mint a tölgy. A hinta kicsi lett, lecserélik újra. Forró nyári napokon jó ott ülni, a levelek árnyékában. Esténként lehet hallgatni a közeli erdő madarait, a telefonon böngészgetni teljes nyugalomban a szülők nyomasztó jelenléte nélkül. Néha a fiú felmászik a tölgyfára, viszont a fa ágain nehéz találni olyan jó ülőhelyet, mint a hinta. Ősszel a mókusok tesznek-vesznek a makkok között, elrejtik azokat szerte az udvaron, sohasem találják meg az összest. Minden tavasszal új, kicsi palánták nőnek, de apa a fűnyíróval darabokra aprítja őket.
A tölgyfa alatt a fiú üzenetet kap egy lánytól. Azt, amiben beleegyezik, hogy a fiú barátnője legyen.
A tölgyfa alatt a fiú egy balzsamos nyári estén első csókot vált a lánnyal.
A tölgyfa alatt a fiú olvassa az értesítőt, miszerint felvették a vágyott szakirányra a szakközépiskolába.
Abban az évben, amikor a fiú betölti az 50. évét, nézi az udvart uraló tölgyfát, és eldönti, hogy kivágja.
Nem csinál mást csak árnyékot ad és szemetel.
Abban az évben, amely követi az előzőt és megelőzi a következőt
Én vagyok az erdő tündére, nyárfák ősanyja.
Az erdő fái közül a nyárfák akkor a leghangosabbak, miután a levelek kisarjadnak. Erős szélben úgy érződik, mintha egy zuhogó szélén állna, olyan erősen zúgnak. A levélszáraknak az alapja kényszeríti a leveleket, hogy mereven forgolódjanak, egymásnak csapódjanak.
Mi vagyunk az erdő őrzői.
Belőlük sosincsen egy, hanem mindig sok. Ősanya, aki maga köré növeszti a néptörzsét, pontosan ugyanolyat, mint ő. A gyökérzet olyan közel gyűrődik a felszínhez, hogy meg lehet benne botlani. Fakó nyárfás vénái.
Légy alázatos utad során.
Ők a leghangosabbak, azonkívül még a legragyogóbbak is, miután a klorofil eltűnik, és az őszi színek előtörnek. Vérpiros, élénksárga. A földre esett levél gyorsan barnul, és nemsokára csak egy sérülékeny, csipkés erezet marad.
A fenyőmanók varrják ezekből az ünneplő ruhákat.
Az otthoni forrás körül ők egyenes törzsűként, délcegen nőnek. Előrehajolok a forráshoz. A lombok úgy tükröződnek a felszínén, mintha hasadások lennének. Levélcsipkés fátyol takarja el kérges arcomat. Merítek egy nagy maréknyi vizet. A látomás darabokra esik. Vizet csepegtetek magamra, és engedem, hogy felszívódjon. Aztán odalépek az anyafához, és hozzásimulok. Az ős faanya sóhajt, és ölelésre nyitja a karjait. Elmesélek neki mindent, amit az útjaimon láttam.
Történet egy nőről, aki felmászott egy fára
Jaana becsatolja a karabinert, és megbizonyosodik róla, hogy a kötél stabilan az ágnak a tövében van. A metszőfűrész tokja hozzáverődik a combjához, az övön lógó heveder zárjai kattannak.
Visszaemlékszik a nagypapája szavaira a végzős ünnepségen. „Jusson eszedbe mindig, minden esetben megkopogtatni előbb a fát, hogy a szellem tudja, hogy el kell hagynia a lakóhelyét. Ahogyan a régi idők favágói tették: a fejsze hátoldalával megkopogtatták a fatörzseket. Ha nem így tettek, a szellem megharagudott.”
Jaana komolyan bólintott a nagyapjának, de legbelül nevetett az előző nemzedék butaságain. Azért ő még hűségesen kopogtatta a törzseket mindig kivágásuk előtt, vagy akár az ápolásuknál. Inkább a nagypapája emlékének a tiszteletéért, mintsem babonából, így elmesélte a fagondozó kollégáinak.
A társasház udvara forró és kietlen. A tegnapelőtti viharra csak az udvari nyírfa letört ága emlékeztetett – ezért hívta ide a gondnok. Egyetlen nőnek való munka, nincs szüksége társra. Végül is, szabadságolások ideje van most. A lakók elmenekültek vidékre vagy a munkahelyen izzadnak. Csodás nyugalom. Jaana hozzászokott ahhoz, hogy munka közben megbámulják és értékelik, néha még hangosan is kritizálják. Nő ilyesfajta munkában, mi az hogy! El kellene kezdeni jegyeket árulni.
Jaana letöröli a homlokáról az izzadságot, iszik egy kortyot a vizesüvegéből. Aztán átfűzi a mászókötelet a biztonsági cipő köré kötött hurkon keresztül, és ellenőrzi, hogy a mechanizmus működik-e. Elrugaszkodik, felemelkedik fél méter magasra a földtől. Lógva marad a hevederen a levegőben, és meghorzsolja a nyárfa vastag kérgű törzsét a cipője orrával. Ez egy régi fa, alulról a törzse fekete és mélyen barázdált a kérge.
– Nem vágod ki ezt a fát, ugye?
Az éles hangra Jaana hevesen dobogó szívvel fordul meg. Honnan jelent meg ez a nő? Átkozott nindzsa. Tekintetével keresi a pórázt és annak végén a kutyát. Általában legalább egy kutyasétáltató odajön hozzá beszélgetni. Pórázt nem lát, sem kutyát.
– Nem-nem, itt csak a viharkár lesz eltakarítva.
A kistermetű nő ráncos, smink nélküli arca egyre ráncosabbá válik. Most ugyan mi következik? Jaana megfeszül: a nő vajon egyike a társasház kémeinek, akik azt gondolják, hogy a feladatuk mindig mindenbe beleszólni. Mielőtt még a nő kinyithatná a száját, Jaana azt mondja neki:
– Ajánlom, hölgyem, hogy fáradjon el innen. Hamarosan leesnek az ágak.
A nő szemei összeszűkültek.
– Mindjárt meglátod, mi fog leesni. Micsoda modor!
Jaana megdöbben a nő durva hangvételétől. Ám a nő arrébb sétál, és amikor már nem látja őt többé, Jaana mászásnak indul. Furcsa egy nyanya, gondolta. Miféle iszákos lehet, furcsa rongyokba öltözött. Talán hajléktalan.
Nemsokára Jaana a magasban van. Az izzadság végigfolyik az arcán. Odakötözi a leszakadt ágat az egészséges ághoz, hogy ne a fűrészelés után zuhanjon megfékezhetetlenül a földre. Kihúzza a fűrészt a tokjából. Aztán eszébe jut, hogy nem kopogtatta meg rönköt. Ez a fránya hőség lelassította a gondolkodását. Megtámaszkodik az alatta lévő ágon, és elkezd fűrészelni.
Hirtelen feltámad a szél. A kötél őrülten himbálózni kezd. Jaana megpróbálja átcsapni a másik oldalra, de hiába. A fűrész kicsúszik a kezéből. A szemei nagyra nyílnak, amikor a kötél a nyaka köré csavarodik. Mi a fene…RECCS! Az ág a lába alatt széttörik.
Jaana a gyomrában ugyanolyan felfordulást érez, mint gyerekkorában a hullámvasúton. Leesik.
De nem olyan hosszan. A kötél a nyakában befejezi az útját. A kistermetű nő nézegeti Jaana felkecmergését a nyírfa aljáról. Amikor Jaana lábai nem remegnek többé, a nő azt mormogja:
– Micsoda modor!
Aztán visszamászik a nyírfa belsejébe.
Abban az évben, amely követi az előzőt és megelőzi a következőt
LUCFENYŐ ELME: Várod már a csonttollúakat?
BERKENYE ELME: A bogyók még kicsit éretlenek. Akkor igazán kedvükre valóak, amikor a dér ízesre csípte a bogyókat.
LUCFENYŐ ELME: Még hogy ízesre! Le akarnak részegedni.
BERKENYE ELME: Nekem is szórakoztató figyelni őket. Ide-oda csapódnak. Leesnek az ágakról.
LUCFENYŐ ELME: Jönnek megízlelni a megerjedt bogyókat.
BERKENYE ELME: Neked is van idén elég sok tobozod. A mókusok egymás után járkálnak.
LUCFENYŐ ELME: Azok az átkozottak csiklandoznak, amikor a törzsön futkosnak.
BERKENYE ELME: Egyébként igenis láttam, hogy mit csináltál.
LUCFENYŐ ELME: És ugyan mikor?
BERKENYE ELME: Amikor vihar volt. Kinyitottad az alsó ágaidat a bogyószedőknek, hogy biztonságban legyenek. Én azt gondoltam eddig, hogy nem az emberek oldalán állsz.
LUCFENYŐ ELME: Ez kedves csoport volt. Nem zajongtak vagy szemeteltek.
BERKENYE ELME: Annak már hosszú ideje, mikor tiszteltek minket. Régen más volt.
LUCFENYŐ ELME: Ne is mondd! Régen más volt. Képesek voltak meghallgatni.
BERKENYE ELME: Az emberek felejtenek, de mi nem.
LUCFENYŐ ELME: Azok emlékeznek, akik maradnak.
Jött a tűz
Érzem a füstszagot már jóval az előtt, hogy megérkezem a fekete bozótos széléhez. A fák tönkjei háncsfelületig vedlettek. A csupasz ágak darabjai elszenesedve megszürkülnek. A tűzvész féktelen volt. Ez kétségtelen. Ami rejtett talajtűzként kezdődött a fűben, az a forró nyár nyomán lángra lobbant a csontszáraz erdőaljban, és gyorsan lombtűzzé vált. Ébenfekete heg választja el az erdő mélyét, mint Tuonela folyója. Tűz pusztításának a nyomai a tájképben. Elnyeli a nap izzását.
Odalépek a pusztítás kellős közepén dacosan álló öreg vörösfenyőnek a gyökeréhez. A kemény kéreghez nyomom a kezemet. Érzem a melegét, mintha a fa még mindig égne belülről. A vörösfenyő magas, sokkal magasabb, mint a többi megmaradt fa. A koronájában még mindig vannak tűbojtok, tobozok az ágain, a jövő.
Suttogom neki a kérést, és a fa megremeg, hosszú idő elteltével pedig elkezd mesélni. Látott mindent, ami történt. Lecsukom a szemeimet. Hallgatom a félelem szavait. Félelem és szorongás. Meggondolatlanul a földre dobott parázsló cigarettacsikk. A füst sűrű, mint az augusztusi köd. Az állatoknak a rettegése és visítása. A föld sírása, amely elrejtőzik a mindent felemésztő tűzvihar alatt.
Magamba szívom az emlékképeket, mint ahogy a tüzet eloltó esőt. A vörösfenyőnek nem kell egyedül cipelnie az emlékét. Megosztom, és meg is őrzöm magamban.
Végezetül megköszönöm. Hagyom lehanyatlani a kezemet a rönkről. Ott marad egy nyom a tenyeremből, és amikor megnézem a kezemet, az koromtól piszkos.
Az ember mindenhol nyomot hagy. Piszkot hagy magán, csakúgy, mint a másikon.
Régen az ember az erdőé volt.
Most az erdő az emberé.
Abban az évben, amely követi az előzőt és megelőzi a következőt
A vér még melegen gőzölög, amikor beissza a hó. Sistergés hallható, ha csendben figyelsz. Huss, huss. A hó sötét, annyira sötét. A hold nem fedi fel a színeket.
Egy róka sétál könnyed mancsokon egyik árnyékból a másikba. Valamilyen szag csábítja, a hótakaró megtartja súlyát. A fogak összezárják a fehér terepruha ujját és kiszakítják. A puskatus kicsúszik a megfagyott kézből. A puskacső ropogva süllyed a hótakaró mélyére.
A legcsendesebb
a pillanat
a lövés
után.
A fák zizegik a nyugalmat. Nyugalmat.
Most
Tavasszal az erdő illatozni kezd.
A szagok, amelyeket a talaj menti fagy az öklével szorított, kitörnek a földből. Moha és zuzmók. Bomló levelek. Olvadó szántóföld és száradó tűlevélavar. Ágak, amelyek összetörnek a láb alatt.
A krónikás megáll, és a kezét a magányos fenyő göcsörtös törzsének nyomja. A nap alacsonyan süt, de azért már felmelegítette a kérget. Az árnyékos helyen csupasz gallyaknál, korpafüveknél és megperzselt fűcsomóknál a föld hideg szájával megízleli a lábujjakat. A krónikás beszívja a levegőt. Becsukja a szemét és koncentrál. Az erdő felébredt. Újra lélegzik. Szél jár a fák lombjain fürgén, mint a mókus. A madarak dalainak sokdimenziós szőnyege szoros szálakban terjeszkedik a törzsek között, olyan hosszan, mint ahogy az erdő folytatódik.
És az erdő folytatódik. Folytatódik végeérhetetlenül, terjed az idők kezdetétől az idők végezetéig. Ha valaki, akkor ő tudja ezt. Ez kanyarog a tavak és hegyek között, egyesíti az időket a föld felett és alatt egyaránt. Megérintve a magányos fenyő törzsét a krónikás hozzáér a szomszédos fenyő törzséhez is, aztán a következőhöz. Érintéseivel vált üzenetet a gyökérzettel, amely a föld alatt kereszteződik olyan szélesen, mint az egekig érő fakoronák; a gyökérzettel, amely kapcsolódik a körülötte lévő gyökérzetekhez, a fáknak, a növényeknek, a gombáknak gyökérzetéhez.
A nedv áramlik a törzsek ereiben csakúgy, mint őbenne. Megrészegülnek a fénytől, felszabadulnak a melegtől, amelynek hatására a tobozok kipattannak és a patakok sietve csörgedeznek.
Az idő áramlik, mint a víz. A víz áramlik, mint az idő.
Itt az idő.
Ugyanott telepedik le minden évben. A sziklák közelében, a girbegurba ágak fedele alatt. Az ágak felett érződik a boróka illata.
Az ég kék, mint a rigó tojásának a héja. Sóhajtva a hátára fekszik, és kezét-lábát széttárja. Belemélyeszti a kéz- és lábujjait a pompásan illatos földbe, mélyen lélegzik. A nedvesség beivódik a bőrébe. A várakozástól sűrűsödött szívverések lassulnak, felveszik az erdő ritmusát. A le-ges-leg-las-sabb pulzus. Nemsokára melegség elkezd pumpálni mélyen benne. A meleg eltölti és bizsergeti. Pörög, emelkedik. Emelkedik és emelkedik.
Fény! Fény!
Az áradat váratlan, de ismerős. Az ujjbegyekben lángoló forróság. Aztán ez az érzés enyhül, ő pedig érzékeli, ahogy hosszúra nyúlnak az ujjai, ahogy a föld elfogadja az ő szomjas gyökereit, ahogy a termőtalaj és az avar körbeveszi; ahogy ő beleegyezik, és ahogyan a gyökerek elfogadják őt. A fonalak hozzákapcsolódnak az ő idegeinek hálózatához. A tudás terjed. Láthatatlan hangyák ráfonják a hosszú haját a mohákra, ő meg elkezd süllyedni – vagy talán a föld emelkedik. A humusz felfalja őt, amíg a felszínen csak az arca marad, amely most csendes, az alvóé.
Mint azé, aki hallgat. Azé, aki az erdő új emlékeiről lát álmot.